NAPÚT 2010/10., 96–99. oldal
Tartalom
Ágh Attila
politológus
Vigh László
torna mesteredző, sportszerkészítő
Medveczky Ádám
karmester (Budapest, 1941. július 15.)
Én a hetven évet (és ez egész életet) adománynak fogom fel. Olyan lehetőségnek, amellyel élni kell és nem visszaélni. Sok ez az idő, vagy kevés? Ez nézőpont kérdése.
Ezt a megtisztelő felkérést nem arra használnám fel, hogy epilógust írjak. Az önmagukról könyvet írókhoz sem szeretnék csatlakozni, pontosan azért, mert az nagyon nagy kitárulkozást kívánna, amire képtelen vagyok.
Hívő vagyok és nemzeti érzelmű, pozitív gondolkodású, sötét korszakokban, bántó szélvészükben is így tudtam megkapaszkodni.
A XX. századot a világháborúk századának is nevezik. Mindkét háború beleszólt családok életébe. Anyai nagybátyám Oroszországban tűnt el az első világháború után, Édesapám 1945 februárjában a „malenkij robot” áldozata lett.
Szüleim révén már megszületésemmel magamba foglaltam a Kárpát-medencét: Apám családja Léváról származott, Édesanyám Hunyad megyéből jött. A Medveczky család egy Árva megyéből származó régi nemesi família.
Gyermekéveimet a legpoétikusabb Ferencváros, majd a leghírhedtebb „Chicago” (a Keleti pályaudvar környéke) vette körül. Mint született „franzstadti”, húszéves koromig minden Ferencváros-meccsen kint voltam.
Sport, színház, film – nagyszerű egyéniségek minden vonalon! Lám, a szögesdrótnak, vasfüggönynek is lehettek pozitívumai: hogy itthon csodálhattuk nagyjainkat. A „circensis” megvolt, a „panem” csak jegyre. Miközben arattuk a sportsikereket, élveztük a fantasztikus operai és színházi előadásokat, a politikai színfalak mögött tombolt a kegyetlen terror, a primitív gonoszság. Miközben gyermekkorom szép nyarait töltöttem Mezőtúron és Tasson, sejtelmem sem lehetett Recskről, Andrássy út 60.-ról.
Milyen volt számomra a XX. század? – teszi fel a kérdést a felkérő levél. Nagyon jó a memóriám, nemcsak fényképek, mozik jelennek meg.
Az 1956-os szabadságharc leverése után tragikus hangulatban voltam, nagyon lassan engedett fel ez a depresszió. Évek múltán hálát adtam a Teremtőnek, hogy történelmet éltem át, hogy ilyen csodálatos időnek vagyok tanúja. Ezeknek az eufóriával átitatott napoknak minden mozzanatára emlékszem. Láttam, amint „föltámadott a tenger”.
És ami utána jött… Rádöbbentem, hogy a politika, a média és a hazugság mennyire egy tőről fakadnak. Annak az ellenkezőjét akarták elhitetni velem, amit saját szememmel láttam.
A szabadságharc fordulópont volt életemben, gyermekkoromat az azonnali felnőtté válás váltotta fel. Életszabályokat állítottam fel, igaz hiten alapuló törvényeket. Ha túl magas is volt a mérce, kellett tudnom, mitől térek el.
Muzsikus vagyok, csodásan szerencsés ember, hiszen szenvedélyem, kedvenc időtöltésem lett a foglalkozásom. Édesanyám és Nevelőapám az Operaházban dolgoztak, a zene lassanként olyan lett számomra, mint a levegővétel. Délutánonként szabályos koncerteknek voltam „potyaközönsége”, Érsek Mária az Opera aranykorszakának korrepetitora, olyanok jártak hozzá, mint Udvardy Tibor, Tiszay Magda, Mátyás Mária, Simándy József és mások. Sokat jártam az Operába, szinte ott nőttem fel.
Eleve el volt döntve a sorsom, más nem lehettem, csak zenész.
Zenész mivoltom csodálatos dologgal ajándékozott meg: az utazással! Mint üstdobos kerültem az ország vezető szimfonikus zenekarába. Az Állami Hangversenyzenekarral szinte egész Európát bejártam. Mint karmester voltam Észak- és Dél-Amerikában, a Távol-Keletre is többször eljutottam.
A zene megfogalmazhatatlan, kicsit misztikus varázsa azt mondja ki, amit szavakkal már lehetetlen. Ugyanakkor nem rózsaszínű álom vagy lila ködön alapuló ezoterikus ihlet, hanem kemény munka. A zenélésnek a tanulási, szakmai része időigényes, kitartást és lemondást igényel.
A karmesterség még a zenén belül is egy megfoghatatlan téma. Lehet-e tanulni? Lehet-e tanítani? Szükség van-e egyáltalán karmesterre? Csupa jogos kérdés, és csupa sokirányú, összetett válasz. Toscanini felállt a cselló mellől és elvezényelte megbetegedett kollégája helyett az Aidát. Más képezi magát, kurzusokra jár, diplomákat kap – és?… Technikai tanácsokat lehet adni, de a tartalom, a lényeg taníthatatlan.
Egy leendő karmester számára a zenekari munka megfizethetetlen iskola. A XX. század tele volt legendás nagy karmesterekkel – most inkább az együttesek, zenekarok nevét jegyzik, vezetőiket csak másodlagosan.
Az operáknál a rendezők veszik át az irányítást. A jó és hiteles rendezés nagyon sokat ér, hiszen ez láttatja a cselekményt, a zenei kifejezést aláhúzza a színpadmozgatással. A baj ott kezdődik, ha egy rendező fölébe kerekedik a műnek, és az adott opera (vagy színdarab) helyett saját magát rendezi meg; nem a darabot, hanem ami neki arról eszébe jut. Az operának ilyenkor a cselekménye is megváltozik; mondanivalója, jelentése eltorzul. Ismerek világhírű és jó rendezéseket, amelyek modernek, tele vannak friss ötlettel, de azért megtartják a darab lényegét (Ponnel – Pillangókisasszony, Ingmar Bergman – Varázsfuvola, Korcsmáros György – győri Turandot). Nem hiszek abban, hogy az emberi vagy szent gondolatokat a cinikusság idézőjelébe kell tenni.
Egy zeneművet is lehet különbözőképpen előadni, hiszen nem egy falanszterbeli géprendszerben működünk (remélhetőleg nem is fogunk). A leírt zenei szöveg szent, megváltoztatni nem lehet.
Századunk zenei világának nagyon fontos kérdése az eredetiség és az előadói praktikum, a hitelesség és a tradíció problémája. Felfokozottan vetődik fel a kérdés az operáknál. A Don Giovannit, Don Carlost, Tanhausert két változatban írták meg zseniális szerzőik. Gluck igény szerint változtatott; így szinte minden operájának van francia, német, olasz változata. Melyik a jobb? Melyik az eredeti? Rimszkij-Korszakov hangszerelése ártott-e az ős-Borisznak? Vagy – másik műfaj – kisebb lett-e Madách, hogy Arany János belenyúlt a Tragédiába?
Mindezt kultúránk nagyja, Erkel Ferenc ürügyén fejtegetem. Szégyenletes, hogy csak most került szóba az Erkel-összkiadás témája. Az volt a kifogás, hogy a finom részletmunkákba olykor fiai is besegítettek. Ilyen alapon a reneszánsz és barokk freskók nagy részének eredetiségét is meg lehetne vétózni, ahol a nagy óriások mögött iskolák sorakoztak.
Erkel nagy operáinak ősi formáját kötelességünk megmutatni, de folyamatos repertoáron tartásra jobb a XX. századi nagy színpadi szakemberek (Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán) által dramaturgiailag sűrített változat. A bemutatóhoz képest maga Erkel gazdagította a Hunyadi Lászlót. Bíráljuk meg Erkelt azért, hogy az opera nyitányát és a La Grande-áriát későbbre tette az eredetinél?
Az utóbbi fél évben sok fogalmazást írtam, és előadást is tartottam Erkelről. Nem akarom ismételni magamat, de egy mondatot szüntelenül ismételnem kell, különösen azokhoz intézve, akik az oldalvonal mellől intézve támadást, kétségbe vonják Erkel jelentőségét. Erkel a magyar zenetörténet legnagyobb alakja, a magyar nemzeti zene megteremtője, nagy tudású mester, nagyszerű komponista.
A századnak (különösen a második felének) leleménye a zenei verseny fogalma. Verseny, amit nem lehet sem centiméterrel, sem stopperrel eldönteni. Egy bizonyos technikai tökéletességen túl (mert ez konkrétan értékelhető) a szubjektív tetszés vagy nem tetszés dönti el a sorsot.
Túl azon, hogy egy fiatal művésznek mit jelent egy versenydíj, egy televíziós karmesterversenynek más jelentősége is van. Szórakoztatva hívja fel a figyelmet a komolyzenére, megismertet a nagy klasszikus mesterek műveivel. 2002-ben volt az utolsó karmesterverseny a televízióban, majd „pénzhiány” miatt végleg törölték a palettáról.
Ami különösen gyönyörködtet a karmesteri szakmában, az a műfajok és ezzel együtt a kifejezés végtelen sokasága. Igen, művészeti vegyes koszton kell élni. Opera, szimfonikus zene, balett, operett, daljáték, musical; ha ritkán is, de jazzszólisták kísérete és filmzene felvétele is adódott pályámon. A felvételek (tévé, rádió, hanglemez) más technikai, munkamódszeri hozzáállást követelnek. Az éneket fülével kíséri a karmester, a balettet a szemével. A szimfonikus koncert megelégszik a bensőséges jelzésekkel; az operák vezénylése, a karmestert körülvevő távolságok miatt, mindenhonnan látható, nagy mozdulatokat kíván.
Amikor a Hangversenyzenekar tagjából operaházi tag vált belőlem, akkor – szerencsémre – végigjártam a különböző fokozatok állomásait. Korrepetitor, vezénylő korrepetitor, kinevezett karmester – ez az elfogadott ranglétra. Három évig zeneigazgató is voltam.
Egy muzsikus – legyen az hangszeres, énekes vagy karmester – szerencsés esetben három cölöpön fejti ki tevékenységét: szimfonikus zene, opera és pedagógiai munka. Harmincöt éve tanítok a Zeneművészeti Egyetemen, ott is kivártam a különböző fokozatokat: óraadó, adjunktus, docens.
Felőrlő lehet az idegi és szellemi koncentráció a tanításban, ha azt az ember nem örömmel csinálja. Az igényességnek kell találkozni türelemmel, odaadó figyelemmel, szuggesztív erővel. Azt a műfajt tanítom énekeseknek, korrepetitoroknak, karmestereknek, amibe beleszülettem, ami az anyanyelvem: az operát.
Ifjúság, oktatás és kultúra. Három összefüggő dolog, ami meghatározza egy ország jövőjét. Ismeretes Kodály mondása: „Csak az a nemzet maradhat fenn, amelyik meg tudja őrizni kultúráját.”
Oktatás a felsőfokon. A bolognai rendszer rossz. Méltánytalanul kettétört és reménytelen pályákat von maga után. Miért csak két évvel a diploma előtt közlik, hogy az illető alkalmas-e a pályára? A másoddiplomások kiszipolyozása is eszeveszett ötlet. Ki látott karmesterképzőst hangszeres diploma nélkül, operaénekest énekművész-tanári diploma nélkül, korrepetitort zongoradiploma nélkül?!
Változást remélek itt is, úgy gondolom, nem alaptalanul.
Gyermekvállalás, népességcsökkenés. Utóbbi ötven évünk szörnyű csapása. Nem osztom azt a nézetet, hogy ez csupán a folyamatosan romló életszínvonal következménye.
CSALÁD. Erről a csodálatos fogalomról méltatlan és gyenge vagyok beszélni. Meg nem érdemelt életem csodálatos ajándéka gyermekeim és unokáim minden szava, mosolya.
Életem kapcsán próbáltam egy-egy gondolatot lejegyezni. Elképzelhető, hogy nem pontosan hetven sor kerekedett belőle – így esetleg fiatalítottam vagy öregítettem magam.
