NAPÚT 2010/10., 171–172. oldal
Tartalom
Thirring Viola
színész
Botos Katalin
közgazdász
Göbölyös Márta
iparművész (Szekszárd, 1941. december 12.)
Gyönyörű falu a szekszárdi hegyek és a Duna ölelésében: Őcsény, a Sárköznek – számomra – legszebb települése. Szép gyermekkorom volt. Édesapám a falu református lelkipásztora volt; gyönyörű természeti és tárgyi környezetben éltem, szép emberek, szép népviselet, szép házak – minden idilli, mint a mesében.
A történelem – háború formájában – az én alig elkezdődött életembe is beleszólt. A falu határában katonai repülőtér volt, a mi házunk kórházként funkcionált. Folyamatosan hozták a sebesülteket, halottakat. Ez, akkor, koromnál fogva, nem rendített meg. Arra emlékszem, hogy az egyik halott katona (ma már tudom: pilóta) sapkáján kicsi „ablak” volt, a fülénél.
Öt-hat évvel később már nagyon is megrendített a következő jelenet: Édesapámat két rendőr kíséri az udvaron át, Édesanyám sírva szalad a rendőrök után, hogy ne a főbejáraton vigyék ki, ne lássa a falu. Hazajött, de a biztonságérzetem évtizedekre eltűnt, amihez sok-sok apró kis megaláztatás is járult.
Mégis vallom, hogy szép gyerekkorom volt, és ma is álmodom róla: a sok pompás bő – selyem-, brokát-, kasmír-, bársony- – szoknyás asszony, színesen, mint egy pompás virágcsokor, fejük felett óriási gesztenyefák teljes virágpompájukban. Harang szól. Apám sietősen megy be az istentiszteletre, bő palástja úszik utána. Kitörölhetetlen emlékkép.
Természetesnek hittem ezt a „tömény” szépséget. Tizennégy éves korom körül Andrásfalvy professzor úr, aki akkor a szekszárdi múzeum igazgatója volt, rányitotta szememet (tudtán kívül) ennek a kincsnek az értékére és mulandóságára. Évek alatt érlelődött meg bennem, hogy – a magam szerény eszközeivel – nekem is kötelességem óvni és tovább éltetni a magyar népművészetet.
(Nem életrajzot szándékozom írni, de elkerülhetetlen néhány adat munkám megértése céljából.)
Érettségi után felvételt nyertem az Iparművészeti Főiskola bőr tanszakára. Szeretett tanáraim voltak Szilvitzky Margit (tervezés) és Gerzson Pál (festészet).
Diploma után a MINŐ cipőgyárba kerültem formatervezőnek – egyedüli diplomásként. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez senkit nem érdekel, nagyon „jól” megy a munka formatervezés nélkül is. Komoly haszna az ott töltött időnek, hogy némileg megtanultam a szakmát és járatos lettem az anyaghányad és a tűzödei létszám zord világában.
A cipőgyárban huszonkét évet töltöttem el – álmaimat mélyen eltemetve. Mégsem eredménytelenül, mert ezalatt férjemmel együtt fölnevelhettem fiaimat, Pétert és Viktort.
1989-ben egy „varázsütésre” tönkrement a gyár, és a „magam ura” lehettem. Azonnal bekapcsolódtam az induló Modern Etnika csoport munkájába. A csoport célja: a magyar népművészetet a mai öltözködésbe – nem szolgai módon – beépíteni. A bőrt mint alapanyagot megőriztem. Gyerekkori emlékeimben élő pompás anyagok ötvöződtek a bőr puha, gyűrhető, varrható, hímezhető tulajdonságaival. Egyszóval textilként alkalmaztam. Kiállításaink nemcsak itthon, hanem Tokióban, Párizsban, Prágában, Barcelonában, Helsinkiben, Berlinben és még számos nagyvárosban voltak. Részem lehetett a magyar népművészet megismertetésében. Ez ma is örömmel tölt el.
Textilekhez való kötődésem újabb állomását jelzi egyre szaporodó zászlóim száma. Nem megszokott értelemben vett nemzeti vagy szakrális zászlók, hanem rendhagyó kifejezéssel élve „égre akasztott textilképek” ezek.
Komikusnak tűnhet, de mintha az „elvesztegetett” huszonkét évemet szeretném bepótolni. Sok tervem, sürgető munkakedvem van. Állandóan küzdök sötét bűntudatommal, miszerint inkább süteményt kéne sütnöm az unokáimnak, ahelyett hogy textilképeket és zászlókat „lengetek”. Az a „téveszmém”, hogy „futásomat” még „nem végeztem be”.
