NAPÚT 2010/10., 111–113. oldal
Tartalom
Búsi Lajos
fazekas
Vicsek Károly
filmrendező
Bagdy Emőke
klinikai pszichológus, pszichoterapeuta (Tiszafüred, 1941. augusztus 18.)
A megtisztelő felkérés számadásra késztet, noha még nem léptem át a hetvenes kapun. Aktív és tervekkel teli „hetvenes” vagyok, de már mögöttem vannak azok az évtizedek, amelyeket szokványosan teremtő életidőszaknak tekintünk. Elfogadom, hogy ez így van rendjén, és örülök, hogy van mit összegeznem. Éppen most lettem emeritus professzor, ez már magában véve az életkoromra, a beszűkülő időperspektívára és alkotó lehetőségeim korlátaira figyelmeztet. Pszichológusként azonban tudom, hogy senki nem érzi annyi évesnek magát, amennyit a kronológia számon tart, a szív örök fiatal, mert az érzelmi agyunk időtlen, nem képes időben gondolkodni. Hegel a „világész cselvetéséről” szól: nagy vigasz, hogy nincs lelki öregségtudatunk.
A hatvanas megállóban nem értem rá összegzésre. Akut gondban voltam, sietős volt minden. 2000-ben a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakát indítottuk, ez a szakmai kihívás megújította szakmai életem motivációit is. Nagy váltás volt ez számomra, 34 év klinikai pszichológiai, szorosan egészségügyi tevékenységből az oktatásba átlépni és elbúcsúzni a „Lipótmezőtől”, ahol szakmai pályámat Mérei Ferenc szárnyai alatt 1968-ban elkezdtem, elmeosztályokon, laboratóriumban, vezetőhelyettesként, osztályvezetőként, végül szakigazgatói tizenkét év munka lezárásával. Elköszöntem az első magyar klinikai pszichológiai tanszék vezetői állásától is, amelyet 1994-től szívvel lélekkel vittem, sőt a klinikai pszichológiai szakmai kollégium vezetését is átadtam, amelyben tíz éven át óvhattuk, építgethettük a hazai klinikai pszichológiát és pszichoterápiát. Sorsfordulós élethelyzetben lettem hatvanéves.
Ma, csaknem tíz évvel később, amikor az ország négy éve első helyen álló pszichológusképzésének tízéves jubileumát ünnepeljük, hála és öröm hatja át a lelkem: nem éltem hiába. A maroknyi tanárral és harminc hallgatóval indított képzés Pszichológiai Intézetté nőtte ki magát, mely négy tanszékből és egy továbbképző központból áll. 640 hallgatónk egyharmada posztgraduális képzésre jár, a BA és MA szakokra most is a hazai legmagasabb felvételi pontszámokkal lehetett bekerülni. Büszke vagyok erre a kibontakozásra és eredményre. A növekedés, fejlődés, előrehaladás eredményességi érzései uralják a lelkem, amiért minden akadály, viszontagság, küzdés ellenére végül sikerült, amire vállalkoztam. Merész talán Madách szavaival így fogalmaznom, de a magam élethite és törekvése „bármely csekély volt, lelkesített, s előbbre vitte az embernemet”. Megtettem, ami tőlem telt. Be kell látnom, hogy pályám során soha nem a magam személyes jólléte izgatott, hanem az értelmes szakmaépítés akarása. Ebben is jó mesterem volt Mérei Ferenc.
Ha visszatekintek most „hetven év magasából”, akkor jól követhető nyomvonalon rajzolódik ki alapító-teremtő buzgalmam és ennek számos eredménye. Ilyen pl. 1985-ben Debrecenben az orvosi egyetemen az orvosi pszichológia tárgy bevezetése, ma már Magatartástudományi Intézet képviseli ezt a tudásanyagot. Debreceni egyetemi tíz évemben személyiség- és klinikai pszichológiai tanszékalapító lehettem, majd 1993–94-ben a szupervizori szakirány hazai meghonosítása, alapítása és szakindítása került küzdelmeim középpontjába. Volt sok ellenerő, mégis sikerült. A klinikai pszichológiai szakképzés önállósulásakor 1994-ben Budapesten az első tanszékvezetőként is négy újabb klinikai szakirányt alapítottam, és elősegítettem a debreceni, majd a pécsi egyetemen a klinikai és mentálhigiéniai szakirányú képzések elindítását. 2000-ben a Károli egyetem pszichológia szakának alapítása és indítása magában véve is kockázatos vállalkozás volt, sikerült. Itt az évek során a szupervizorihoz 1995-től a mentálhigiéné szakirány, végül 2009-ben a coach-képzés is kapcsolódott. Mind szívügyem volt. Mindezt persze nem egyedül értem el, hanem mindvégig jó munkatársi és szakmai szövetségekben, barátságokban, kollegiális együttműködésekkel. Megérte hát a fáradozás, helyes volt azt tennem, amit a szívem diktált. Az életem értelmet nyert jó néhány olyan fáradozásban, amelyre időmet, energiámat számolatlanul adtam, szívesen, odaadóan. Visszatekintve – Viktor Frankl szavaival szólva – „tele a csűr”, van mire nyugodt lélekkel gondolnom. Egészséges vagyok, és még sok a tervem, tennivalóm.
Most, hogy a hetvenedik évbe léptem, életérzésemben több a megnyugvásos boldogság, mint bármikor korábban. Ránézek gyermekeimre, unokáimra, és felmelegszik a szívem: „non omnis moriar”, génjeim maradandó nyomot hagynak ebben a világban. Körülvesz a szeretet, és látom, érzem, átélem, hogy minden szakmai eredményem elé helyezhető ez a legigazibb alkotásom, a család, az „élet alapítása” és építése. Három gyermekemmel és öt unokámmal beteljesítem a női mivoltom nembeli lényegéből fakadó életfeladatot: az élet újrateremtését. Minden, ami él, a szeretet melegében képes növekedni. A hivatásra készülők szakmai nevelésében is az elfogadó szeretetkapcsolat a meghatározó. Reménykedem, hogy számtalan tanítványom emlékeiben, szakmai identitásalakulásában nyomot hagy az alma mater is, mely szerette, nevelte-növelte, s amelynek szellemiségéért vezetőként felelős voltam.
Az én életemben sajátos viszonyba került a szakmai és személyes sors. Hivatásomat és a szakma építését személyes életfeladatnak éreztem, családi életemet pedig áthatották a szakmai normák: igyekeztem arra, hogy ne legyek „olyan suszter, akinek lyukas a cipője”. Így aztán puritán parallelizmus alakult ki az életemben: szakma és család, avagy család és szakma. Más nem fért bele. Mindig volt preferáltabb, hol a szakma, hol a privát élet, és küzdöttem a sorsomba beépült konfliktussal: melyiket szeretem jobban? Nem az én tisztem, hogy az eredményt megítéljem, megtettem, amire képes voltam.
Minden élet műalkotás. Az enyém a második világháborús kisgyermekkorból, az x-es megbélyegzettségű, „osztályellenség, soviniszta-irredenta” költő nagyapám és „egyéb”-nek tekintett református lelkész édesapám kirekesztettségéből eredő származási hátránnyal indult. Nagyon jó tanulónak kellett lennem, hogy gimnáziumba bejussak, majd kerülő utak után pszichológia szakos egyetemi hallgató. A hetedik pártkongresszus évében, 1963-ban vettek fel, amikor Kádár híres beszéde („aki nincs ellenünk, az velünk van”) feloldotta a származási kirekesztést. Megküzdöttem kitűnő tanulmányi eredményeim révén mindvégig az akadályokkal, mígnem egyetemi éveim idején Mérei Ferenc, az ’56-os elítélt és börtönből szabadult zseniális pszichológus a politikai száműzetése helyén, a Lipótmezőn tanítványául fogadott. A szocializmusnak nevezett évtizedekben személyes szakmai történetem belefonódott a magyar klinikai pszichológia „történelmébe”, míg a „burzsoá áltudomány”-ból ismét respektálható tudománnyá válhatott és visszakerült az egyetemi képzésbe. Aligha lehet a megszabott gyűszűnyi terjedelemben többet mondanom a pszichológia történetéről, benne magamról, ennyi azonban elég is. Az én életművem a tanítványaimban bontakozik ki leginkább, így joggal érezhetem: „ifjú szívekben élek, s mindig tovább…”
Mindig szerettem tanítani és lelket gyógyítani. Ezt teszem ma is, és tanítok „nem közép-iskolás fokon” a média minden csatornáján és mindenütt, ahová hívnak és ahol terjeszthetem a pszichológiai ismereteket. Remélem, sokáig végezhetem ezt a szolgálatot. Mégsem időt kérek a sorstól, hanem csak azt, hogy szabott életidőmben mindig a személyes érdekeltségen túlmutató értelme legyen annak, amit teszek.
