NAPÚT 2010/10., 113–114. oldal
Tartalom
Bagdy Emőke
klinikai pszichológus, pszichoterapeuta
Vukán György
zongoraművész, zeneszerző, karmester
Vicsek Károly
filmrendező (Újvidék – ma: Szerbia –, 1941. augusztus 21.)
„E világon ha ütsz tanyát…”
1999. május 3-án érte az első rakétatámadás az Újvidéki Televízió épületét. Másnap néhány barátommal csónakkal átkeltünk a Dunán, hogy kimenekítsük műsoros kazettáinkat. A három újvidéki Duna-hidat már a folyó fenekére bombázták, ezért érkeztünk vízi úton. Precíz munkát végeztek a NATO-legények: csak a tornyot és a műsorsugárzás elektromos berendezését lőtték szét. Az irodák falai és a szekrények rádőltek az asztalokra, kazettáink szanaszét hevertek a földön, épülethulladék, összetört bútorok között. Négykézlábra ereszkedve megkezdtem a szétszóródott kazetták gyűjtését. Nem vihetem magammal valamennyit… Így hát kénytelen vagyok szigorúan válogatni. Mit érdemes átvinni a túlsó partra, megmenteni az utókornak? Megnyugszom a gondolattal: befejezetlen, torzó marad ez a filmes karrier. Eddig csak elfektették ötleteimet, cenzúrázták filmjeimet vagy egyszerűen dobozban felejtették őket. A NATO-kritika radikális és brutális: rakétákkal szelektálja műveimet. A világ elégedetten nézi, hogyan lövik szét az újvidéki „szerb” televíziót.
1968 őszén jöttem vissza Újvidékre Belgrádból, ahol öt évig bölcsészetet tanultam, a Filmmúzeum volt a második otthonom, és diáktüntetéseken kaptam az első leckét: van-e értelme és lehetséges-e változtatni ezen a világon? Diákvezéreinket megvásárolta a hatalom, tanárainkat eltiltották az oktatástól. Hiába üvöltöttük napokig: „Vesszen a vörös burzsuj! Ne higgyetek a sajtónak!” A következő években dokumentumfilmeket forgattam az Újvidéki Televízió részére, a dél-bánáti székelyek, drávaszögi és a muraközi magyarok életéről. Döbbenetes volt a felismerés: hogyan félnek ezek az emberek, akiket elszakítottak az anyaországtól, kisebbségi sorsba nyomorítottak, naponta megaláznak, örökös félelemben, idegenként szenvedik meg mindennapjaikat. „…mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam” (Mózes III.25.23.). Első nagyjátékfilmemben elhangzik a bibliai idézet (Parlag, 1974).
Amikor a lerombolt Kórógyon forgattam 1993-ban, a szétlőtt református templom előtt igazoltatott a szerb járőr, és bekísért a katonai parancsnokságra, ahol egy katonatiszt, tintaceruzáját nyalogatva kérdezgetett és Kalasnyikovjára támasztott kockás noteszébe jegyzetelgette válaszaimat: „1941. augusztus 28-án születtem, Újvidéken. Filmrendező vagyok.” „Mađar (magyar)?”, kérdezte. „Igen, magyar vagyok.” Lehet, hgy nem pontosak ezek az adatok. Anyám szerint augusztus 21-én láttam napvilágot, keresztanyám 28-át mondta a papnak. E világon ütöttem tanyát, de csak kettőször szült meg az anyám.
