NAPÚT 2010/10., 169–170. oldal
Tartalom
Korzenszky Richárd
egyházi vezető
Göbölyös Márta
iparművész
Thirring Viola
színész (Budapest, 1941. december 5.)
Szent ég! Már 70?… Pedig még csak most volt, hogy megszülettem. Budapesten, de huszonhét éves koromig Érsekújvárott éltem. Három év paradicsomi, eszméletlen gyönyörűség után, mint egy „kék gyöngy bársony-tokban” (Weöres), a második világháború őrült történései és a közvetlen közelünkben becsapódó bombák rémületes zajai ébresztettek a világra.
Édesapám katonaorvosként meghalt, s az addig önfeledten boldog és vidám édesanyám kétségbeesetten menekült vissza nagyapámék házába a két pici árvával, öcsémmel és velem. Szlovákiaiak lettünk, szlovák elemibe kellett iratkoznom. Egyetlen szót sem értettem. Harmadiktól magyar iskola, sok szlovák- és oroszórával. Nyolcévesen nagyapámat is elveszítettem, aki legfőbb támaszunk volt. Festőművészként nemcsak a világ szépségeire hívta fel figyelmünket, de ezer és ezer praktikus dolgot is megtanított nekünk. 1959-ben magyar érettségi. Ekkor vettek fel Pozsonyba a Művészetek Főiskolájára, amit vörös diplomával végeztem el, szlovákul. 1963-ban a Komáromi Magyar Területi Színházhoz kerültem. Igazi anyaszínházam lett, ahol jobbnál jobb szerepeket kaptam. Shakespeare Júliája lendített át Budapestre, a ligeti Körszínházba, Dante Isteni színjátékához, Kazimir Károly meghívására. Itt, az első próbán ismerkedtem meg Gosztonyi Jánossal, aki író, színész, rendező, tanár, férjhez mentem hozzá, és azóta is boldogan élünk együtt. Van egy fiunk, Balázs.
Szerepeim listája helyett inkább arról a lelkesültségről beszélek, amit, visszatekintve, ez a hetven év okozott. A XX. század, minden rémsége mellett, a legizgalmasabb, legmozgalmasabb időszaka volt a világnak. Az a hihetetlen sok technikai vívmány szinte felrobbantotta az életünket. Emlékszem, amikor bevezették lakásunkba a gázvilágítást, majd egy-két év múlva a villanyt. Ez engem egyszer majdnem megölt. Betegen feküdtem, és elaludtam abban a lakókonyhában, ahol anyukám a balettestemre készülődve varrta és vasalta fellépő ruháimat. Akkoriban központilag sokszor kikapcsolták a villanyt. A vasaló kihűlt, majd éjszaka, amikor újra lett áram, felizzott, átégetve a kisszekrény deszkáját. A füsttől a dunna alá bújtam, de később szóltam nagyapámnak (egy szoba volt köztünk), hogy valami pattog és köhögtet és piros. Megmenekültünk!
Már Pozsonyban, színinövendékként, megsirattam Lajka kutyát, akit az első élőlényként lőttek fel az űrbe. Majd jött Gagarin! Tanúja lehettem – már a televízióban! – annak a képsornak, ahogy az Ember szinte táncolt, ugrándozott a Holdon! Hát nem lenyűgöző!?
No és az én személyes történetem! ’68-ban, a Váci utca sarkán János ujjamra húzta a jegygyűrűt. Kilenc fényes csillagocska volt belevésve. És olasz volt! A kommunizmusban! (Később egy műszaki kolléga ellopta tőlem.) Az esküvőnk ’69-ben! Édesanyámmal a hófúvásos komáromi Duna-hídon átgyalogolva, majd vonatra szállva értünk Budapestre, kimondani az „igen”-t, ami, úgy tűnik, valóban az egész életünkre szólt. ’72-ben azután megtörtént a legnagyobb csoda, megszülhettem Balázst. Sajnos csak egyke maradt, mert a pályámat féltettem. A pályám pedig megcsalt. Illetve… – én őt! Nem tudtam a tehetségemet menedzselni.
Friedrich Schiller: Haramiák (Amália szerepében, partnere: Galán Géza) |
Az emberiség azért boldogtalan, mert a piramisokat, rabszolgáknak, korbácsok fenyegetése alatt kellett megépíteniük. Ha hagyták volna, hogy játékból tegyék – olyan hivatástudattal, amivel a színészek – a színművészek!) készülnek halálos komolysággal a munkájukra: a játékra! –, ugyanolyan pontosak, titokzatosak és lenyűgözőek lennének, mint amilyenek. A világ közérzete derűsebb lenne, és beidegződései sem lennének olyan kiábrándítóak. Minden ember lényegi része a játszhatnék.
A színház varázslat. Olyan mágnes, ami a színészt akkor is hatalmában tartja, ha ott csalódás éri, keserűség és olykor megoldhatatlan nehézségek gyötrik.
A piramisokat nem láttam, de sokat utaztunk Európában, Amerikában és legutóbb háromszor Kínában, illetve Tibetben. Szinte szürreális élmény!
Mostanság a pesti szlovák Vertigo Színházban játszom, húsz éve tanítok Pozsonyban a főiskolán, a Budapest Bábszínházban és a KIMI-ben, beszédtechnikát és művészi beszédet. És tanulok is. Harmadik éve angolt. Előtte, hatévi kemény munkával, ledoktoráltam. Most ennek anyagából egy beszédtechnikai könyvet próbálok összeállítani. Sok a dolgom – és már 70! Pedig nem is említettem az olyan, a századot meghatározó eseményeket, mint pl. ahogy sokáig haldoklott, majd akármit csináltak is, végül csak meghalt Sztálin; a berlini olimpia mint a későbbi terrorcselekmények nyitánya; Ceausescuék halála; pápalátogatás, és hogy a szovjetek ilyen simán távoztak; rendszerváltás, ami a mai napig borzolja az életünket! És a többi színesebbnél színesebb szellemi és fizikai esemény.
Csak ülök a fotelben, s a képernyőn itt zúgott el előttem a XX. század történelme. Itt zúgott el az életem. No de ilyet!
