NAPÚT 2010/10., 178–180. oldal
Tartalom
Sólyom-Nagy Sándor
operaénekes
Tordai Teri
színész
Bibó István
művészettörténész (Budapest, 1941. december 25.)
Édesapám, dr. Bibó István az Igazságügy-minisztérium előadója, édesanyám, dr. Ravasz Boriska, Ravasz László ref. püspök leánya a budapesti Baár-Madas Református Leánygimnázium tanára volt.
Ahhoz a nemzedékhez tartozom – tulajdonképpen egy vesztett szabadságharc nemzedékéhez –, amely 1956-ot és az azt követő megtorlást kamaszfejjel élte át; felnőtté válása és ifjúsága a Kádár-rendszer enyhülő – és akkor felívelőnek látszó – szakaszára esett; felnőttkora legjobb, alkotó(nak remélt) éveit pedig a döglődő – demoralizálódó és demoralizáló – szocializmus idején élte. S akár bevallotta, akár nem, mindez – elsősorban 1956–57 – döntően meghatározta későbbi életét is.
Az én esetemben 1956 élményéhez két jelentős többlet járult, s mindkettő már egészen korán tudatosodó felelősségtöbbletet is jelentett. Az egyik az, hogy ugyancsak 1956–57-ben játszódott le bennem – a történeti eseményektől függetlenül – az a folyamat, melynek következtében keresztyénnek vallom magamat; a másik az, hogy olyan családban nőttem föl, ahol tiszta és hiteles példáit láthattam annak, hogy keresztyénség és közéleti felelősség, hit és értelem, erkölcs és politika nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező, pontosabban egymással ok-okozati módon összefüggő dolgok: a keresztyénségből többek közt közéleti felelősség következik, a hitből az értelem használata és művelése, az erkölcsi döntésből pedig adott esetben a politikai cselekvés vállalása is; akkor is, ha az, amit az igazság ügyének gondolok, esélytelennek látszik és emberileg belátható távon kudarcra van ítélve. Hamar világossá vált tehát számomra, hogy 1956–57 történelmi élménye és az a belső folyamat, amely bennem ezalatt lezajlott, nem zárja ki egymást, hanem összekapcsolódik. Tíz évvel később kötött házasságunkba 2002-ben elhunyt feleségem lényegében ugyanezt az indíttatást hozta.
A budapesti II. kerületi Rákóczi gimnáziumban érettségiztem 1959-ben, kitűnő eredménnyel, de egyetemre csak 1961-ben vettek fel, egyéni elbírálással, mert apám 1957 óta életfogytiglani börtönbüntetését töltötte 1956-os szereplése miatt. 1959–61 között az óbudai Aquincum Porcelángyárban dolgoztam betanított munkásként. Szerettem ott dolgozni, s azt hiszem, az ott dolgozók is szerettek; búcsúzáskor egy hatalmas és kiváló bőr aktatáskát (benne egy üveg igen jó diólikőrt) és egy mindenki által aláírt búcsúversezetet kaptam tőlük. Az ELTE-n magyar–művészettörténet szakon végeztem, s noha szívesen tanítottam volna, fél évvel a végzés előtt elfogadtam azt az állást, amelyet Zádor Anna professzorom ajánlására a budapesti I. kerületi Ingatlankezelő Vállalat műemléki osztályán kínáltak. Feleségemmel együtt ugyanis azt gondoltuk: ha leendő gyermekeinket úgy-ahogy el akarjuk tartani, akkor bőven elég, ha a Kádár-rendszerben egy ellenforradalmár-klerikális házaspárnak csak egyik feléből lesz gimnáziumi tanár; s mivel a tanári hivatás az ő esetében volt egyértelműbb, én könnyű szívvel és érdeklődéssel fordultam a műemlékvédelem és az építészettörténet felé. Ezt a munkát is nagyon megszerettem: felújítás előtt álló műemlék épületek történetét kellett helyszíni, levéltári és egyéb kutatással felderíteni és helyreállítási javaslattal kiegészíteni; ez érdekes volt, és kitűnő emberek között dolgoztam, akiktől nagyon sokat lehetett tanulni, nemcsak szakmailag. 1970-ben építészettörténeti témával megszereztem az egyetemi doktori (akkori nevén „kisdoktori”) fokozatot; és rendszeresen publikáltam kisebb-nagyobb tanulmányokat. A fokozatokban viszont nem haladtam tovább, mert 1969–82 közt négy fiunk született, s közben lakásunkért kilencéves eltartási szerződésben kellett megküzdenünk, ennek a „megoldásnak” összes anyagi és pszichikai terhével együtt. 1980-ban az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetéhez kerültem, ahol 1990-ig dolgoztam tudományos munkatársként, szintén kiváló emberek és jó barátok között. E munka mellé 1985/86-tól egy önként vállalt feladat szolgálata társult: feleségemmel együtt, az ő kezdeményezésére mozgalmat indítottunk azért, hogy rávegyük egyházunkat arra, hogy a puhuló diktatúrától a megmaradt egyetlen református egyházi gimnázium, a debreceni mellé az 1952-ben durván államosított (illetve a református egyház által „önként” átadott) nagy hírű régi iskolák közül legalább egyet kíséreljen meg visszaszerezni, lehetőleg Budapesten. Ezt a mozgalmat az akkori egyházvezetés nem utasította el, de diplomatikus óvatossággal fékezni igyekezett, hogy azután 1988/89 fordulójától a politikai fordulat előszeleit érezve – és a mozgalmunk körül kialakult tanárcsapatot az újraindítandó iskola bázisának elfogadva – a minden áron való felgyorsításra késztesse. Így lettem én, aki addig egyetlen embernek nem voltam főnöke és sem nem tanítottam, sem nem igazgattam, az egyháznak visszaadott régi Baár-Madas épületében újrainduló iskolának először fizetés nélküli szervező igazgatója, majd 1990-től kezdve főállású igazgatója: hályogkovács sok kiváló és jó szándékú munkatárs között. Végül is szívesen és naivan váltottam át a húszéves koromban hivatásomnak tekintett tanári pályára, rögtön igazgatói beosztásban, átugorva a normál körülmények között ehhez feltétlenül szükséges tanári gyakorlatot; s ezért a helyzetért nemcsak én magam, hanem munkatársaim is fizették a tanulópénzt (ami azoknak sem volt könnyű, akik ezt tudatosan vállalták).
A Baár-Madast 1995-ig igazgattam; akkor az egyház vezetésében egy időre hangadóvá vált, erősen szélsőjobboldali színezetű irányzat eltávolított. Ez az általam összegyűjtött tanári kar nagyobb felének távozásához vezetett: két év alatt 35-en jöttek el a több mint ötventagú testületből. Közülük került ki az a húsz-egynéhány tanár, akivel 1996-ben a Protestáns Gimnázium Egyesületet alapítottuk azzal a céllal, hogy ha épületet sikerül kapnunk, létrehozzuk a Sylvester János Protestáns Gimnáziumot. Erre 1997-ben került sor; először félállásban, majd 1998-tól tíz évig főállásban ismét igazgatója voltam egy iskolának, ahol lényegében ugyanazt akartuk folytatni, amit 1990-ben elkezdtünk: keresztény nevelést, ami a hit és gondolkodás, valamint a lelki-szellemi teherbírás párhuzamos, közös fejlesztését jelenti. De a körülmények nehezebbek: csökkenő gyereklétszám és financiális nehézségek mellett a rendszerváltási lelkesedés helyett fáradtság és bizonyos kiábrándultság jellemzi a társadalmat, s ez az oktatás és nevelés ügyére is kihat. Ami a hályogkovácsjelleget illeti, azt hiszem, sok mindent megtanultam, de nem mindent, s igazán egy dologban van gyakorlatom: hogyan kell(ett volna) iskolát alapítani.
Ha azt a kérdést tenné fel valaki, hogy a – meggyőződésem szerint – jó ügyért vállalt erőfeszítéseimnek mi az eredménye, nagyon nehezen tudnék mérleget vonni. Az első iskola(újra)alapítás biztosan kudarc abból a szempontból, hogy hogyan fogadta a református egyház közvéleményének nagyobbik fele a hit és gondolkodás együtt nevelésének kísérletét; a másodikban pedig még nagyon benne vagyok, történelmi távlat nélkül. Saját személyes szempontomból viszont más a mérleg: a jó ügyekért tett erőfeszítés a sikertől vagy kudarctól függetlenül is tartalmat ad az ember életének, s annak a ténynek az értéke, hogy az ilyen erőfeszítések között barátokra és szövetséges társakra talál az ember, szintén siker- és kudarcfüggetlen. Jó néhány tündöklő tanáregyéniségre találtam az általam felvett fiatalok és a segítésemre vállalkozó nagy tapasztalatú, idősebb kollégák között egyaránt; sok jó és néhány különlegesen kedves tanítványra mindkét iskolában; nagyszerű emberekre az iskolaügynek, majd az iskoláknak a munkatársai és támogatói között. Ezért – noha állandóan keresem, hogy hol követhetek el hibát, s gyakran (de legtöbbször csak utólag) meg is találom – sem elkeseredett, sem elégedetlen nem vagyok. Ha elmeállapotom lehetővé teszi, szeretnék nyugdíjasként is még tanítani, s emellett visszatérni a közel két évtizede befejezetlenül mélyhűtőbe tett művészettörténeti témáimhoz. S többet foglalkozni az általam eddig „kissé nagyon” elhanyagolt hat unokámmal.
