NAPÚT 2011/1., 27–29. oldal
Tartalom
Ébert Tibor
Egy komédiás margójára
Fenyvesi Félix Lajos
Nyolcvan
Elmer István
Isten, ölelj meg engem!
Betértünk az egyik krisztinavárosi kisvendéglőbe, és letelepedtünk a hátsó helyiség félreeső asztala mellett. Az utóbbi években gyakran megfordult itt. Valamilyen irodalmi összejövetelről jöttünk, már nem emlékszem pontosan, honnan, csak azt tudom, zajos volt, nagy hangú, nyüzsgő és semmitmondó.
Gyurkovics Tibor egy pohár sört kért. Kortyolt az aranygalléros hercegből, aztán rám nézett, talán mondani akart valamit, de mégis inkább hallgatott. Jólesett a csönd. És ebben a csöndben mintha földúsult volna köztünk a kapcsolat. Egyszer csak megszólalt: „Az irodalom… ugyan, mit tud az irodalom?… az élet, az a fontos!” Háromszor láttam korábban ilyennek a tekintetét: amikor a homo faber clown-arca magán hordozza az érett mélységet. Cser István fotóművész fényképén, amelyet egy irodalmi esten a Rátkai Klubban készített róla, azután Törley Mária szobrászművész portréján, harmadszor pedig 1998 tavaszán, a bakonybéli hosszú sétánk alkalmával, amikor eljutottunk egészen Szent Gellért barlangjáig. S az akkori nap most egyszerre megint jelen idővé válik.
Harsogóan hűvös még tavasz végén is a bakonybéli levegő. A hegy-dombok közötti völgyben az érzések új időszámítása kezdődik. Szent Gellért ezer esztendővel korábbi barlang- és lelki forrásvidékét keressük. Fölöttünk cseperegni kezd az eső. Némán, a perc ihletettségében állunk, nézzük, ahogyan a forrás előtti tavacskán szeplőket pettyeznek a cseppek, s eszünkbe jutnak a remete-szerzetes szavai: „Milyen felhőkkel borul be az ég, amelyről most szólunk? Mélységesen mély allegóriák titkaival borul be és magasságos szavak felhőivel.” Tibor szélesen körbetekint – a nézés emberdús sokaságával –, s amint letörli arcáról az egyik lefutó vízcseppet, mintha versét mondaná tekintete:
„Valaki sír az ablakon
lefolyik a könnye
ahogy kívülről hallgatom
nem is tudom hogy könny-e?”
És kaptatunk fölfelé a lombok alá, a barlang bejáratához. Mi az elölről nem kezdhető, ami megfürdik a lét vizében?
Vágy, küzdelem, szenvedés, hadakozás, kétkedés – a zöld bársonykötésű verseskönyvben, amely aranybetűkkel fényezi címéül: Isten homlokán, Gyurkovics Tibor minderről szól, szép szavakkal esdekel, kér, kiált, tiltakozik. A suta kérdés tolakodik elő: milyen az ember és Isten viszonya?
Megemelkedik a költő százados szemöldöke, tekintete megsűrűsödik: „Halálunk órájáig sem tudjuk, kicsodák vagyunk, s azt sem, hogy ki az Isten.”
Mert tükör által homályosan látunk, a létezés cinkos homályában – s vajon támad-e elégséges hitünk a színről színre látás bizonyosságának elfogadásához?
„Ebben az őrületes játszmában az egyed a végtelen közelségében vergődik… Jó lenne bemenni, Uram, Örömödbe, de ehhez sokkal forróbb, állandóbb, gyakorlatibb hit kellene. Én ezzel nem rendelkezem. Mindig várom, hogy egyszer majd megjelenik…”
S a lombok között mintha hallanánk közeledő léptei hangját, Tibor Jelenés című verséből előtűnve:
„Szeptember este jő az Isten
bakancsban nyíló rabruhában
és összedől léptére minden”
Mi ez a költő látta összedőlés?
„Úgy szoktam mondani mindig: várom, hogy a gangon, vagy akár most itt, a Szent Gellért-i barlang tövében, fölhajtott ballonkabátban bejön a mi színpadunkra Jézus Krisztus, és így szól hozzám: – Fiam, sokat szenvedtél, eleget döglődtél, néhány jót is cselekedtél, bánkódtál is eleget – akkor most megnevezlek téged…”
Jézus Krisztus megnevez minket, ahogyan a Por-versben szól:
„Állok örökké veled szemben,
kit magamnál jobban szerettem,
csak porszem vagyok hozzád képest…”
„Ez a remény éltet, és éltetett is mindig, hogy egyszer önként, mint kegyelmet megadja magát nekem. Istennél a kegyelem. S én alig-alig tudok tenni ezért valamit. Megfeszíthetem magam, de a megfeszítettség, a görcsösség aligha visz el Istenhez. Van valami titok, a kegyelem titka…”
S nem sorolja ennek lehetséges ember-módozatait, de benne foglalva mégis valamennyi gesztusában: „Vagy annyira elengeded magad, vagy annyira kétségbeesel, annyira zuhansz már a halálba, akár egy győzelembe…”
Gyurkovics Tibor a piaristákhoz járt gimnáziumba, s a napi gyakorlatok során, hamarosan latinul követte a liturgiát. Ahogyan mondja, gyakorló vallásosságban élt. Olykor már túlzásba vitte a bűnbánatra, a megtisztulásra törekvést. Előfordult, hogy a fogmosást a szentségi fegyelem megsértésének érezte… A legvonzóbb a Jézus-kép volt számára.
„Beleszerelmesedtem Jézus Krisztusba, a személybe. Olyasvalakibe, akivel nem kell versenyeznem, nem kell rivalizálnom. Nem kellett féltékenykednem rá, mert tudtam, hogy ő az Isten. Az ő kezében vannak az aduk, s ez nagy, fölemelő érzéssel töltött el.”
A Jaj, édes Istenem című prózaversében visszatér a gondolat: „Úgy vagyok ezzel a kérdéssel, mint szerelmes a szerelmével. Szeretem szeretni Jézust. Életem fő személye. Ha nem röstellném, legszívesebben azt a pofonegyszerű éneket dudorásznám: Édes Jézus, neked élek…”
Pedig milyen nehéz az út. Szeghalmi Elemér, a költő életművének kiváló ismerője tanulmánykötetében ezt írja: „Szenvedésvállalás, részvét és szeretet – mintha a krisztusi tanok hármas egységét foglalná magában a költőnek ez a kivételesen gyengéd és szép anyaga.”
„Minden vallásosságnak a személyiségben fölkutatható alapja van. Az én vallásosságomban őrületes szorongások ismerhetők föl, és őrületes bűntudattal éltem mindig. Hogy vallottam meg a hitemet tizenöt éves koromban? Meggyóntam, hogy a zsúfolt villamoson nem vetettem keresztet a templom előtt, vagy csak kis keresztet vetettem. Éderszászi, drága piarista tanárom volt a gyóntatóm, s a végén azt mondta: menj már áldozni, föl vagy oldozva. Igen, ellenkeztem, de én Baudelaire-t is olvastam, aki indexen van. Mit olvastál tőle?, kérdezte. Tóth Árpád fordításait. Az egész Baudelaire van indexen. Menj áldozni… Igen, de azt is olvastam… Boldogtalan voltam a hitemben, mert ez így elviselhetetlen volt. Végül kineurotizáltam magam Istenből. Következett az anarchikus lázadás, a küzdelem, az alázuhanások és fölkapaszkodások ideje.”
Az így kivergődött esőcsepp-izzadságcsepp-gyöngycsepp kín nemesedik-zeng föl a költészet, a tudás és a hit köztes mezején Gyurkovics Tibornál:
„Valahol meg kell állni,
valahol meg kell halni,
valami könnyű réten
akarok elfakadni.
Nem félek a haláltól.
Megállok vele szemben,
de amikor lesújt rám,
Isten, ölelj meg engem.”
S széttárja, fölemeli karját: Assisi Szent Ferencre van szüksége a világnak! S mondja fáknak, madaraknak, esőnek és embernek – aki meghallja: „A 13. század máig érződik a történelemben. Akkor jöttek létre a városok, fölpezsdült a kereskedelem, elterjedt a pénzforgalom. Assisi Szent Ferenc ennek volt részese, mígnem egyszer azt mondta: pardon, ez így rosszul van!”
Görögnek lábunk alatt a gallyak, Tibor halkan hozzáfűzi: „Ilyen ember, ekkora szent kellene ennek a világnak, aki átvilágítja a történelmet. Ahogyan Pilinszky Jancsi írta: átvilágítja a történelem véres szövetét.”
Mintha csöppenne ránk megint az ég, s már nem is a költő, hanem a mindenség mondaná ki: nem lehet hitetlenül írni. S megtörik a csönd, Gyurkovics frivol-kaján, szeretetmeleg, színpad-háborgó, gyerek-csínytevő hangján:
„Ez a bizonyíték magam előtt: Te Gyurkovics, te titokban hiszel, csak olykor magadnak sem akarod bevallani, te gazember!”