NAPÚT 2010/10., 165–166. oldal
Tartalom
D. Molnár István
irodalom- és művelődéstörténész, műfordító
Korzenszky Richárd
egyházi vezető
Kovács Kálmán
trombitaművész (Kismarja, 1941. november 26.)
Egy vasutascsalád harmadik gyermekeként születtem meg. Vidéken éltünk, az általános iskolában, a 7. osztályban kezdtem el zenét, illetve trombitát tanulni. Így kerültem Budapestre és végeztem el a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolát, majd annak tanárképző tagozatát. Kiváló tanáraimnak köszönhetően húszéves koromban már a Magyar Állami Operaház első trombitása lettem.
Egy genfi nemzetközi trombitaversenyen való részvételemkor az ottani zsűri elnöke, Raymond Sabarich (a Párizsi Főiskola trombitatanára) meghívott Párizsba a Conservatoire-ba, továbbtanulásra. Abban az időben szinte lehetetlen volt „Nyugatra” utazni tanulni, nem is tudom, hogy hogyan sikerült elintéznem, de miután ösztöndíjjal felvettek a Conservatoire National Superieur de Musique de Paris-ba, mégis kiutazhattam tanulni. Sabarich (Maurice André tanára) kezdett el tanítani, majd korai halála után Roger Delmotte-tal, a Párizsi Operaház szólistájával volt szerencsém dolgozni a főiskolán. Párizsi diplomámat 1966-ban szereztem, és hazautazásom után azonnal a Magyar Állami Hangversenyzenekar első trombitása lettem.
Párizsból én hoztam Magyarországra az első „piccolo” trombitát, melyet akkor itthon még nem is ismertek. Zenekari munkám mellett nagyon sok orgona-trombita koncerten játszottam ezzel a hangszerrel Lehotka Gáborral és Elekes Zsuzsával. Szólókoncerteken több mint háromszáz alkalommal szerepeltem vele, főleg Franciaországban, Svájcban, Belgiumban és az akkori NSZK-ban. Közben, több mint húsz éven keresztül, az Újvidéki Művészeti Akadémia (Akademija Umetnosti Novi Sad) trombitatanára is voltam.
A múlt század hetvenes éveiben nagyon kevesek utazhattak külföldre, a diplomatákon, politikusokon és sportolókon kívül gyakrabban és rendszeresen csak a zenészek. A mai fiatalok szerencsére már nem ismerik ezt a helyzetet. Nekem és kollégáimnak így abban a szerencsés helyzetben volt részünk, hogy az Állami Hangversenyzenekarral, Ferencsik Jánossal és világhírű szólistákkal szerepelhettünk az itthoni koncertjeinken, és bejárhattuk, megcsodálhattuk emellett a Föld különleges részeit is. A Bécsi Filharmónikusok második hegedű szólamvezetője, Otto Strasser fogalmazta meg ezt a különlegesen szép és irigylésre méltó helyzetet, amikor írt egy könyvet életéről, amelynek az volt a címe: És ezért még fizetnek is…
Ferencsik karnagy úrral, halála után pedig Kobayashi Ken-Icsiróval is Európa szinte minden országában turnéztunk, Amerikától Japánig és Ausztráliától Kanadáig, Ázsiától Dél-Amerikáig mindenhol játszott koncerteket a zenekarunk.
A hangversenyzenekarból 1999-ben vonultam nyugdíjba, pár évvel később végleg kiköltöztünk a felújított nyaralónkba Nagymarosra, és itt, a természetben töltjük nyugdíjaséletünket, bár még mindketten dolgozunk mint zenetanárok.
Külön örömömre szolgál, hogy nemcsak feleségem muzsikus (zongoratanár), hanem gyermekeink is folytatják a zenei pályát. Elsőszülött fiunk (Kálmán) szintén trombitaművész lett, és hozzám hasonlóan, szintén Párizsban végezte főiskolai tanulmányait, jelenleg a MÁV Szimfónikus Zenekar első trombitása. Második fiunk (Miklós) pedig a Magyar Állami Operaház zenekari művésze, timpani szólamvezető. Unokáink is tanulnak már zenét, talán közöttük is lesz valaki, aki később ezt az életpályát fogja választani magának.
