NAPÚT 2011/1., 34–35. oldal
Tartalom
Horváth Lajos
Apuci
Kiss Benedek
Szeressétek e nemzetet!
Kelemen Lajos
Két kis történet
Nincs főbb a történetnél; még az Ige is, mely kezdetben vala, történődik. És, Istenem: a polimer makromolekulák híveinek is tudomásul kell venniük, hogy az anyag ősidei nászát úgyszintén történet keretezi, habár alakra nézve, Éva anyánk, akármilyen szemszögből tekintjük is, sokkal szebben mutat, mint a nukleinsavak.
Ha minden előtt a történet áll, magára a történet nemzőjére, az íróra bizonnyal a saját eseményei vetik a legélesebb fényt. Gyurkovics Tiborról kérdez a szerkesztő. A róla kijelenthető lényegi dolgokat mások fogják leszögezni: érdemesebbek, hivatottabbak. Amit én előadhatok, abból semmi példátlanul különös nem derül ki, semmi titkos, semmi egészen újsütetű. Ha mondandóm valamennyire is érdekes, csak oly mértékben az, mint a portrén egy vékony vonal, és csak akkor, ha valamennyi apró vonal számít. Mindenesetre Gyurkovics Tiborral való találkozásom egy gyöngéd ötlet történetté táplálásának következménye; de nem a személyes szegély-mesével szándékozom előhozakodni, maradnék a faktum síkján. A dolog ennyi: egyszer egy magyar város néhány polgárának hirtelen szervezkedni támadt kedve, és az ilyesmi nem okvetlenül erőpazarlás. Most is emberek jártak jól: az íróság növendéki állapotában lévő fiatalok (némelyek később jeles írók, költők) egy héten át élvezhették egymást; írtak, olvastak, okultak, mondhatni: szalonkörülmények között. Ezt az együttlétet (munkacímen) írótábornak neveztük. Értelmét pedig a közösségből nyerte, s abból, hogy napi váltásban más-más (ha úgy tetszik: gyakorlottabb) céhbeli időzött a fiatalokkal; úgyhogy egy napon éppen Gyurkovics közvetítésével kóstolgathatták a mesterséget. (Ez, ugye, az embernek fiatalon pláne ízlik.)
Gyurkovics Tibor humora országos tény – e humor hosszú derű, de hosszú csípés is tudott lenni. Néha simogató, csak kacagtató, néha komisz. Elég az hozzá, Tibor megérkezett, és dehogyis valami éltes okoskodással kezdte, hanem azonmód, ahogy odaállt a hölgyek, urak elé, percig sem teketóriázva, így szólt: remélem, még semmiféle írószatócs, ügynökség vagy egyetem nem rontott meg benneteket?
Szegény ifjak! Egyetemisták és leendő hallgatók! Mit is mondhattak volna erre?
Néma csönd lett, a készülődő feszültséget azonban tüstént kioltotta a véletlen. Az egyik írójelölt valamiért késve érkezett a klubba, vagyis a társai talányos némaságát megtörve, szólóban volt kénytelen bemutatkozni. És ő saját nevéhez büszkén, magabízóan hozzámondta fészkének nevét is, ami egy sokra tartott egyetem neve.
No, pontosan erről beszélek, csapott le Tibor, a híres iskolára célozva: hogy az ilyen helyeken is szédíti a fiatalságot néhány nem egészen tökéletes pasas.
Egy iskola, legyen bár mégoly kapós és hírneves, belterjességével, laborvilágával csakugyan nem biztos, hogy egyedüli dologbíró alapja az írótudásnak. Humorra hangszerelve is elég egyértelmű: nincs genezis nyers előtapasztalat nélkül; az élmény nem megváltás, hanem feltétel. Érvelt e tárgyban az az ember, akiből azután csak úgy dőlt az ismeret. Nem okított magas lóról, sőt: egy valóságos show-műsorral ajándékozta meg hallgatóit.
Később tapasztalhattam, hogy az ő differenciált stílusában a dicséretnek is megvan a maga módja. Egy konferenciafélén, ahol sok eminens elme dolgozott, tehát néha muszáj volt (legalább a többiek számára) szünetet elrendelni, a folyosón társalogtunk – Lázár Ervin és Tüskés Tibor idézgették pécsi emlékeiket. Talán pontosan akkor csatlakozott Gyurkovics Tibor, amikor az évődő Lázár hirtelen hozzám fordult: nem gyűr-e, nem feszít-e meg Tüskés. (Az idő tájt Tüskés Tibor keze alatt dolgoztam, ő tényleg munkahívő volt, kemény természet, de közel sem olyan vészes, mint amilyennek egy-két rossz száj mondta. Reám pedig bőven reám fért a fegyelmezés, csak makacsságom miatt is; e téren, tudom, különös képességekkel vagyok megáldva. Merjem-e állítani: a genovai virtuóz, Paganini a hegedülésben, majdhogynem az volt Tüskés a lapszerkesztés igájában. Egyet-mást megtanultam tőle!)
De tovább a történet… Elhangzott a zavarba ejtő kérdés, Gyurkovics a maga jellegzetes, kitáruló gesztusai kíséretében, szinte szentenciaképpen szúrta oda nekem: – Bírnod kell, barátom.
És mindjárt Tüskés Tiborra nézett: – Ez az ember, kérlek – folytatta, hogy tudjam –, egyszerre Ignotus és Osvát új inkarnációja. Akkor pedig: megéri, nem?!
Ha végiggondolom, e keszeg történetekben nincs egyéb, mint bizalom, biztatás, egy kis szokatlan nézésmód. Egyáltalán: hogy megtörténtek. Efféle, csip-csup esetekből is épülgetünk, s vannak érveink: a derű, a bizalom, az egyéni nézésmód.
És igazán: kevés ez?