NAPÚT 2010/10., 88–91. oldal
Tartalom
Mesterházi Márton
dramaturg
Meszléry Judit
színész
Péntek János
nyelvész, etnográfus (Körösfő – ma: Románia –, 1941. július 7.)
Az ismert kalotaszegi faluban, Körösfőn születtem, észak-erdélyiként magyar állampolgárnak. Az országhatár akkor éppen – először a történelemben – ott húzódott, a falu határában. A helyzet kivételessége mintha már előre jelezte volna a történelmi bizonytalanságot. 1940 őszén, az éppen kitört háború küszöbén ujjongva ünnepelték az álomszerű változást, hogy ebbe az országút mentén fekvő, színmagyar faluba bevonulnak a magyarok. Aztán – miután a Kalotaszegi madonna forgatása is megtörtént, a falu teljes részvételével – életem első emlékeiként, újabb, hosszasabb vonulásokat figyelhettem a kapu mögül: az országúton előbb „fölfelé” vonultak a németek, aztán „lefelé” vonultak az oroszok, majd ismét „fölfelé” vonultak a hadifoglyok (csak jóval később tanultam meg, hogy a körösfői „fölfelé” a kelet, a „lefelé” a nyugat). Az oroszok a kapu mögé, a házunkba is bejöttek, le is telepedtek néhány hétre az udvarunkba, de akkor ezzel ők mentettek meg bennünket attól, hogy portánkat is, mint a falu többi részét, kifosszák a szomszéd falubeli románok. Aztán 1945 nyarán hazakerült a háborúból apám. Egy ideig még folytatódott a vonulás: a keletre menetelő hadifoglyok után napokig vonultak az alföldi szürke marhák, ők bizonyára a hadikárpótláshoz tartoztak.
Ezek az első emlékfoszlányok számomra is az eszmélés kezdetét és – mint utólag kiderült – a század legnagyobb történelmi fordulatát jelentették. Azt akkor még kisgyermekként egyáltalán nem éreztem, hogy magyar világból román világba kerültünk, bizonyára azért nem, mert az otthoni világ továbbra is megmaradt magyarnak. A románnal akkor ismerkedtem meg, amikor innen is el kellett szakadnom.
A közösség történelmi traumáját akkor és még később sem érzékeltem: saját személyes és családi traumáink voltak a közeliek és igazán fájdalmasak. Innen kellett elindulni, hogy aztán saját családomban, gyermekeimben, tanítványaimban teljesedjék ki az életem. Ehhez tanulmányaim segítettek hozzá Nagyváradon, ahová gimnáziumba kerülhettem, és Kolozsváron, ahol az egyetemen tanulhattam. És taníthattam 43 éven át leendő tanárokat, költőket, írókat, és taníthatok még mindig, státuson kívül, de belül a szakmai családon, az egyetemi tanszéken, amelynek 1990 után 33 szemeszteren át vezetője, átszervezője lehettem. Itt élek több mint ötven éve, ebben a nyugtalan és néha nyugtalanító, régi és mindig változó városban. Nagyon a magaménak érzem, otthonosnak és otthonomnak, mint Erdély más tájait is. A napi munkám ma is több helyhez köt: a tanszéki szobámhoz, az Akadémia helyi területi bizottsága székházához, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesülethez, az Erdélyi Múzeum-Egyesülethez. Jóval távolabb másik intézményem, Sepsiszentgyörgyön van az irodája az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének.
Jellegzetes kelet-európai sors, hogy pályám egyetlen szakmai műhelyhez kapcsolódik, a magyar nyelvészet kolozsvári műhelyéhez. Az itt folyó kutatások századunk második felében már nem voltak újak, de folyamatosan megújultak, regionálisak voltak, de nem voltak provinciálisak. Elkerülték a kisebbségi magyarságtudományban néha érzékelhető dilettantizmust vagy a szintén gyanús polihisztorkodást. Egyszerre tettek eleget a nemzeti közösség elvárásainak és a szakmai követelményeknek. Hagyománymentés is volt mindez, de a beszélők nyelvi tudatát, méltóságát és hűségét is erősítette azzal, hogy rögzítette és feldolgozta a régi erdélyi nyelv és a mai nyelvjárások értékeit. 1990 előtt munkáink jó része a Kriterion Kiadónál jelenhetett meg.
Számomra mindig fontos volt az, hogy tanár vagyok, hogy oktathatok. Tanítványaim legnagyobb része szintén tanár lett, nincs is talán olyan iskola Erdélyben, ahol ne találkozhatnék velük. A gyermekeim és a tanítványaim, később fiatal kollégáim jelentették és jelentik életem igazi értelmét. Azt hiszem, minden, kutatással foglalkozó kollégának fontos tapasztalata, hogy bizonyos gondolatoknak, eredményeknek az ismételt megbeszélése sokat segít a továbbgondolásban, a logikusabb megfogalmazásban. Szakmai pályám egyik nagy ajándéka, hogy erre mindig megvolt a lehetőségem, mint ahogy önellenőrzésként most is nagyon fontos tanítványaim, munkatársaim véleménye.
Életem nagy és szép, maradandó élményei emberiek és szellemiek. A szellemi találkozások és az emberi találkozások, a közös kirándulások, az utazások, a viták és beszélgetések, a gyötrődések és döntések, a szövegek, olvasmányok, a folyamatos feltöltődés – ezek az élet igazi ajándékai. Akiket közelieknek tekinthettem, barátaimnak, azokban nem csalódtam. Az embereket, az emberit szeretem, nem a mítoszokat. A „nagy” emberek, akikkel találkozhattam, számomra azért maradhattak „nagyok”, mert közvetlennek, emberinek éreztem őket.
Életünk következő „történelmi fordulata”, 1989 után a rám háruló vezetői szerep és menedzseri feladat nem kedvezett saját szakmai munkámnak. Azt is mondhatnám, hogy személyes szakmai tájékozódásomban nem ért váratlanul az, amit a változás utáni helyzet lehetővé tett. Tudtam, hogy saját témáimban, szakterületemen merre kell indulnom. A tanszék gondjaival, sokféle közéleti elkötelezettséggel az idő volt kevesebb, amelyet erre szánhattam. Amikor munkáimról kell számot adnom, legalább annyi az adósságom, mint amennyit elvégezhettem.
Ahol én élek, a nyelv helyzete, sorsa érthetően foglalkoztatja, nyugtalanítja az egész közösséget. Annak pedig, aki ilyesmivel foglalkozik, számolnia kell a közéleti szereppel, az ezzel járó nyilvánossággal. Lehet, a hetven év miatt is van, hogy – néha úgy érzem – figyelnek arra, amit mondok, igénylik a véleményemet. Erre, a véleménymondásra, azok az intézmények és testületek is köteleznek, amelyeket adott helyzetekben képviselek, és amelyeknek az a dolguk, hogy a közösség ügyeit szolgálják. A nyelvhasználati kérdéseken kívül tanári kötődésem miatt foglalkoztat az erdélyi magyar oktatás helyzete. Ez határozza meg, milyen becsülete van és lesz a jövőben a tudásnak, az iskolázottságnak, lesznek-e művelői és oktatói a különböző szaktudományoknak, érvényesülhetnek-e vagy elkallódnak, esetleg külföldön keresik helyüket a tehetségek.
Az az értékelés, amely az engem eddig ért elismerésekben fejeződik ki, elsősorban nem személyemnek, szakmai eredményeimnek szól, hanem a helynek, a témáknak, a szakmai és a tágabb közösségnek. Sok tekintetben egyedül maradtam saját nemzedékemből, ezért is kellett és kell többet vállalnom, jóval nagyobb (szak)területen, szélesebb körű elkötelezettséggel, mint amennyit jól, jó lelkiismerettel el lehet végezni. Az elismerést sok esetben magam is inkább elvárásként értelmeztem, mint például, amikor már 1990 májusában tiszteletbeli tagjává választott a Magyar Néprajzi Társaság, aztán később a Magyar Nyelvtudományi Társaság, vagy amikor 1996-ban szinte egy időben lettem alelnöke a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak és erdélyi társelnöke az Anyanyelvi Konferenciának. Megtisztelő volt számomra a Lőrincze-díj, később a Lotz János-emlékérem vagy a Kemény Zigmond-díj. Nagy segítséget jelentett, szakmailag is, a szegedi vendégtanársággal, a Széchenyi Professzori Ösztöndíj. Erdélyben sokat jelentett a Kriterion-koszorú, majd az, hogy tiszteletbeli tagjává és alelnökévé választott az Erdélyi Múzeum-Egyesület. De egyéb hasonló erdélyi szerepeimben is egyszerre érzem a megbecsülést és a rám kirótt feladatokat, a napi munkát, a közszolgálatot. Mindennél kitüntetőbb volt az MTA külső tagsága 2004-ben. Akkor még nem tudhattam, hogy ehhez kapcsolódik majd a következő, szintén rendkívül megtisztelő, mostani mindennapjaimat meghatározó új feladat. Az erdélyi külső tagok és külső köztestületi tagok bizalmából első elnöke lettem az Akadémia 2007-ben megalakult kolozsvári területi bizottságának.
Most azon gondolkozom, érdemes-e visszatérnem ahhoz a státusomhoz, amelybe annak idején beleszülettem: a magyar állampolgársághoz. A történéseken ez már nem változtat, csak szimbolikus keretbe fogná az egészet.
