NAPÚT 2011/1., 102–104. oldal
Tartalom
Pósa Zoltán
A csak azért is értelemkereső próza- és drámaköltő
Beke Albert
Gyurkovics Tibor, a költő
Deres Péter
A tragédia nem idegen
Néhány gondolat Gyurkovics Tibor dramaturgiájáról
Ha Gyurkovics Tibor drámáiról olvasunk elemzést, valószínű, hogy már a kezdő sorok valamelyikében találkozunk ezzel a szókapcsolattal: „magyar groteszk”. Vagy bővítve, például így: Gyurkovics Tibor darabjai „a magyar groteszk dramaturgia megteremtői”. Bár a címkézéssel illik csínján bánni (s a „magyar groteszk” szintagmája is lóg a levegőben – pláne a „megteremtés”), ezzel a véleménnyel tulajdonképpen nincs baj; sok igazság van abban, hogy Gyurkovics számos drámájában felfedezhetők (bizonyos) groteszk vonások – akár a témaválasztást, a karakterábrázolást, a dialógustechnikát, poentírozást stb., akár a fő-fő rendező törvényt, a „szövegeken átsütő világszemléletet” tekintjük. Jó.
A probléma ott kezdődik, amikor ezt a címkét (vagy szépítsük: elvet), azaz a groteszket mindenek fölött állónak, kizárólagosnak, megkérdőjelezhetetlennek tartjuk Gyurkovics dramaturgiájában. Amikor a groteszkkel szemben minden más hátránnyal indul. Például olyan „fogalmak” is, mint „tragédia”, „tragikus”. Mert ugyan nem kérdés, hogy Gyurkovics témái, kérdései, társadalmi látképei, kisemberi portréi azért „elég gyakran” tragikusak, de hát az ő „írói alkatától idegen a tragédia”, ergo „paradox módon” a groteszkhez nyúl, hogy ezt a dilemmát feloldja, és egyáltalán: leírhatóvá tegye a világát. Sarkítok én is, persze, pedig vágyam csupán annyi, hogy adjuk vissza a gyurkovicsi színkép sötétjét, de legalább ismerjük el a feketét feketének.
Lehet, hogy Gyurkovicsnak „nem áll jól” a tragédia, de akkor mit olvasunk ki az Isten nem szerencsejátékos (1976) című, regényből átdolgozott drámájából? Ahol két életfilozófia feszül egymásnak elementáris erővel – két ember, mindketten tragédia-hordozók (mégpedig a legnemesebb, antik drámai értelemben); csak az egyik még képes racionálisan közelíteni a tragédiához, próbálja megmagyarázni azt (a Vizsgálóbíró), a másik viszont már az élete részének látja, kiült az arcára, beleégett a szervezetébe… az övé (Simon). Ki lehetne mutatni, tapintani ennek a drámának (vagy, ahogy Gyurkovics írja: „drámai vizsgálatnak”) bizonyos groteszk dramaturgiai vonásait, trükkjeit stb. is, de így biztosan veszítünk.
Nekem úgy tűnik, ebben a darabban nincs fintor, fanyarság, kicsavart perspektíva, összekacsintás, össze nem kacsintás, felkérés sorok közt olvasásra, szerepjáték, diagnosztizálás, társadalmi helyzet modellezése, emberi sorstörténet modellezése, tézis modellezése, tézis bizonyítása stb. Ez egy párbeszéd, vita, katekézis, kérdés-válasz – de úgy, hogy még félreérthető kérdések és félreérthető válaszok sincsenek benne. Mert az alapszituáció, az alapkérdés (hogy ti. szabad-e kockáztatni az emberi életet akár a legtisztább belső meggyőződés, hit nevében) eleve kizárja a félreértést. A dilemmát, a válaszkeresés vágyát és kényszerét, a vizsgálatot, a krimit nem zárja ki, hisz épp ezek lesznek olvasói fonalaink a szövegben, amikor hol ennek, hol annak adunk igazat – mégpedig azért, mert mind a két szereplő, a Vizsgálóbíró és Simon is örökké nyíltan és a maga igazának megfelelően érvel. Csakhogy a darab végén ráeszmélünk, hogy már a legelső mondat („VIZSGÁLÓBÍRÓ /?Simonhoz/: Mikor tudta meg, hogy a három fiú meghalt?”) megadta a választ az alapkérdésre: az emberi életet nem szabad kockáztatni. A tragédia az, hogy Simon, a paptanár három diákja (illetve a darab második részében még egy tanítványa) meghalt a férfi jóindulatú és nemes, mégis könnyelmű és felelőtlen hazárdjátékai: a diákok lelki felszabadítására szervezett kirándulások során. Ez: tragikus. De az is tragikus, ahogy a szemünk előtt omlik össze Simon élete; mégpedig azért, mert a hite egy pillanatra sem omlott össze. Tragédia és tragédia között pedig nincs súlykülönbség…
Lehet, hogy Gyurkovics „írói alkatától idegen a tragédia”, de az Isten nem szerencsejátékos patyolattiszta szövetébe a legsűrűbb antik tragédiák emberi jelét szövi bele. Lehet, hogy itt is él „groteszk módszerekkel” és itt is „az emberek reakcióinak vizsgálata” a célja (mi más?!), én mégis úgy érzem, hogy ez a dráma a velejéig konkrét, és így a groteszknél nyersebb, ráadásul a groteszk darabok rejtettebb személyességénél nyíltabb. Persze ezúttal én játszottam ki a tragédiát, úgymond, a groteszk „rovására”, pedig nagyon is óvnék attól, hogy olyan fogalmakat (műfajokat, címkéket, dramaturgiai elveket stb.) hasonlítsunk össze, amelyek alapvetően összehasonlíthatatlanok. Mégis úgy érzem, hogy a labda „akkor lett feldobva”, amikor Gyurkovics dramaturgiájában a groteszk „alkatot” (fogékonyságot?! stílust?!) fölébe helyezték például a tragikusnak. Gyurkovics a groteszk egyik legnagyobb mestere, valóban, de több – sokkal több – mint „izgalmas” drámaíró. És (furcsamód?) akkor a legizgalmasabb, sőt, a legbátrabb, és állítom: a leginkább formabontó, amikor a legklasszikusabb dramaturgiával él.
Hagyjuk meg a moralizáláshoz való jogát annak, aki veszi a bátorságot, hogy meg is értsen valamit ebből az (ám legyen: groteszk) világból…
A Nagyvizit (1972): tragikomédia. „Groteszk alapmű”, jó. A Nagyvizit kórterme „sajátosan sűrített életmetszet”, rendben. De szerintem a Nagyvizit szereplői nem groteszkül viselkednek – pláne nem élet és halál küszöbén! Akkor válnak groteszkké (de akkor is csak pillanatokra!), amikor megpróbálnak groteszkül viselkedni (egyáltalán: amikor megpróbálnak viselkedni), ti. amikor megpróbálnak más perspektívából, kívülről tekinteni a saját helyzetükre, amikor megpróbálnak csúsztatni, sőt hazudni; meghaladni, legyőzni partnerüket és önmagukat. Ez valóban szórakoztató (és pompás színházi!) pillanatokat teremt, de amint embereink visszahanyatlanak kórházi ágyukra (képzavarral: kórházi ágyuk magányába), állapotuk nem groteszk, hanem tragikus. Sőt, véleményem szerint már az alaphelyzet (négy beteg egy kórházi kórteremben) sem groteszk. Hogy „kisemberek” „kisszerű” mániáikkal bíbelődnek egy „nagyszabású” szituációban, Ügyben – ez lehet groteszk. Csakhogy aztán az Ügy bedarálja őket – és ebben azért van valami tragikus…
Utoljára hagytam a „vegytisztán” komédia Fekvőtámaszt (1986). Komédia ez, valóban, csupán a darab legvégére hívnám fel a figyelmet, amikor Csiszár honvéd rálő a felettesére, az őt csuklóztató Bakai őrmesterre. Arra az emberre, akinek épp az imént árusította ki a saját húgát, hogy így jusson több eltávhoz. Azt hiszem, a néző inkább a kétségbeesetten összecsukló, vonagló (szerelmes!) Bakai arckifejezésére fog emlékezni, mint az őrmester olykor brutális viselkedésére. Gyurkovics nem áll ki Bakai mellett, de tragikus (!) figurává növeli azáltal, hogy érzékenységgel, szenvedéllyel, vággyal (és ezért persze végzettel) rontja el a férfi életét.
Azt hiszem, Gyurkovics ebben nagymester. Minden „groteszk fondorlata” mellett meg tudja mutatni, hogyan rontja el az ember az életét, illetve hogyan rontja el az élet az embert. És ezért talán mégsem olyan idegen tőle a tragédia…