2011/2., B/2

Tartalom

Szentmártoni Szabó Géza
Naputazás négyes fogaton

E

mlék. Annak idején, lehet annak már húsz éve is, amikor Jo Kishimura barátom, hosszabb magyarországi kiküldetésének végén visszautazott Japánba (Japán, Japán, csak nézem a híradásokban, mennyi szenvedést élsz át most éppen – lesz-e, aki meg tudja majd fogalmazni egyszer ezt a mostani felmérhetetlen emberi és természeti katasztrófát?), azon töprengtem, búcsúzóul mivel tudnám megörvendeztetni. Költő mivel? Nyilván verssel. Milyen verssel? Legegyszerűbb, ha keresek valamilyen japán versformát, amit ő is ismer, amit én is meg tudok csinálni. És akkor ráakadtam a haikura. Ez a ráakadtam ma természetes megrökönyödést okozhat az olvasóban, hiszen havonta százával jelennek meg haikuk a magyar folyóiratokban, hogy ironizáljak magunk fölött, folyóiratokat lehet elrekeszteni a haikukkal – de akkor, abban az időben egyáltalán nem volt divatos, hogy pongyolán fogalmazzak, nem volt pokrócon a haiku. Nekiláttam, utánaolvastam, és írtam neki egy haiku-verset. A vers több haiku-versszakból állt, akkor még nem tudtam, hogy a haiku magányos forma, magában áll, tizenhét szótagos, háromsoros egyedüliségében.
    Mindezt azért írom le, mert valaki a napokban egy olvasótalálkozón azt a kérdést tette fel nekem, létezik-e magyar haiku. S ha létezik, milyen az. A válaszon gondolkodnom kellett, és magától adódott is, mit kell mondanom. Feltétlenül létezik. Magyar haiku van, magyar japán-haiku viszont nincs. Kezdve azzal, hogy a magyar haikunak általában címet adunk, ami a magyar olvasó évszázados elvárása miatt lehet így, ugyanakkor a japán haikunak, tudomásom szerint, nincs címe, a cím benne foglaltatik magában a versben, ha benne foglaltatik. Másrészt, a haiku magyar változata nem mond le a magyar költészet évszázados hagyományáról, arról, hogy valamit közölni akar benne a szerző az olvasójával. A japán haikuban nincs szándékolt közlés, elvont filozófiai tartalmak vannak, vagy azok sem, képekből, évszakokból, természeti tüneményekből áll, melyekből elvont filozófiai tartalmakra lehet következtetni. A magyar haikunak van már rímes formája is, mely messze idegen a haiku természetétől, az ősi forma így is próbál megmagyarosodni – fő művelője költészetünk egyik legkiválóbb mestere, Bertók László. A haiku nem ismeri az iróniát vagy nem él vele, a haiku-költészet másik nagy hazai mestere, Fodor Ákos gyakorta bízza meg ilyen tartalmakkal hakiu-műveit. Talán Babics Imre az, aki haikujaiban leginkább benne tartja magát a japán természet- és évszakképek világában, ami nem csoda, hisz maga is természeti lény, napi létében a természet része. Hajdani haikukból épülő versemre rímelő alkotásokkal újabban Jász Attilánál találkozom, aki háromsoros remekléseit nagyobb versegységekké rendezi, magyarán, haiku-versszakokból építi fel a munkáit. Sorolhatnám. A haikunak reneszánsza van költészetünkben, hogy miért, nem az én feladatom megállapítani. Csak azt látom, hogy egyre több és több haiku virít a folyóiratok oldalain. Nagyon sok közöttük a rossz, és nagyon sok közöttük a jó. Hogy mitől rossz és mitől jó, nem ennek a rövid eszmefuttatásnak a tárgya. Vannak, gombamód szaporodnak. Legyen így, majd eljön a rostálás ideje is egyszer.
    Valaha a nagy behemót szamurájok, szepukujuk elkövetése előtt, állítólag órákig kuporogtak elvonultan, és haikukat mormoltak magukban, maguk elé. Ez elgondolkodtató kell legyen haiku-íróink, haiku-olvasóink számára egyaránt. Japán, Japán, csak nézem a híradásokban, mennyi szenvedést élsz át most éppen – tűnődöm, lesz-e, aki meg tudja majd fogalmazni egyszer ezt a mostani felmérhetetlen emberi és természeti katasztrófát, értelmetlen veszteséget – egyetlen haikuban? Hiszen ezt a megfogalmazhatatlan kataklizmát csakis a befelé végtelenbe nyíló forma lehet képes a teljességében, teljesíthetetlenségében megragadni…

Zalán Tibor

A lap tetejére