NAPÚT 2011/1., 25–26. oldal
Tartalom
Botár Attila
Délre nézők
Elmer István
Isten, ölelj meg engem!
Ébert Tibor
Egy komédiás margójára
Franciaországban szerettem meg Gyurkovics Tibort. Bármilyen furcsán hangzik is. Kint éltem hosszabb ideig, tanulmányozhattam a színházat, kapcsolatba kerültem rendezőkkel, dramaturgokkal (bár ezt a fogalmat ők nem szeretik, nem is nagyon használják), találkoztam szakemberekkel, színészekkel – R. Planchonnal, P. Chereau-val, M. Maréchallal, Cl. P. Chavanonnal, M. Bataillonnal. Tanultam tőlük. Érdeklődésemet elsősorban a színház kötötte le. A színház belső, enigmatikus élete, struktúrája. Mellesleg be is mutatták Párizsban, Lyonban, Grenoble-ban, Avignonban két darabomat, A lépcsőket (Les Escalier) és a Kamarazenét (Musique de chambre). Mindkettőnek jó volt a visszhangja, a kritikák elismerték értéküket, nem buktam meg mint ismeretlen magyar szerző, és ez mindenképpen pozitívum a színház egyik hazájában. Mindez régen, még a vasfüggöny korszakában történt, 1978-ban, ami nekem kurázsit jelentett. És kértek még tőlem újabb színpadi műveket. No de nem erről akarok írni, hanem Gyurkovics Tiborról, akit annak idején személyesen nem is ismertem, nem volt kapcsolatunk. Talán nem is tudtunk egymásról.
Tehát: a francia színház, színházi élet, a színház fogalma, jelentéstartalma, jelentősége… A mediterrán kultúra egyik öröksége, kontinuitása, fontossága, a franciák valahogy vele, a színházzal élnek, hétköznapi életük része, organikus korrelatív kapcsolatuk. A Theatre. A színház ott egészen más, mint nálunk, valahogy minden másképp van. A francia nagyon szereti a theatre-t, érti, színházi kultúrember, igényes, szigorú kritikus, és még a legegyszerűbb, primitívebb franciában is mozdul a színház, fontossága, szükségessége, benne másolata; az is egy nagy színház – tud lenni –, a közösség, a társadalom, a család, a város, az utca, a szomszédok… Többször éreztem azt ottlétemkor, hogy egy nagy színházban vagyok, élek, nézőként, részecskeként az utcán, a városban. Mindez beidegződés… A színházban érvényesül a rész és az egész filozófiája, tényszerűsége. A kollektíva és az egyén testvériesülése, determináltsága. És felfedezésemben átalakult, átalakítottam akarva-akaratlanul jelenlétem. Így lett bennem is életforma a színház, munka és hétköznapok forgatagában. Színház az egész világ. Játszottam a színházat s színházban. Velük, magammal…
Történt egyszer a lyoni-villeurbanne-i T. N. P.-ben (Theatre National Populaire), hogy egy Roger Planchon-darab (La langue au chat – A macska nyelve) befejezése után mindenki a helyén maradt. A színpadi játékot különben Planchon írta és rendezte, és ő játszotta főszereplőként. Tehát ő volt – ahogy mondták – a színház. A mindenható. A színházi fő-ceremóniamester. Mindenki, az egész közönség a helyén maradt ülve, állva, és várta a postszínházi előadást, a folytatást. Nem értettem az egészet, először menni akartam, de szinte lehurrogtak, szinte visszanyomtak a helyemre. Szenvedélyesen. A művészek, a rendező-szerző (maga Roger Planchon), a világosító, a jelmeztervező, a produkció közreműködői mind kijöttek a színre, leültek a szélére… És elkezdődött a kommunikálás, beszélgetés az előadásról, a művészekről: postspectacle. Beszélgettek a darabról, az előadásról, analizálták, boncolgatták a mű mondanivalóját, filozófiáját, hitelességét, korszerűségét, aktualitását, politikumát… Mindenki hozzászólhatott… a közönség részéről sokan, indulatosan, dicsérően, szabadon.
Ekkor jutott eszembe, nem tudom, miért, itt a francia közegben, színházi atmoszférában Gyurkovics Tibor. Hogy ez hogy tetszene neki, bizonyára részt venne a vitában temperamentumával, okosságával, szellemeskedésével, iróniájával, tehetségével, vérbeli színházságával, színészségével. Remek ötletnek, gyakorlatnak tartaná ezt a módszert, ez az Ő színháza. Ez a színház debat, kíméletlenül, őszintén, kulturáltan, hozzáértéssel. Eltartott másfél óráig. Éjfélig. Senki se mozdult a helyéről. És folytatódott (volna) még tovább is. Az utcán. Amikor ezt itthon elmeséltem, a legtöbben mosolyogtak, legyintettek. Ez nálunk lehetetlenség. Az emberek a befejezett művel befejezik a művet, az előadást… A színházat. Nem él tovább. Vége. (Ez egy kissé önmegtagadás is, mert a színházban mi is színházzá leszünk, azzá változunk, metamorfózis ez.) Ma is él bennem az az est, visszaemlékezem akkori felbuzdulásomra. Történt 28 évvel ezelőtt, 1972-ben, ez a Gyurkovics Tiborra való emlékezésem, az a furcsa asszociáció. Valami (sok) összekötött minket… Vagy csak véletlen az egész, felbukkanó freudi ötlet? Nem tudom.
Nos. Gyurkovics Tibort mint drámaírót nagyon szerettem, nagyra tartom, talán korának egyik legnagyobb színházi komédiásának… szemafor, zöld utat jelzett magának, egyéniségének, modernségének, merészségének – mint senki más. Egyéniségével, jelenségével, stílusával Ő volt a comedien, a nagy komédiás. Ez Franciaországban is mást jelent, mint nálunk. Fajsúlyosabb szó, fogalom, mert itteni jelentéstartalma léha, megbízhatatlan, lebecsült, lenézett, kissé analógiája a zenésznek, zenészségnek a muzsikus helyett. Comedien. A komédiás. Ő: a színész, de színészi gyűjtőfogalom is: rendező, író, alkotó, színészi, színházi polihisztor, Shakespeare, Moličre, Schiller, Ionesco, Beckett… Maga a Színház. Gyurkovics Tibor darabjaiban izzik, áll a komédia, a komédiás, Ő. Énjében vibrál, egész egyéniségében manifesztálódik – mint szerző, színész… – a komédiás, a dráma, a tragédia, súlyosan, groteszkül, abszurd módon a legnagyobb kihívás: az élet, az ember kételyeivel, hitével, sorsával, bizonyosságával, lehetőségeivel, reményeivel, reménytelenségével… Godot, Sziszifosz… a küzdelem, az immer streben für etwas. Az emberi lét. Kiteljesedése és pusztulása.
Ezért szeretem Gyurkovics Tibort… azzal a pillanatával, amikor felvillant bennem annak idején….