NAPÚT 2010/10., 148–150. oldal
Tartalom
Bikácsy Gergely
író, kritikus
Jankovics Marcell
filmrendező, művészettörténész, könyvillusztrátor
Salamon Konrád
történész (Pécs, 1941. október 15.)
Magyarország háborúba sodródásának évében MÁV-állomáskezelő édesapám már a visszacsatolt Délvidéken szolgált, így 1944 kora őszén Zombor környékéről kellett hazamenekülnünk Zalaszentmihályra. Ezzel családom visszatért paraszti mivoltához, bár apám a továbbiakban is dolgozott a vasúton.
A háború és a megszállás borzalmai lassan véget értek, s a nagy család – nagymamám, valamint két lánya és két veje – gondoskodott a gazdaságról. Az újrakezdés bizakodásának azonban gyorsan véget vetett a kommunisták hatalomra jutása.
1948 és 1956 között, tehát a Rákosi-korszakban végeztem el az általános iskolát, majd 1956 szeptemberétől a nagykanizsai Irányi Dániel Gimnáziumban tanultam tovább.
A forradalom kitörése és győzelme az aggodalommal teli bizakodás rövid boldogságát jelentette a látástól vakulásig dolgozó, de középparaszti helyzete miatt folyamatosan megalázott családom számára. Jellemző, iskolázatlan édesapám arról kezdett beszélni nekem, hogy felnőttkoromban éppolyan szép lesz majd emlékezni ezekre a napokra, mint ahogy annak idején az 1848-as forradalom átélői is visszaemlékeztek. Ez volt az egyetlen eset, hogy apám így beszélt velem. November 4-e után visszatért a reményét vesztett emberek kedvetlen és kétségbeesett mindennapi küzdelme.
1960-ban érettségiztem, s felvettek az ELTE magyar–történelem szakára. Falusi indíttatásom hátránya – amit a gimnáziumban is éreztem – itt szinte fojtogatóvá vált. A ravasz politika azonban segített. A munkás-paraszt származásúak ajnározása a műveltségbeli hátrány felszámolása nélkül is megadta azt a magabiztosságot, ahonnan egyenes út vezetett a janicsárrá váláshoz. Nekem is csak az utolsó pillanatban sikerült letérnem erről az útról.
1965-ben kaptam diplomát. Rövid ideig tanítottam, majd a Dunaújvárosi Múzeum újkortörténész muzeológusa lettem. Itt alkalmam nyílt műveltségbeli hiányaimat részben pótolni s a kínálkozó janicsárkarrierre nemet mondani. Ez utóbbi következtében – 1971-ben – jobbnak láttam, ha más területen próbálok szerencsét, aminek lehetősége a sors iróniájaként a tudományos szocializmus oktatói állásában adatott meg. A budapesti bölcsészkar több lelkes hallgatója gyorsan észrevette alkalmatlanságomat, s feljelentésük alapján egy éven belül innen is eltávolítottak. Olyan nagy volt azonban e mindenütt kötelező tárgyban az oktatói hiány, hogy a történtek ellenére alkalmaztak a gödöllői egyetemen, ahol hat kemény évet töltöttem el, de a hallgatói feljelentések – akik közt III/III-as ügynök is volt – ottani működésemet is végigkísérték.
Időközben megnősültem, s ekkorra már mindkét lányunk megszületett, én pedig úgy gondoltam, hogy egy komoly téma tudományos feldolgozásával teremtem meg a változtatás lehetőségét. 1971-ben tehát hozzáfogtam a népi falukutató mozgalom történetének a kutatásához, s 1977-re elkészítettem A Márciusi Front című kandidátusi értekezésemet, amit 1978-ban sikerült megvédenem annak ellenére, hogy a kijelölt bizottság két párttörténész tagja még a védés napján is igyekezett azt megakadályozni.
1978-ban sikerült végre megszabadulnom a tud.szoc.-oktatástól, és a Csepelre helyezett tanárképző főiskolára kerültem XX. századi történelmet tanítani. Ez a korábbiakhoz képest szinte felüdülést jelentett. Ekkor kezdődött tanári pályám érdemi szakasza is, s úgy gondolom, hogy egykori hallgatóim jelentős része nem tartja hiábavalónak az óráimon eltöltött időt.
A népi írók 1938 utáni mozgalmának részeként feldolgoztam az 1943-as szárszói tanácskozás történetét, amit annak negyvenedik évfordulójára, 1983-ban sikerült is a kecskeméti Forrás c. folyóiratban megjelentetni. A tanulmány nagy vihart kavart, s olyan korabeli nagyságok támadtak meg, mint Darvasi István főszerkesztő saját lapjában, az akkori Magyar Hírlapban, valamint Ránki György történész az Élet és Irodalomban. Ismét veszélybe került az állásom, mert ráadásul feljelentettek szamizdat irodalom terjesztéséért is. Végül az ügyet dorgálásokkal megúsztam, de kandidátusi fokozatom ellenére hosszú évekig tanársegéd maradtam.
1987-ben Bíró Zoltán meghívására részt vettem az első lakiteleki találkozón, ezt követően pedig tevékenykedtem mind az alakuló MDF-ben, mind a Magyar Néppártban, azzal a hiú reménnyel, hogy így talán sikerül megvalósítani a nemzeti erők minél szélesebb összefogását.
1989-ben megjelent a népi mozgalom 1938 és 1944 közti történetét feldolgozó monográfiám A harmadik út kísérlete címmel
1991 és 1993 között az MDF országos választmányának egyik ügyvivője voltam, de hamarosan rá kellett ébrednem, hogy a politika más típusú embereket igényel. E visszavonulásom viszont lehetővé tette, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó felkérésére megírjam a középiskolák negyedik osztályai számára a 20. század történetét összefoglaló tankönyvet, ami 1994-ben meg is jelent. Ezt a munkámat, amely – a tankönyvek közt máig egyedülállóan – önálló leckékben foglalkozik a határon túli magyarok történetével is, a tanárok többsége valódi rendszerváltó tankönyvként értékelte, mely szemléletében, nyelv- és fogalomhasználatában szakított a marxista–leninista felfogással. Ezt igazolta vissza a baloldal heves és szűnni nem akaró bírálata. A jobboldal kritikusai és közírói viszont nem vettek tudomást sem a tankönyvről, sem az azt ért támadásokról.
E részleges visszhangtalanság ellenére folytattam munkámat, s megírtam Magyarország XX. századi történetének összefoglalását először a felsőoktatásban tanuló hallgatók, majd az érdeklődő olvasók számára. Közben elkészítettem az első világháborútól a trianoni diktátumig tartó időszak történetének áttekintését Nemzeti önpusztítás címmel, majd befejeztem a népi mozgalom 1944–1987 közti történetéről szóló akadémiai doktori értekezésemet, amit 2002-ben védtem meg, s ugyanez évben meg is jelent A harmadik út küzdelme címmel.
A felsoroltak mellett több tanulmányt és könyvrészletet is készítettem, majd 2009-ben megjelentettem A magyar ezredforduló krónikája – 1989–2009 című munkámat, amely a kommunisták bukásától a posztkommunisták bukásáig terjedő időszakot tekinti át. Érdemi figyelmet azonban – az előzőekhez hasonlóan – ez a könyvem sem keltett. Így pályámra hetvenévesen – hét unokám boldog nagyapjaként – a vanitatum vanitas bölcsességével tekintek vissza.
