NAPÚT 2010/8., 126–128. oldal
Tartalom
Széles Klára
Bertalan Tivadar köszöntése
In memoriam Utassy József
(1941–2010)
Az újabb korok magyar sorsköltészetének emblematikus alakja volt. Petőfitől Adyig, József Attiláig, Illyésig, Nagy Lászlótól, Csoóritól a Hetek-generáció Ratkójáig, Budájáig, a Kilencek-csoport – amelyhez tartozott – vonulatáig, s tovább Nagy Gáspárig kötötte össze a lelki és lelkiismereti szálakat. Robbanó tehetségével tűnt ki kortársai közül már indulása idején, a hatvanas években, hogy azután mértékadó, sőt legendás, karizmatikus vezéralakjává váljék a Nagy László felpártolta nevezetes Elérhetetlen föld antológia társaságának, s hogy később, a hetvenes évektől a modern közérzeti, önismereti, közösségi sorsbeszéd és sorslíra egyik legszuverénebb és legszuggesztívebb egyéniségévé emelkedjék. A képsűrítő, friss, enthuziasztikus vallomásosság lenyűgöző erővel hatott, elevenbe vágott, s keserű önélveboncolással hozta felszínre a magyarság egész huszadik századi kálváriájának stációit: a háborús szenvedéseket, a levert forradalmakat, az örökösen fojtogató nagyhatalmi alávetettséget – a „mai, holnapi bizáncok” alatti kiszolgáltatottságot. Édesapját a Don-kanyarban vesztette el, magát „csillagok árvájának” érezte – a személyes élményhevületet és a kollektív érdekű igazmondást magas hőfokra izzított érzelmi-értelmi szenvedélyben egyesítve. Természeti és kozmikus kitágítás távlatosítja mindenkori dalait, fohászait és látomásait, siratóit és himnuszait. A tragikum gyötrelmének egyetemessége és a gyönyörűséggel vigasztaló poézisben felfénylő remény univerzális esztétikai értékvilága: „Küszöbén az estnek / csillagfakadáskor / dalba fog az ember // ha már fáj a sorsa / nagyon szépen fájjon / küszöbén az estnek / csillagfakadáskor”. Revelációként, megrázó tanúságtételként és költői varázslatként ivódott ez bele a hetvenes évek felnövő nemzedékeibe. A kérlelhetetlenül pontos valóságérzékelésnek és az átszellemítve megtisztított jelképes stilizációnak ez a művészi tökélye. A sokágú asszociációkkal, cikázó metaforákkal építkező, veretesen cizellált szófordulatok egyszerre szárnyaló és nemes méltósággal kikristályosodó architektúrája. A gondolati, eszmei, erkölcsi dimenziók lelkesítő, mámorosan igéző, létlényegként világló érvényességtartalma. Az a szellemiség, amely megtanít: a hagyományhoz, a népi kultúrához, a megtartó szülőhazához ragaszkodó vitalitás nélkülözhetetlen az identitásában és moralitásában az egzisztenciális teljességre és mindenségre érdemes ember számára. A történelem szorításából kiemelkedő lélek fennmaradásáért hadakozva. Magyarország „Világ Világa, / Szerelem Kápolna-virága” ebben a szemléletben, ebben az üdén bátorító poétikummal átszínezett önazonosság- és hovatartozás-tudatban. Amelyben egészséges szerelmi vágy és csorbítatlan életszeretet, minden halálokon és betegségeken túlvergődő létakarat és alkuvástalan szépségigény, bajvívó elszántság és önérzetes reménykedés az elidegeníthetetlenül közös emberi perspektívát alapozta meg.
Utassy József életműve úgy teljesedett ezerhangú nagyopusszá, hogy minden, ami benne keservesen drámai, játékosan villódzó és sugárzón tiszta, expresszív fájdalomtól vagy derűtől lobbanó, a versek sokaságában a pokoltól a mennyekig csapongó, az indulatok örvényében a lázadó kiáltástól a szelíd örömsóvárgásig terjedve áradó: mindez nemcsak sziporkázó változatosságban kavarog, hanem koncentrált, remekmívű összetettségben is kijegecesedik számtalan létösszegző, világkép sűrítő nagy költeményében. Az a költő ő, aki örökbecsű szállóigékkel is megajándékozta a magyar nyelvközösséget. Az, hogy „EMBERNEK MAGYART, / MAGYARNAK EMBERIT!”: az autentikus erkölcsi nemzeteszme évezredes eszményszövedékébe helyezi ma is megtagadhatatlan közösségi ideáljainkat. Hogy az emberiség ne szegényítse el magát a magyarságról való lemondással, s a magyarnak jobb sors legyen végre az osztályrésze. Emberség és magyarság tiszta spirituális egységgé kell hogy összeforrjon. Mert „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára” – amint Ady hirdette. S „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak” – ahogyan József Attila könyörgött. S amiként mások is annyian fogalmazták meg ezt az összefüggést: „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember” (Németh László); aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tamási Áron); „A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul” (Makkai Sándor). Mert a hűség Utassy Józsefnél is evidencia („Magyar vagy, mert lengyel a lengyel, / mongol a mongol és dán a dán”), a béklyótlan, „tengerlátó” szabadsággal együtt; „nincs határ, ami engem határol” – nyilatkozza ki, s hogy „Koponyám geoid alakú, / Koponyánk geoid alakú”.
Leleplező éleslátás és romantikus igénybejelentés hitelesítette a költői szót akkor is, amikor a lángelme Petőfi idézésével a szellemi szabadságharc aktualitása fejeződött ki benne. A valódi, demokratikus nemzeti ébredés szózatává, eszméltető induló-énekévé avatódott a Zúg Március, amelyet évtizedeken át a zsarnokság ellen tiltakozó, háborgó vagy akár zendülő, felkelő fiatalok és idősebbek szerte az országban (s a Kárpát-medencében) szavaltak, másoltak, terjesztettek (féllegálisan is, ahogy lehetett). Lecsillapíthatatlan, gyújtó hatása lett ennek a legújabb kori nemzeti dalnak, ennek a kollektív önbecsülést helyreállító s e magasrendű igazság- és szabadságtörekvést elementáris invokációval megszólaltató lírai kiáltványnak: „Én szemfedőlapod lerántom: / kelj föl és járj, Petőfi Sándor! // Zúg Március, záporos fény ver, / suhog a zászlós tűz a vérben. // Hüvelyét veszti, brong a kardlap: / úgy kelj föl, mint forradalmad! // Szedd össze csontjaid, barátom: / lopnak a bőség kosarából, // a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! // Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák. // Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!” S mint klasszikus elődjéé, Utassy József verse sem egyszerűen a kimondás műve, hanem a nyelvi hangsúlyokkal és retorikai eszközökkel átkomponált sokjelentésű gondolatzuhatag míves összetömörítése, a magyaros ritmus- és dallammenet tökéletes transzparenciáját megteremtő stílusbravúr, a politikai célzatosság lebilincselő artisztikummá alakításának – élményszerkezet és forma egyesítésének – csúcsteljesítménye.
A költő 1984-es, első gyűjteményes kötetének címe szerinti „Júdás Idő”-ben vált ez a líra minden időben példa- és iránymutatóvá. „Égkupolás” világban vezetni el az abszolútumok – a szép, a jó, az igaz – birodalma felé. Áldozattal, kereszthordozással is. Az én keresztem: „ÍRNI” – emlékeztet az „INRI” mélyértelműen ötletes betűcseréjével a valahai krisztusságra, s vele, egyidejűleg, a ma profán hitvallásának, küldetéses áldozatvállalásának, pokoljáró elhivatottságának kortalan időszerűségére. A művészet, a kultúra, a nyelvteremtés ars poeticájának esélyeire. Az árnyalatosság csodáira. Ahogyan a „dióverőfény”, a „csillagvirágváza”, a „cukornádszál” bensőségesen antropomorf képzetei, játszi természeti-táji hangulatai hullámzanak, s közben a „szívnagyobbodásos ország”, a „hitfogyatkozás” árnyai gyűlnek, s „a halállal is határos” hazának „keselyűk koszorúzzák a horizontját”. De az organikus létezés összefüggései akármifajta rosszakarat ellenére eltéphetetlenek, a természetes emberség arányai eltorzíthatatlanok, a humánum elemi kívánalmai eltiporhatatlanok! Ezt lélegzi, sugározza, üzeni Utassy József minden ékesen szóló sora; az elokvencia és az eufónia együttes értékminőségével ejtve ámulatba. Könnyedségével, élőbeszédszerű élénkségével, szentenciózus bölcsességével, népdalszerű-folklorisztikus leleményességével, mesei-mitikus fantáziájával, szimbolikus látványi és átképzeléses intenzitásával. A drámai sorsdemonstráció mágikus energiáját mozgósító tisztaságával és egyenességével, a kijelentésesség archaikus igézetességével, a jel- és jelentésátviteli modernség komplexitásával és nyitottságával. Ha van tápláló tiszta forrás a kortárs műköltészetben, Utassy József bartóki, kodályi misszióval tárja és kínálja azt felénk.
Egyik legnagyobb nemzeti költőnk volt.
Egyik legnagyobb nemzeti költőnk marad.
Drága Jóska! Nyugodj békében!
Bertha Zoltán