NAPÚT 2010/10., 131–134. oldal
Tartalom
Bráda Tibor
festőművész
Bócz Mara
maszkmester
Balogh Gyula Bogumil
író, feltaláló, természetgyógyász (Pestszentlőrinc, 1941. szeptember 20.)
Születésem helye, Pestszentlőrinc csak rövidke állomása volt örökké vándorló szüleimnek. Apám esztergályosként dolgozott a Weiss Manfrédnál Csepelen. A reptér közelében laktunk, a Beregszász utcában. A közelgő bombázások elől egy Cegléd környéki tanyára menekültünk. A Csapó-tanyán kerültem testközelbe az állatokkal. Többször kiengedtem a delelésre karámba terelt bivalyteheneket, borjaikkal, és egy letört faággal hajtottam őket.
Hamarosan azonban vége szakadt a felhőtlen idillnek, mert szüleim beköltöztek Ceglédre, a Fő utcai Podrácki-házba. Anyai nagyszüleim, hadiözvegy nagynéném, két unokatestvérem már itt laktak, s így összeköltöztünk velük. Itt húztuk ki a telet, éltük át a felettünk átviharzó ruszki frontot. Máig kitörölhetetlen emlékként él bennem, amikor lefújták a légiriadót, s előmerészkedtünk a hatalmas borospincékből, az utcákat döglött lótetemek, halott katonák borították.
Apám beállt rendőrnek, és így állami alkalmazottként védettséget élveztünk a megszállók zaklatásaitól. Mivel a ház óriási volt, beköltöztettek két lityinántot és két bárisnyát. Arra emlékszem, hogy nagyon szerettek minket, gyerekeket, az ölükben ülve cukorkával kínáltak bennünket. A levegőbe dobáltak, puszilgattak. Azonban ők sem tudták megvédeni világvevő rádiónkat a főtéren tiporó lovak patáitól. A ruszkik minden rádiót elkoboztak és megsemmisítettek. Nem beszélve a kar- és zsebórákról. A tavasz újabb változást hozott életünkben. Kiköltöztünk a zsidó bankár gyümölcsösébe, a Pál kertbe. Vaktában elvállalta a főkertészséget. Vett egy szakkönyvet és abból kitanulta a mesterséget. A tavaszt, nyarat, őszt ott töltöttük. Nagyszüleim, unokatestvéreim benn maradtak a városban, mivel a gyerekek iskolába jártak. Egy négyéves gyereknek ez maga volt az édenkert. A hatalmas gyümölcsös ontotta a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Hátul, a gazdasági udvarban a nyulak, csirkék, kacsák, libák elláttak bennünket hússal, tojással.
Ősszel aztán hazajött a hadifogságból a kertész, és a bankár útilaput kötött a talpunk alá. Apám borban kapta meg a járandóságát. Ez pedig elég indok volt arra, hogy kocsmárosi engedélyt váltson. Ezt az okmányt lobogtatva kocsmát nyitott Szolnokon, a papírgyárral szemben, apai nagyszüleim házában. A 45–46-os borzalmas inflációt és az új forint születését a kocsmában vegetáltuk át. Volt úgy, hogy a munkások taligán tolták át a fizetésüket a kocsmába, aztán, amikor megjelent az új forint, kordélyokkal húztuk vissza a papírgyárba a hegyekben felhalmozott billpengőket. Itt született ’46 őszén a kisebbik húgom.
A korcsmárosságnak is hamar vége szakadt. Mivel a saját bor már régen elfogyott, így a termelői borkimérési engedély okafogyottá vált. Jóakaróink, a szomszéd kocsmárosok feljelentették apámat, és egy szép napon megleptek bennünket a fináncok. Lefoglalták a számla nélkül vásárolt borokat, elkobozták a korcsmárosi engedélyt és a kocsmaberendezést. Apám beállt a Járműjavítóba, eredeti szakmájában, esztergályosként dolgozni.
1947-ben kora tavasszal adódott, hogy a cukorgyár és a vattagyár közötti senki földjén lévő Fodor-tanyából elköltöztek a bérlők. Mivel anyai nagyapám éppen nyugdíjba vonult, kaptunk az alkalmon és kibéreltük a tanyát. Nagyapámék kétkerekű kordéra pakolták minden cókmókjukat, és Ceglédről átfuvarozták holmijaikat Szolnokra, a Fodor-tanyára. Kora nyáron mi is áthurcolkodtunk. Mi laktunk az egyik szobában, nagyanyám, a lánya meg a két unokatestvérem a másikban. Nagyapám a nyári konyhában aludt.
Természetesen apám és anyám is beiratkoztak a kommunista pártba – akkoriban ezt követelte meg a korszellem. Munka mellett szemináriumokon töltötték magukba az igét. Apám megkapta az első megbízatását: étkezési jegyeket kellett kiosztani a Fodor-telep munkás lakosainak minden hónapban. Biciklivel járta a környező házakat.
Anyám, mikor a kishúgom hároméves lett, visszament a fatelepre irodistának. Ő állította ki a kapujegyeket, szedte be és könyvelte le a fűrészáruért, szénért, tüzelőért, építőanyagért befolyt bevételeket a fatelep részére. Aztán jöttek az államosítások. A vattagyáros felgyújtotta a gyár raktárkészletét és felakasztotta magát a padláson. A gyár ebek harmincadjává válva, kitűnő játszóhellyé vált számunkra.
Cséplés után a géptől elvették tőlünk a beadást, ami maradt, avval éppen csak kihúztuk az újig. A cukorgyárba szállított kocsiról lepotyogott cukorrépákat összegyűjtögettük az előttünk elhaladó köves út porából. Céklával összefőzve finom étket adott ez is.
Aztán 1954-ben felültünk egy Sztálinvárosba tartó teherautóra. Azt hittem, megszakad a szívem, amikor búcsút intettem életem nyolc évének. Az öt és tizennégy életévem közötti legfogékonyabb, legboldogabb, idilli éveket hagytam magam mögött.
Fantázia- és mesélőképességemet anyai nagyszüleimtől örököltem. Mindketten ragyogó mesefák voltak.
Alacsony, kövérkés, tűzrőlpattant, kun menyecske volt nagyanyám. Örökmozgó, szervező, a semmiből is étkeket készítő tudománya nélkül aligha éltük volna túl az országépítés, államosítások, jegyrendszer eszement világát. Ha nem volt kivel pörölni, akkor még a seprővel is összeveszett. Nagyapám, hallgatag, békés természetű ember lévén, soha nem szólt neki vissza. Még a keresztnevén se szólította mamát. Csak ennyit mondott neki, ha akart tőle valamit: he! Mivel a háború előtt nyáron mindig szakácsnőként dolgozott a Kolopon (Kolopfürdőn), így első osztályú szakácstudománnyal bírt. Ha éppen volt mit és miből főzni.
Volt hátul a kukoricagóré mellett egy füstölő. Ezt a disznóhús füstölésére használtuk. Mivel a disznó tabu állat volt abban az időben, s egy család csak egyet vághatott, abból is a zsírt be kellett szolgáltatni, így, hogy ne álljon kihasználatlanul a füstölő, átalakította aszalóvá. Az aszalt gyümölcsöket mamám kandírozta. Amit a család nem fogyasztott el, arra mindig akadt vevő. Mivel nagynéném alkalmi munkásként a cukorgyári kampányokban dolgozott, így némi barnacukorhoz, melaszhoz jutottunk, ami a kandírozáshoz nagyszerűen megfelelt.
A szappant is magunk főztük. Úgy éltünk azon a vedlett tanyán, mint a Robinsonok. De miénk volt a tiszai ártér minden vadjával, gyümölcsével. Mi, gyerekek tavasztól őszig legeltettük a kecskéket a vadmuharral benőtt, vizenyős réten. Ez annyi játszásra adott alkalmat, hogy a nyargalászásban úgy elfáradtunk estére, hogy csutakolás után bezuhanva az ágyba, boldog, mély álomba merültünk.
Amikor beköszöntött az ősz, számunkra elkezdődött az iskola. Örömmel vegyes kíváncsisággal mentem az évnyitókra és boldogan lapozgattam a tankönyveket. Szerettem tanulni. Anyám mindig azt mondogatta: Kisfiam, magadnak tanulsz. Ebben a rendszerben mérnök is lehetsz, orvos, vagy akár miniszter is! Én hittem neki, hittem Rákosinak, a kommunistáknak, mindenkinek hittem, de a legjobban önmagamban bíztam. Az önbizalmam az égig ért!
Papa magas, horgas orrú, igazi jász volt. Részt vett mindkét világháborúban. Még az ötvenes években is megvolt a katonai pokróca, lábszártekercse. Télen a bakancsra lábszártekercset tekert, és a nagy sárban abban caplatott ki az ólakhoz megetetni a jószágokat. Mindene volt a pipa és a bor. A kukoricaföld közepébe palántázta a dohányt, hogy a fináncok ki ne szúrják. Volt neki két hosszú szárú tajtékpipája, több csibukja, és minden eshetőségre készen egy dóznija, benne cigarettapapír és finomra vágott cigarettadohány.
Mivel a szőlő azon a vidéken nem termett meg, így papám ráállt a golyhói készítésére. A golyhói bor úgy készült, hogy egy adag melaszt feloldott húsz liter vízben, élesztőt tett hozzá és egykilónyi kukoricalisztet. Kierjesztve aranyszínű bor lett belőle. Amikor el tudott csenni egy kis bodzavirágdrogot mamámtól, azt is hozzáadva, a legfinomabb muskotállyal is vetekedett a golyhóija. Négy elemije ellenére, komoly, intelligens ember volt. Egy nagy kockás füzetet őrizgetett, amelybe fiatalkori verseit írogatta. Innen örököltem írói vénámat. Valóságos meseláda volt, aminek csak ki kellett nyitni a fedelét és dőltek belőle a csodálatos történetek.
Téli estéken a petróleumlámpa gyér világánál tanultunk. Este lefekvés előtt megfürdettek (lecsutakoltak) bennünket, és a búbos kemence padkájára sorban ülve szárítkoztunk, mint a kis verébfiókák. Papám bejött. Leült a kopott vesszőfotelba, fején megigazította herélt svájcisapkáját. Nagyot szívott a pipából és megszólalt: – köpőt! – mi pedig rohantunk a sarokba félretett köpőcsészékért, mert ugye ebből kettő kellett. Egy arra, ha jobbra, a másik meg arra, ha balra köp.
Mamánk is előkerült. Hálóingben volt már. Ült a hokedlin, leeresztette a kontyból kibontott hajzuhatagát, és gondosan fésülgetni kezdte bontófésűjével, miközben elmerengve hallgatta az ezerszer hallott mesét. Papa még egyszer megszívta a pipát, hogy jól szelel-e, aztán sercintett egyet és hegyeset köpött valamelyik köpőbe, majd elkezdődött a mese. Néhány, bevezető mondat után Tiszasülyön találtuk magunkat. Megelevenedett a hajdani falu.
A mesélés vége felé mamám elővette a bibliát, olvasott egy passzust belőle, majd lejjebb csavarva a petróleumlámpa kanócát, jelt adott a lefekvésre. A dunyha alatt nagy hancúrozás folyt, mert az öt gyerek, a két macska mind, mind helyet keresett magának a jó meleg takaró alatt. Aztán elnyomott bennünket az álom és az álomréten járva vidáman kergettük a lepkéket a sülyi réten.
1987-ben jutottam el Sülyre, de a falu már nem volt a régi. Nagyszüleim mesefaluja végkép elsüllyedt az idő sodrában.
