NAPÚT 2011/2., 34–35. oldal
Tartalom
Sipos Timea
haikuja
Szakáli Anna
haikui
Szabó Aida
Égbe temetés
Út sziromesőn,
hózáporon át vezet,
vágyak tüzében.
Több mint öt éve, hogy decemberben elment az anyukám. Mint égből a hirtelen villámcsapás. Még két nap sem telt el, és itt hagyott minket.
Út: kezdet, lét, vég.
Három párka sodorja.
Lábnyom friss hóban.
Egy csütörtöki nap késő estéjén megcsörrent a telefon. Húgom hívott, hogy anyukánkat a János Kórházba szállította be a mentő. Másnap tehetetlenül topogtunk az ágya mellett. Ő, akiben lobogott az élet, olyan volt, mint egy védtelen, szárnyatörött kismadár. A látogatás rövid volt, nagyon hamar elküldött minket. Talán szégyellte, hogy nem tudja koordinálni a mozdulatait és az akadozó beszédét vérrel telített köhögés is meg-megszakította, vagy látta a szemünkben a rémületet. Mindig nagyon büszke, határozott egyéniség volt, és sohasem akart senkinek a terhére lenni – úgy éreztem, feladta. Máig sincs bennem bizonyosság.
Magunkban hordott
félelmek éhes száját
csak mi tápláljuk.
Út: kezdet, lét, vég.
Három párka sodorja.
Lábnyom friss hóban.
* * *
Túl a hegycsúcson
vörösben úszik a Nap.
Szélszárnyán fohász.
* * *
Fáradt Nap kúszik
forgó imamalmokon.
Lélek csöndben él.
* * *
Napúton járunk
Vörös varjak a
Napban. Tenyeremben út.
Fellegek szállnak.
Hegyek ráncában
szélhordta homok. Úton
porszemek vagyunk.
Futnak: vonalak,
utak, emberek – metszők,
párhuzamosak.
Villámok lánca
eget földdel összefűz.
Út: hol itt, hol ott.
Fátlan a táj. Kék
égbe hópiramis fut.
Lépj, mindig van út!
Búza ring útnak
Nap sárga fonatában.
Fák összesúgnak.
Naptükrös úton
cinóber mező virít.
Távol harang kong.
Elnyűtt bocskorom
úton porfelhőt kever.
Napsugár szőtte.
Úton szivárvány
rezgő tánca kápráztat.
Mindig választhatsz!
Fűzfa karjából
kelő szél utat söpör.
Napfényes járda.
Köd páralombja
máztalan napot sejtet.
Út körbevezet.
Holdrezgő fényben
hegy jáde-tóban mártóz.
Árnyas út igéz.
Úton orromra
fricskát nyomott a tavasz.
Egy csokor élet.
Ernyőm pörgetem.
Halványlila liánok.
Az út varázslat.