NAPÚT 2010/10., 70–71. oldal
Tartalom
Bágyoni Szabó István
író, költő, műfordító, újságíró
Galántai György
művészetkutató művész
Ács Margit
író, szerkesztő (Újpest, 1941. június 11.)
Belőlünk, ’41-ben születettekből nem lett generáció; a Nagy Generáció 1945 táján született. Tehát alattunk jártak, kisebbek voltak, bosszantóan fiatalok, mert 1968-ban, a nevezetes évben ők húszas éveik elejére, mi meg a végére értünk. Nekem abban az évben született az első fiam, másfél évre rá a második. Lakásszerzés, adósságok, háziasszonyi mélyvíz, a csecsemők által három-négy órákra felszabdalt idő, oltások, krónikus középfülgyulladás – ez egy kontinens, amelyet semmi sem köt össze azzal a kontinenssel, ahol marihuánát szívnak, kommunákban pottyantják világra a gyermekeket, bombákat barkácsolnak a burzsujok ellen, lobogó hajjal és lobogó ingben Indiába zarándokolnak vagy Peruba, cigánykaravánokhoz vagy afrikai törzsekhez csatlakoznak, megszállják az egyetemeket s felszedik a köveket Párizs utcáin. Magyarországon, persze, ez a lázongó kontinens csak igen-igen lekicsinyítve fért el. India? Peru? Párizs? A hetvendolláros útlevelet is csak kevesen kaphatták meg. Hippikommuna? Mely eléldegél a nagyváros hulladékán? Nálunk a bejegyzett munkahely hiánya közveszélyes munkakerülésnek minősült és büntetést vont maga után. Az itteni hulladék sovány összetételéről nem is beszélve. Az egyetemek megszállása? Ott, ahol egy értelmiségi vagy kisiparos származású egyén boldog, hogy egyáltalán felvették? Tomboló zene? Rossz minőségben lelopva a Szabad Európáról, plusz egy-egy becsempészett lemez. Rote Armée Fraktion? Néhány belvárosi zsúrfiú maoizmusa. Szexuális forradalom? Durva, egészségkárosító antibébi-tabletták, ijedt fiatal lányok sorozatos küretjei. Randalírozás a főváros utcáin? Esdeklő instanciázás a politikai hatóságnál nemzedéki folyóiratokért. De még ebben a lekicsinyített vagy inkább beszivárgott formájában is szervezett, öntudatos társadalmi képlet volt a hatvannyolcasok mozgalma. Hogy Nagy Generációnak nevezik magukat, a kontrollvesztő öregedés jele, de kétségtelen, hogy valami igazság általuk öltött formát a hatvanas évek földkerekségén.
Miért? Sokat törtem ezen a fejem. Néhány év múlva, amikor a hippik és az utcakődobálók zakót és nyakkendőt öltöttek, és beültek az igazgatótanácsokba meg a minisztériumi székekbe, elkezdtem számolni. ’45 táján a frontokról hazatért, háborút túlélt apáktól születtek. Ezek az ifjú, de tapasztalt emberek vezető posztokra kerültek a gyökeresen újjászerveződő életben. Ha korabeli fényképeket, híradókat néz az ember, elcsodálkozik, hogy mindenki milyen fiatal volt. Az a sok gyerek huszonhárom évvel később pályát akart kezdeni, ám mindenütt ott trónoltak még életerősen, java férfikorban az apáik. A fiak a világ elaggásáról beszéltek, de csak a hatalmat akarták átvenni; forradalmi hatalmat akartak, de beérték a fennállóba való sikeres beilleszkedéssel is. A nemzedékváltási válság szokottnál nagyobbra növekedésének joggal feltehető oka a ’45-ben egyszerre megtörtént elitcsere, az apák még viruló kora volt. Mélyebb, lényegibb elégedetlenség is átszőtte persze a diákmozgalmakat, hiszen az emberi jóhiszeműség is örök, akár a rossz, idealistákra s talán még őrültekre is mindig szükség van, akik megszenvedik a történelmet, s jó részük nem is éli túl.
Hogy a válság miért nem jelentkezett a mi színrelépésünkkel? Hiszen ízlésben, életvitelben a korszakváltás előszele már a mi lófarkunkat és gombafrizuránkat is lobogtatta. A feszültség miért nem összegződött közösségi formákba, miért nem tudatosult? A nyugati nemzedéktársaink világbirtokló éhségét talán a hidegháborús-atombombás fenyegetés fojtotta el, a miénket a diktatúra leplezetlen arca, amelyet 1956–57-ben, kamaszfővel ugyan, de mégiscsak megismertünk, joviális vagy liberális álarca nem téveszthetett meg minket. Rossz vicc volt számunkra a szalonleninizmus (Keleten, Nyugaton). Mégis beleolvadtunk az új szellemi áramlatokba a hetvenes-nyolcvanas években, a hatalom gyanakvó szemében így hát több nemzedék együtt töltötte be a „nyughatatlan fiatal” nem annyira szociológiai, inkább politikai kategóriáját. Cserhalmi György a minap arra emlékezett a tévében, hogy a rendőrök gyakorta megverték, például mert kora hajnalban üldögélt a Duna-parton. Én arra emlékszem a hatvanas évekből, hogy egy razzián az útitársammal együtt bevittek az őrszobára, mert a fiúnak hosszú volt a haja, nekem meg egy festékes tenyérnyom volt a vászonnadrágom ülepén. A fiú reggel kopaszon került elő. Nálam nem volt más ruha. Gyermeteg külsőségekkel küzdöttünk a szabadság illúziójáért. Győzelemnek éltük meg, hogy ez a hatalom embereit ingerli. Ebben nyilván igazunk volt. Hiszen fontos a játék, az illúzió: nem szabadság, de a szabadságigény bejelentése. Aki nem zupált be, korlátlan ideig fiatal maradhatott, mert nem kapott vezető beosztást, komoly kitüntetést. Nem azért nem nevezték ki sehová, mert politikailag megbízhatatlan, hanem mert, sajnos, még fiatal lenne hozzá. Így pironkodva láttuk a nevünket negyvenen túl, közelítve az ötvenhez a fiatal írók közé sorolva, olykor minálunk is idősebbek társaságában (ez kissé enyhített a szégyenen). Pedig hol volt már a gyermetegség, sőt, hol a fiatalság is!
Kilencvenben az ember majdnem ötven. Kicsit bánkódik: ha tíz évvel előbb következik be a rendszerváltás, akkor a hátralevő fél élet még elég lett volna, hogy behozzon mindent, amitől elütötte a rendszer. De öregnek semmiképpen sem érzi magát, hiszen tegnap még fiatal íróként mutatták be a könyvhéten. Ám jönnek a barátai, barátnői, vele egykorúak, hogy megszűnt a munkahelyük, és nem kapnak állást, mert a munkaadóknak nem éri meg őket betanítani, tanfolyamokra küldeni. Nem versenyképesek. Aztán rólam és a hozzám közel álló írókról is kiderült, hogy nem vagyunk versenyképesek, mert nagyon beleragadtunk a magyar hagyományba. Eljárt fölöttünk az idő. Túl öregek vagyunk. A mesterségesen kiváltott infantilizmusból egyenesen a szenilitásba léptetett át bennünket a szarkasztikus kedvű történelem, és ez meghökkentett. De azóta, azaz már húsz éve, teszek-veszek a szigorú arccal ügető idő háta mögött, naponta eljár fölöttem. Húsz év óta öreg vagyok, és ennek most hasznát láthatom, mert remélhetőleg nem hoz érdemleges változást hetvenedik évem.
