NAPÚT 2010/6., 111–122. oldal
Tartalom
ifj. Boros Mátyás
Cigányzenészek régen és ma
Csemer Géza
Beszéljünk a cigányzenéről
Erdős István
Nem forog a cigánykerék
1. A keréknek, mióta feltalálták, az a dolga, hogy forogjon, vigye előre a kocsit, a szekeret. A cigánykeréknek is ez volna az eszmei rendeltetése. Legyen vivő-erő képe, láttassa, szuggerálja, haladunk előre.
A cigányság első, londoni világkongresszusa során az ősi indiai jelkép, az Asóka-kerék felkerült a roma zászlóra. Azóta közismert jelkép lett, címermotívum. A cigányügy, a cigány népesség emblémája. De ha ránézek 2010 tavaszán, riadalom fog el: miért fájdalmas nekem, aki nem vagyok cigány, a kerék mozdulatlansága?
Egy zempléni faluban voltam kisgyerek, ott alakultak ki bennem a cigánysággal kapcsolatos érzelmek. Persze hogy akkor is riasztóan nyomorúságos volt a cigánytelep, a cigányvég. Akkor is koldultak az anyák gyerekeiknek egy falat kenyeret, akkor is ők végezték a parasztházak körül a legnehezebb, legalantasabb munkákat. Tapasztották az istállók bedőlt falát, takarították a tyúkólak szemetét. Napszámba jelentkeztek, ha a szőlőben túl sok volt a kapálnivaló. De a cigányok és a parasztok között normális emberi kapcsolat volt. S a keserves hétköznapok után örömöt, szépséget varázsoltak. Mert minden falunak megvoltak a maga muzsikus cigányai. Ünnepeken, névnapokon megállt az ünneplős ruházatú cigánybanda a palánk mellett, a kapu előtt, és bebocsátást kért, hogy a gazdát vagy háza népét muzsikával köszöntsék. Édesapám rajongott a szép muzsikáért, a nótáért, de anyám inkább azt fontolgatta, hogy ha nyitja a kaput és szól a zene, akkor legalább öt forintot illik adni a négytagú bandának a köszöntésért. A paraszti élet nagy szegénységében, a beszolgáltatások, lesöpört padlások világában öt forint nagy pénz volt. De mégiscsak jött a banda az udvar gyepére, brummogott a brúgó és sikongott a hegedű, majd a prímás varázslatára pontosan azok a szép nóták csendültek fel, amelyeket apám a legjobban szeretett. Az ötforintos javadalmazás mellé, a pincemélyről felhozott korsóból egy-egy pohár borral apám megkínálta a muzsikusokat, és maga is koccintott velük. Néztem a cigányokat, vakító fehér ingüket, urasan félrevágott, fekete kalapjukat, és úgy találtam, úgy láttam, mind szép, derék emberek, s ráadásul milyen szépen szól kezükben a hegedű! Majd sírva fakadtam a boldogságtól, olyan szép volt, felemelő volt minden, mintha a templom gyönyörű hangú orgonáját odahozták volna az udvarunkba. Akkoriban még – jó ötven-hatvan éve – semmit se tudtunk a cigánykerékről, Asóka ősi, indiai királyságáról, így a hegedű hangja jelentette azt nekem: itt vannak a cigányok. De most néma a hegedű, régi érzelmeim mögött üresség van, nyomasztanak az emlékképek, és riadtan kell látnom, hogy milyen rég mozdulatlan a cigánykerék. Mit tehetnék: szomorúan kérdezem: miért nem forog a cigánykerék? Miért nem mozdul előre a cigányság ügye?
2. Mit jelent egyáltalán a cigányügy 2010 Magyarországán? Mázsányi súlyú, tragikus erejű tényeket és pillekönnyű eredményeket, vidámítónak szánt, derűs színeket. A fenyegető, fekete tények sorának elején abszurd kriminológiai folyamat: egy éven át Molotov-koktélokkal robbantgatják a faluszéli cigányházakat, gyilkoló szándékkal lőnek gyerekre, asszonyra, munkába induló férfira. Az esztelen gyilkosságok elkövetőinek leleplezése után sincs magyarázat erre. Vegyük tudomásul: az abszurditások rémséges meseországa lettünk. A véleménynyilvánítási szabadság lila fejű bajnokai által feltüzelt polgár kilép a falusi kocsmából. Van nálam bicska? Van! Akkor most én kinyilvánítom, hogy utálom a cigányokat. Itt megy előttem két fekete kamasz gyerek, melyiknek a hátába vágjam előbb a kést? Az egyik fiú meghal, a másik túléli a véleménynyilvánítással való találkozást. A kocsmajáró magyarázza: régebben is megmondtam én már, hogy az ország minden bajának csakis a cigányok az okozói… Miért ne mondhatna ilyen eszement zöldségeket, ha egyszer még műborokkal edzett agyával is jól ítéli meg: húsz esztendő alatt szétpofázott ország lett Magyarország. A kocsmajáróval egyformán vélekednek az elmeháborodott fekete egyenruhások, akik közterületeken vonulgatnak és a cigánybűnözés jelszavát írják zászlóikra. Falusi, kisvárosi polgármesterek nyíltan fasisztoid elképzeléseket hirdetnek meg cigány polgártársaik sérelmére. A kormányzat, a jogvédelem, az igazságszolgáltatás egyformán tehetetlen. A cigánytelepek, a munkanélküliség, az elképesztő szegénység, nyomorúság ügyében, az oktatás körében viszont már minden felelősség a kormányzatoké.
Noha a magyar sajtó lelkendezésével már harminc éve elbúcsúztunk a cigánytelepektől, a mai Magyarország 750 településén létezik a lepusztultság, nyomor, kilátástalanság telepe. De ezek mellé városszéli dzsumbujok, gettók nőnek ki a földből, ahol az életminőség semmivel nem különb, mint a cigánytelepeken.
Keserves tény, ha az ország egy-egy elmaradott vidékén 15-20%-os lesz a munkanélküliség, a cigányok körében viszont ennek sokszorosa. Sőt, magyar falvak százaiban a munkaképes romák 100%-ban munkanélküliek. Gyakori az olyan cigány nagycsalád, ahol már a harmadik nemzedék is munkanélküli. A gyerekek sose látják szüleiket munkába menni, nagyszüleiket munkából hazatérni. Mindezekből következően iszonyatos mélységű a szegénység: áram és fűtés nélküli házak, éhezés, betegség, lerongyolódó ruházat. Egy borsodi kisváros cigánytelepén az elmúlt télen egy kamasz lánynak lefagytak kezein az ujjak, és nyolc ujját amputálni kellett a tízből.
A cigány álláskeresők számára általában nem akad munka. Telefonérdeklődés idején még volna, de a személyes megjelenés idejére már nincs, mert az álláskereső arcára van írva cigánysága. Joggal panaszolja el egy roma politikus: nem akartok velünk egy utcában lakni, nem akartok velünk együtt dolgozni, nem akarjátok, hogy a gyerekeitek a mi cigány gyerekeinkkel együtt járjanak iskolába. Egy jó cigányzenekar egykori cimbalmosa így összegzi nézeteit: a cigánypolitika meg az ő eredményessége olyan, mint a kamu-ital a régi vendéglők szakzsargonjából. Kamu: mondvacsinált, hazug, álságos. A jókedvű, gazdag vendég drága italt fizet zenésznek, pincérnek, de az csak kávéval színezett vízzel koccint, megjátssza magát: kitűnő a pia – hogy a pénzt tehesse zsebre, amibe az ital kerül. Az átverés az élet minden területére kiterjed már, ha cigányokról van szó… De nekem az a legkeservesebb, ha a gyerekemet lenézik az iskolában, ezért aztán ő otthagyja az szakmunkásképzőt, elmegy a piacra trógerolni 16 évesen… Mi lesz belőle?
Újratermelődik az analfabetizmus, az iskolázatlanság elképesztő arányúvá növekszik. Ezerszámra állnak a családalapítás küszöbén olyan cigány fiatalok, akik nemhogy szakmát nem szereztek, de 20-25 évesen – akár nyolc általános iskolai végzettséggel – egyszerű szövegek értő elolvasására sem képesek. Vajon miféle munka, jövedelem vár rájuk a következő évtizedekben? Miféle nyugdíj, ha eljön az öregség?
S mindezen fekete rémségek ellenében vajon mi van a mérleg másik serpenyőjében? Elég sok, mindenféle pozitív folyamat, „eredmény”, amelyek azonban együttvéve sem vigasztalóak.
Huszonöt-harminc éve – a beszélni akarás korától kezdődően – létrejött egy maroknyi cigány értelmiségi szerepvállalásával a figyelemkeltés helyzete. A helyzetben rögtön ott termett egy pártokhoz leigazoló roma politikus csoport, majd melléjük sorakoztak a roma önkormányzatok vezetői. A körökön, csoportokon belül rögvest alcsoportok alakultak haragvó indulatokkal: lássuk, kiféle vagy? Romungró, azaz magyar cigány, avagy netán oláhcigány? Egy-egy sikeres költő, festőművész, zenész azonnal megkapja a lebunkózó minősítést, ha a csoportosulásoktól való függetlenségét túl sokat hangoztatja: nem is vagy te már cigány, te már gádzsó vagy… Ha megjelenik egy szerkesztett könyvecske a roma kultúráról, és abban komoly terjedelemben foglalkoznak a cigányzenével, akkor egy oláh cigány származású politikus rögtön felmordul, értelmetlen és felesleges ennyit írni a muzsikáról. Hiszen ha negyedmillió cigány élt magyar földön, ha félmillió, egyaránt csak nyolc-tízezer muzsikus cigány kereste kenyerét hangszerével. A romungro cigányok köréből nem késik a válasz. Mi 6-800 éve élünk, muzsikálunk e hazában, de ti, rabszolgák ivadékai, csak a moldvai rabszolga-felszabadítás után érkeztetek ide Oláhország felől. Mit tudnátok ti a mi muzsikánk szerepéről, erejéről a régi magyar századokban?
A csoportok efféle fontos kérdések megvitatására, csoportidentitásuk védelmére sajtóorgánumokat hoztak lére, amelyekhez sajnos két évtized alatt sem tudtak olvasótábort szervezni. De az világos, mint a nap, hogy a havonta megjelenő lap miféle párt vezénylésével képzeli el a cigány jövőt. Viszont a szépen muzsikáló 100 Tagú Cigányzenekar nem kér az olcsó, demagóg politizálásból, de koncertezik, utazik, hírül viszi a világba: valami létezik még a zseniális cigányzene egykori értékeiből. Ugyanezen célok érdekében dolgozik a közel százéves múltú Rajkó zenekar, amelyik végtelenül mostoha, ellenséges körülmények ellenére is képes a tehetséggondozás bázisaként működni. A roma tehetségek segítéséért egyébként tucatnyi alapítvány dolgozik. Létezik sokféle ösztöndíjprogram is a változások meggyorsításáért, de az eredmények igen szerények. Szánalmas ezrelékekkel mérhető ma is a roma diplomások aránya. A sikeres pécsi Gandhi Gimnázium mellett létrehoztak néhány speciális szakiskolát, ahol a más intézményekből lemorzsolódott cigány fiatalok szakmát szerezhetnek.
A kormányzat öt-hat éve integrációs oktatási programokat kezdett finanszírozni a roma gyerekek sikeresebb iskolázása ügyében, de tehetetlenül nézi, hogy a szabad iskolaválasztás helyzetében a nem cigány szülők más faluba, városokba viszik el tanulni gyereküket, mert emitt sok a cigány. Így aztán az amúgy is sok gonddal, pénzhiánnyal birkózó kisiskolában egy csapásra 90-100%-os lesz a roma tanulók aránya. Tessék csak megbirkózni a nehézségekkel! Vagy tessék bezárni a falu sok száz éves iskoláját!
Még alig érezhető hatással gyerekszegénységi program, gyerekház-mozgalom próbál segíteni a kora gyerekkori felzárkóztatásban, legalább egy-egy különösen hátrányos helyzetű kistérségben.
Negyed százada dolgozik jó szakmai célokért az „Eötvös József” Cigány–Magyar Pedagógiai Társaság, de minduntalan szemére vetik, hogy nem elég cigány, ha még nevében is ott van a cigány–magyar elnevezés.
Itt-ott a roma szolidaritás jegyében cigány–magyar felvonulásokat és focimeccseket rendeznek, mondván, mind egyforma emberek vagyunk, nincs különbség…
A kormányzat a rég elbúcsúztatott cigánytelepek felszámolására – merthogy csak volna itt még 750-800 – évente néhány százmilliós finanszírozási háttérrel pályázatokat hirdet, ösztönöz (noha nyilvánvalóan évente néhány milliárdra lenne szükség), és tíz-tizenkét faluban nagy híreléssel elmozdul néhány roma család a polgárosodás felé. Hány év múlva is kerülhet sorra így a háromszázadik vagy a hétszázötvenedik cigánytelep? Inkább ne számoljuk ki!
Csak zárjuk le a szomorú mérlegelést: hát, ennyi! Nagyjából-egészében ennyi biztató folyamat, mutatós eredmény áll a tengernyi baj, hiány, panasz ellenében a roma mérlegen. Ilyen helyzetben megbocsátható ambíció egyáltalán, ha valaki tulajdonképpen csak a cigányzenéről akar eszmecserét kezdeményezni?
3. Pontosan száz éve, a XX. század első évtizedében az akkori kormányzat Déry Gyulát, a közigazgatáshoz is értő jogász-történészt bízza meg egy korszerű cigányprogram kidolgozásával. A tudós munkához lát, de rövidesen közli a megbízóival, a közvéleménnyel, hogy mi az értelmes programkészítés akadálya. Így ír: „…felelősséggel állítható, hogy királyok, kormányok 25-30 évente nekilátnak a cigányproblémák megoldásának. Nagy tervek születnek a tennivalókról, de soha, senki nem veszi figyelembe – mivelhogy nem is ismeri – a korábbi nagy elszánásokat, és azok kudarcainak okait…”
Nem tűnik ismerősnek 2010-ben az egykori helyzetelemzés igazsága? Ha csak az elmúlt ötven évre nézünk, jól látszik, már évtizedenként készültek világmegváltó roma-koncepciók, tervezetek. Mind csődközelbe jutottak. Az utóbbi időben minden választási ciklus, minden kormány elkészíti a maga romaprogramját. Az eredmény alig több a semminél. Nem tanulunk a múltból, senkinek eszébe nem jut komolyan elemezni, miért voltak eredménytelenek a korábbi nagy tervezetek. Így aztán marad mindig a mosogatóvíz-szagú bölcsesség-konklúzió: a cigányok a hibások! S ha akadnának mégis gondolkodó rokonszenvezők, kutatók, akkor érvelésüket elnéző mosolyokkal lehet lenullázni akármilyen témában. S már szinte nem is hallani, mit mondanak: a felelősség, a cselekvések sürgetése közös feladata cigányoknak, nem cigányoknak. De a sürgős tennivalók konkrét megtervezése, ütemezése, vezénylése, finanszírozása a többségi társadalom dolga. Én magam is számítok a legyintők, lekezelők elnéző mosolyára, tiltakozására, amikor azt állítom, hogy nemcsak a kormányzatok, ide-oda tévelygő politikusok hibásak a cigányság méltatlan helyzetéért, de a magyar értelmiségiek, művelődéstörténészek is súlyos felelősséggel tartoznak, tartozunk a bénult cselekvésképtelenségért. Különösen nagy és nyomasztó ez a felelősség, ha a magyarországi cigányzene ügyére figyelünk. Ne tessék rögtön legyinteni, hogy ez huszadrangú kérdés volna. Nem az! A cigány népcsoport százezreinek számára két három évszázadon át kizárólag a muzsikus cigányok körében tapasztalható polgárosodás, életmódváltás jelentett követhető mintát.
4. Ha Magyarországon megjelenik egy cigánymuzsikáról szóló könyv, tanulmány, sajtómúlt-elemzés, alig-alig vesznek róla tudomást. Nem írnak effélékről kritikát, népszerűsítő ismertetést, vitacikket, mondván – ahogy az oláhcigány származású romák is mondják –, senkit sem érdekel már modern világunkban ez a muzsika. S mintha egy ismeretlen megrendelésre tervezett összeesküvés teljesedne ki! Értéket, múltat, jövőt, rokonszenvező érzelmeket egyformán meg kell kérdőjelezni. Ahogyan a közelmúlt iszonyatos romagyilkosságainál is homályban marad a kitervelő-megrendelő, úgy a cigányzene elfojtásának kétszáz éves történetében sem érthető: miért? Miért ez az elszánt, elkeseredett hadakozás a cigányok muzsikája ellen? A XIX. század vármegyéi hol azért tiltják be a muzsikálást, mert nagy a szegénység, éhínség, hol azért, mert gyászolni kell egy királyt vagy királynőt. Kölcsey és Széchenyi a modernizációra ösztönző reformkori zsenik nagy népszerűségével, tekintélyével szólja le a cigányok zenéjét. Ők a polgárosodást féltik a pénzszóró mulatozástól. De minden tiltás, leszólás hiábavaló: a cigányzene terjed, hódít, s a magyar milliók birtokában ott is marad egészen a XX. század derekáig. Csak a romológusok, zenetörténészek egy-egy csoportja kívánja egykori olcsó, szórakoztató zenévé, giccsé, jelentéktelen hatású kulturális értékké leminősíteni a nyilvánvaló diadalmenetet. Ha napjainkban egy fő-fő romaszakértővel interjút közöl egy tekintélyes folyóirat, úgy a cigány származású úrnak feltétlenül gondja lesz rá, hogy elbagatellizálja a cigányzene értékeit. Noha jól tudja, hogy a régmúlt magyar századokban elemi forráshiány akadályozza a biztos képalkotást, ő biztonsággal állítja, hogy a cigányok muzsikája leginkább csak a XVIII. század végén, a XIX. elején kezd komolyan elterjedni, a verbunkosmuzsika népszerűségével párhuzamosan. Vagyis, ne tessék azt képzelni – mondja nagy szakértői tekintéllyel –, hogy a cigányok hegedűvel a hónuk alatt érkeztek volna a Kárpát-medencébe. Honnan tudja vajon? Mert ha a mai hegedű őse valahol Itáliában született is meg, századokkal később, miért ne volna lehetséges, hogy a hegedűhöz hasonlító húros hangszer vagy a cimbalom őse és valamilyen fafúvós hangszer igenis ott volt az új hazába érkező cigányok kezében? Játszhattak tánchoz való muzsikát. Megint más kérdés, hogy mikor? Csak a cigányok tömeges európai megjelenése idején, a XV. századtól, Zsigmond, Mátyás királyok korától? Vagy lehetséges, hogy van valami alapja annak a XVIII. századból való híradásnak, hogy már Kun László király is a cigányok zenéjére táncolt? Kizárt dolog volna, hogy egy-egy korai vándorlási hullámmal érkező cigány csoport már az Árpádok korában, akár a XIII. században megérkezett magyar földre, akár a keresztes hadjáratból hazatérő magyar király kíséretéhez csatlakozva is? Hiteles, forrásértékű adatok nélkül nincs bizonyosság. Hogyan is lenne írásos forrás, ha egyszer éppen csak ezekben a századokban terjed el az írásbeliség a korábbi szóbeliség ellenében. De arra nézve sincsen adat, hogy a cigányokról, a cigányok nyelvéről könyvet író tudós szerző csupán álmodta volna a XVIII. században a Kun László-féle históriát. Csak egy a fontos szakértőnk, szakértőink számára: eljelentékteleníteni a múltat s a nyilvánvaló művészi értékeket egyaránt. Így meg lehet kérdezni, vajon bizonyos-e, hogy a Mátyás király hitvese, Beatrix királyné udvarában muzsikáló zenészek tényleg cigányok? Ha már róluk írásos dokumentum is létezik a XV. század végéről! Ha II. Lajos király számadáskönyveiben ott szerepelnek a muzsikusoknak kifizetett dénárok, ha az 1525-ös hatvani országgyűlésre cigányokat rendelnek ki a főrendek, ha Tinódi megörökíti Kármán Döme kitűnő hegedűs nevét énekében, forrásbizonytalanságra hivatkozva akkor is ki lehet jelenteni, hogy nem volt elterjedve a cigánymuzsika Magyarországon. Akkor is, ha hiteles leírás dokumentálja, hogy a költő Balassi Bálint miképp ropja a táncot egyiptomi származásúnak vélt cigányok zenéjére. Végül is elhatározás kérdése, mindent meg lehet kérdőjelezni. Biztos, hogy muzsikusok voltak a Hatvanba rendelt cigányok? Biztos, hogy Kármán Demeter, az Arad megyei Lippáról való zseniális hegedűs cigány volt? Tinódi így ír:
Sok hegedűs vagyon itt Magyarországba’,
Kármán Demeternél nincs jobb a rác módba’
A cigányzene ősi századait kutató szakértő sem azt nem hiszi el a hiteles, jó krónikás Tinódinak, hogy tényleg sok hegedűs van magyar földön – vagyis igencsak elterjedt ez a muzsika –, se azt, hogy Kármán Döme cigány lehetett. Holott Lippa városa abban az Arad megyében van, ahol a nagyszámú rác lakosság igen nagy része cigány a XVI. században. Mint ahogy aligha véletlen, hogy ma élő cigány polgártársaink tízezreinek éppen Rácz a neve. Az sem bizonyos – állítják a szakértő urak –, hogy feltétlenül cigányok volnának a több nemzedéken át Munkács várában muzsikáló és földbirtok-adományozással is kitüntetett Hegedűs família tagjai a XVII–XVIII. században. Elképzelhetetlen, hogy egy cigány magyar földön birtokos úr lehet? Esetleg nemesi rangja van? Az oklevelekből ismert legrégibb cigány név a XVI. századból: Bangó! Létezik olyan hiteles levéltári adat, amely szerint nemes Bangó Pál özvegye pereskedik Nógrádban a XVI–XVII. század fordulóján birtokaiért. A szakértő urak egyáltalán nem tudják elképzelni, hogy a cigányság magyarországi évszázadai alatt a jellemző nyomorúság, kitaszítottság, vándor életmód mellett mutatós karrierek is születhettek a cigányság letelepítésének korára. S Bangó Pál cigány nemes nem cigány özvegye a török kor kellős közepén, dúlások, fosztogatások, kegyetlen öldökléssel járó hadakozások éveiben elhalt férjére emlékezve a cigány hegedű születéséről mond mesét a gyermekeinek. S a mese mindig egy jól megtanult, ősi cigány szólással kezdődik, hogy majd a gyerekek is megtanulják: Matuya kezel as te mánus áskálu. (Matuya megcsinálta, az ember szerette!) Olyan ez, mint az ősi indiai hitvilág üzenete. Matuya ugyanis a cigányok tündérkirálynője. Az árvák, szegények gyámolítója. Hogyne segítene a bajba jutott, királyi vár börtönébe zárt cigány fiúnak, aki persze el akarná nyerni a szépséges királylány kezét? Ha tudna olyasmit mutatni a királynak, amit eddig még nem látott a világ. Ha nem, bizony lenyakazzák. Matuya jön segíteni, fénye megvilágítja a börtöncellát, kis dobozkát ad a fiú kezébe, meg egy vesszőt. Ne félj – mondja –, tiéd lesz a szép királylány! Azzal kihúz néhány szálat aranyhajából, és rávonja a dobozkára is, meg a vesszőcskére is. Mikor mindezt megtette Matuya, rögvest belekacagott a skatulyába, majd rögtön sírni kezdett felette, hogy könnyei záporoztak bele. Akkor intett a fiúnak, hogy érintse meg, húzza végig vesszőjével a doboz hajszálait. Hát, uramfia, dalok zsongtak ki a dobozkából. Vidámak és búsak, felváltva. A királynak szeme-szája elállt a csodálkozástól, amikor meghallotta, mit tud a cigány fiú dobozkája. Majd kibújt a bőréből örömében, még táncra is perdült. A cigány fiú meg elnyerte a szép királylány kezét, és halálukig is jól mulattak ünnepeiken, ha már egyszer Matuya kezéből megszületett a hegedű…
Milyen kár, hogy a mai Bangó gyerekek sose hallanak efféle meséket!
Bangóék, Nógrád, Munkács tanulságaival lépjünk túl a török világ Magyarországán! S már ott vagyunk Thököly, Rákóczi koránál, ahol szintúgy igencsak akadnak letagadni és leszólni valók a cigányzene múltjára nézve. Ha a fejedelem bevonul 1708-ban Munkács várába és ott zenekarok muzsikálnak a tiszteletére, akkor feltétlenül kétséges, hogy azok a zenészek cigányok volnának. Nem voltak ott a híres felvidéki muzsikusok Rákóczi fejedelem mellett a száműzetésben, Rodostóban, mert ilyenféle nevek nem szerepelnek a levéltárak fizetési listáin. Nem volt ott a Czinka testvérpár, nem volt ott Barna Mihály, aki később, a száműzetésből hazatérve, Czinka Pannát taníthatja a Rákóczi nótára, és 1739-ben az első ismert prímásverseny győztese lett. Nem Czinka Sándor hegedült a fejedelem halálos ágya mellett, és nem a Rodostóból visszatérő muzsikusok hozták haza az ősi kuruc nótákat, a Rákóczi nótát, a Bercsényi kesergőt. Mese, legenda az egész történet.
Nincs levéltári bizonyíték! Az emlékiratok, levelezések, legendák nem hiteles források. Még akkor sem, ha a korai nyelvű magyar próza legnagyobb mesterétől, Mikes Kelementől származnának a tudósítások. Hiába írja le a költő Báró Amadé László 1740 körül versében a cigányzene mindennapos jelenlétét a házában, nincs hitele.
„Bővelkedett házam gyakran muzsikával
Szép egy pár hegedű Hebán vonójával,
Üveg alatt függött flanta furuglával,
Ugyan újult szobám ezeknek hangjával.”
Nem hiteles forrás a költői beszéd sem! Felejtsük el a cigányzene régmúltjára nézve!
Szerencsére, már a zseniális Czinka Panna ügyében nincs szakértői vita: létezett. Ott volt, ott muzsikált Gömör vármegyében. S valószínűleg a semmiből teremtődött országos hírű bandájának művészi teljesítménye, sikere. A semmiből jöttek a XVIII. század derekán, mert ugye, csak a század legvégén, a verbunkosmuzsikával együtt fejlődve, Bihari János sikereinek idejére lesz majd elterjedt a cigányzene magyar földön. Semmiből merítve festik kastélyok falára a muzsikáló, díszruhás cigánylegényt, ha a kastély urai a cigánnyal a háttérben festetik meg képüket. S ugyancsak a nagy magyar semmiből érkezik Bécsbe 1791-ben Ferenc király koronázási ünnepét díszíteni a magyar cigánybandák színe-java, a vármegyei követ urak kíséretében. S micsoda nevek, micsoda prímások a bandák élén! Pozsonyból Bihari híres bandája. Győrből Farkas Jancsi együttese. Biharból Boka János zenekara. Nógrádból Bunkó Feri társulata. Gömörből pedig a Dombi-féle banda. Szegeden ugyanezen időkben már több mint két tucat cigányzenekar játszik, Kassa város magisztrátusa 1766-ban fontosnak tartja, hogy a város népszerű fürdőjében jó cigányzenekar muzsikáljon. S hogy mindezek nem lehettek elhanyagolható kuriózumok csupán ebben a korszakban, azt az Esterházy-uradalmak frissen feltárt iratanyagából tudjuk: Galántán és Győr környékén népszerű cigányzenekarok működtek. Mesterei lehettek a muzsikának, s az általuk játszott zenei anyag művészi értékét Haydn megbecsülése is bizonyítja. Az Őhercegsége birodalmában működő muzsikus nemcsak tisztelte az általa ismert, környékbeli cigányok zenéjét, de meg is figyelhető nála a cigánymuzsika „zeneszerzői lecsapódása”, mivel alkotásaiban fel is használta egzotikus hangzásaikat, motívumaikat. Éppúgy, ahogyan majd ötven év múlva, száz év múlva Berlioz és Brahms röpíti fel világhíressé alkotásaiban a magyar cigányok muzsikáját.
Ha Kelemen László a korona hazatérésének ünnepén Budán megrendezi az első magyar nyelvű színházi előadást, ott Lavotta János irányításával Nógrád megyei cigányzenészek játsszák az előzenét, felvonásközi muzsikát, „válogatott szimfóniákkal és nemzeti magyar táncnótákkal”.
Mindezen tények ismeretében sem mondom én, hogy azt a jellemzően érzelmes-romantikus cigányképet kellene újrateremtenünk, amelyik a magyar millennium korát jellemezte, de az akkori túlzások árnyékában is illenék legalább tárgyilagos képre törekedni. 1882-ben készült egy lelkesült írás, rajz a Csicsó-bandáról. Feszty Árpád képe akkor is figyelemre méltó, ha irreális múltat képzel a cigányzenész ősökről, mikor a Csicsó zenekart dicséri.
„Olyan mérhetetlen bánatot, oly mély fájdalmakat fejez ki hangszereinek bűbájos melódiáival, hogy azokhoz képest saját keserveinket törpülni látjuk… Mi fájdalom lehelli belé ez érzéseket?… Talán réges-rég elveszett szép országa felett andalog? Áldott, isteni ország lehetett az, minden bokorban szólott a hegedű… A legünnepeltebb dalia, ki legszebben hegedült… Egy ország, tele művésszel… hajh, hogy elveszett…”
Itt, most lehet elnézően mosolyogni! Az édes-bús mese a cigányok gyökereire utalva lehet nevetség tárgya, de alkalmat is teremt arra, hogy emlékeztessünk egy másfél ezer évvel régebben élt király, V. Behrám perzsa uralkodó különös zenésztelepítésére. A Himalája mellől 12 ezer muzsikust, táncost telepített át Perzsiába, legyen, aki szórakoztassa a munkában megfáradt népét. Itt kezdődhetett el az ezer éven át tartó cigány elvándorlási hullámok sora? A vándorló, szabados életmódhoz szokott indiai zenészek nem maradtak meg Perzsiában, továbbindultak nyugat felé. Évszázadok során keveredtek, egyesültek a későbbi korok cigány exodusainak kóborló sátorosaival, és együtt haladtak sok-sok nemzedéken át Európa felé. Így nem lehet kizárni, hogy egyes csoportjaik, egyes karavánjaik már a XIII. században megérkeztek a Kárpát-medencébe. S a perzsiai tizenkétezrek késői utódai akár rögvest ott muzsikálhatták már az Árpád-házi királyok udvaraiban is a tánchoz való zenét.
De nem is igazán a cigányzene régmúltja körül lényeges vitát nyitni ellentétes álláspontok között, sokkal inkább érdemes eszmecserét folytatni e muzsika későbbi diadalútjáról, a XVIII–XIX. századi magyar történelem viszonyai közé ágyazódó hatásokról, értékekről. Itt, ezen a téren vannak fájdalmas súlyú adósságaink és kikerülhetetlen kötelezettségeink. Tehát nem a legkorábbi megjelenés ideje a fontos vitatéma, sőt az sem lényegi kérdés, hogy a cigányok egyáltalán hoztak-e magukkal valami ősi örökséget, művészhagyományt Indiából, de az, hogy létezett-e olyan érték, teljesítmény, amellyel a cigányok hozzájárultak Magyarország megmaradásához, fejlődéséhez. Nos, ebben a kérdésben évtizedek óta csak álmos-bamba tudományos maszatolás folyik. Pedig ez a kérdéskör nagyon is szorosan összefügg a cigányság jelenével és jövőjével.
Épp ezért a jó szándékú magyar szakértelmiségieknek és cigány művészeknek, szakértőknek együtt kellene megvizsgálni, elemezni, hogy miért maradhatott meg mind a mai napig az a tragikus hátterű adóssága a magyar művelődéstörténetnek, amelyről látható, hogy elfogultságokon alapul, mert még csak meg sem kísérelte tisztázni a cigánymuzsika tényleges szerepét. A XVIII–XIX. századi magyar társadalom, magyar kultúra fejlődési folyamatainak vizsgálatakor ügyet se vetettünk rá, hogy a kuruc korral, a reformkorral elkezdődött modernizációs, polgárosulást sürgető folyamatokban, majd az önkényuralom, kiegyezés korában milyen szerepe volt a cigány népességet reprezentáló muzsikának. A tiltott és rajongásig szeretett cigányzene nyomában kifejlődő magyartánc-mozgalom, a bálok világa, a ragyogó pompájú magyar viselet milyen szerepet kapott a nemzetébresztő tudatformálásban? Nincs válasz, pedig a hiány, a mulasztás igencsak feltűnő. A milliós lélekszámúvá növekvő cigány népcsoport emancipációs küzdelmeiben, a jövőkeresés útvesztőiben ez a hiány megsokszorozódik. A roma önazonosság megőrzésének esélyeit pedig nem sértő hiányokkal kéne a többségi társadalomnak befolyásolnia, de az okos-tapintatos segítés eszközeivel. A mulasztások, hiányok káregyenlege halmozódva és megsokszorozódva elképesztő erejű vákuumot teremt. Nem volna ennek a népnek a múltjában semmi érték, erő, teljesítmény, amelyhez jövőhit, önbizalom rögzíthető? Önismeretünk mai fájdalmas bizonytalansága, a torz történelmi tabló éppen annak a cigány értelmiségnek az útjában rombolja le a felkapaszkodáshoz, haladáshoz szükséges lépcsőfokokat, amelyik értékőrzésre, értéktovábbadásra hivatott. Hogy félelmetes erejű társadalmi konfliktusok között is, az elképesztő nyomorúság, kilátástalanság viszonyai között is, mégiscsak beszélni lehessen cigány identitásról, modern jövőalakításról. Mindez a hiányzó alapok nélkül nehezen fog menni. S ha választ keresünk a miértekre, a torzult cigány–magyar viszony okaira, nemigen tudunk más magyarázatot találni, mint hogy Bécs és Pest-Buda sajátos kutya-macska viszonyának keserű kultúrtörténeti mozzanatai közt kutatunk. A birodalom fővárosa azt a keserűen fájdalmas minősítést erőltette rá Magyarországra, hogy mi, magyarok senkik volnánk hozzájuk képest. Bécs a művelt Európa vonzó központja, míg Pest- Buda a barbár magyar föld fővárosa. S nemcsak a török háborúk iszonyatos pusztulásának korában, a kényszerű betelepítések időszakában, de még a millennium idején is, amikor a magyarság büszkén ünnepli ezeréves államiságát. A megalázó minősítés nyilvánvalóan igazságtalan és rosszindulatú. Egy olyan korszakra nézve különösen az, amikor Budapest Európa legdinamikusabban fejlődő fővárosa. A megaláztatást nincs mód visszautasítani, megcáfolni, de sajnos mód van a soknemzetiségű országban továbbadni. Akár öntudatlan reflexekkel is. Bocskoros oláhnak, buta tótnak, de leginkább is a páriasorban élő cigányságnak. Égig magasztalják a cigánymuzsikát, de a cigányzenészt nem veszik emberszámba. Az európai hírű Bihari még csak polgár rangot sem kaphatott Pest-Budán. S az a csoda majd Boka Károllyal esik meg Debrecenben, 1845-ben, hogy a zseniális prímást a város polgárai közé iktatja. A sajtó dicshimnuszokat zeng egy-egy cigánybanda lenyűgöző muzsikájáról, de még csak le sem írják a prímás nevét. Az aszódi banda muzsikált az udvari bálban, Londonban, Budán, Bécsben, vagy Selmecről jött fel az a vén cigány, aki egykor még Bihari bandájában játszott, és az 1870-es években segíthet helyreállítani, hitelesíteni az ősi magyar dalok, kesergők megromlott zenei anyagát. Bizony a sorozatos megalázás szokássá lett, és a szokás a világ legtermészetesebb dolgává. Pedig igen nagy szükség lett volna rá, hogy minden érték, minden muzsikus zseni valódi rangján minősüljön. Mert a cigányság öntudata, önbizalma leginkább csak a muzsikusok dicsőségéből építkezhetett volna. A magyarság a XVIII–XIX. században természetes nemzetépítő erőként, pozitív üzenetként olvaszthatta, égethette be a magyarok szívébe, lelkébe ősök, kortársak dicsőségét. Mikes Kelemen, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Erkel, Petőfi, Arany, Jókai, Liszt, Munkácsy szellemi örökségét, Széchenyi, Kossuth, Deák modernizációs programját, de a Festetich grófok, Baross Gáborok, Eötvös Lorándok munkásságának hírét is. A cigányságnak ilyen gazdag lehetősége nem volt. S természetesen nem lehetett Szent István, Mátyás király típusú uralkodója sem, akikre emlékezve, akikre hivatkozva egy népcsoportot össze lehet tartani, boldogítani. De igenis születhettek a cigánykunyhókban is, faluvégi agyagviskókban is olyan muzsikus zsenik, akik európai színvonalúak és nagy hatásúak saját hazájuk életére nézve. Az ország ismétlődően bénult állapotai során a nemzeti zenének is nevezett muzsika önbizalom-erősítő, nemzetébresztő volt. Czinka Panna, Bihari, Boka, Sárközi Ferkó, Patikárus, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista muzsikája képes volt rá, hogy a zsenialitás szuggesztiójával a nemzet megmaradásának reményéhez nélkülözhetetlen pszichológiai állapotot teremtsen százezrek, milliók lelkében. Olyan lelki állapotot, érzelmi erőt, amely a főúri palotákban is, mezővárosok, falvak báltermeiben, kurtakocsmáiban is átélhetővé, közösségivé teszi magyarságunkat, hazafiságunkat, összetartozásunkat. Nemzeti katasztrófák, kilátástalanul mély szakadékok szélénél is támadhatott remény e muzsika által: lesz még magyar jövő! Ha Károlyi Pista gróf cigánymuzsikára eltáncolja húgával a magyar táncot, a csárdást, a gyöngyösi kapások táncát, akkor ez a nemzeti öltözet díszében kiragyogó tánc igen nagy hatású üzenet. Ha ezzel az első, demonstratív tánccal az 1830-as évek elején hódító útjára indul a csárdás, akkor ez éppúgy üzen magyar millióknak, mint ahogy a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal üzen. A szabadságharc bukásába, a szabad Magyarország reményének elvesztésébe belerokkanó Vörösmarty sír, zokog, ha a vén cigány, Patikárus Ferkó hegedűje jajong az ősi magyar dalokkal, de az általános letargia helyzetében mégis papírra veti a költő: „…lesz még egyszer ünnep a világon!” Ha Sárközi Ferkó, Kossuth által hadnagyi rangra emelt katonazenész a nemzeti tragédia után nyolc-tíz évvel egyszer csak a bécsi udvar báljaiba viszi be az ősi magyar muzsikát, a nemzeti táncot, a magyar viseletek tüntető ragyogását, akkor önbizalmat erősít. Sőt, Deák szellemében szuggerálja: ha élni akarunk, muszáj kibékülni Béccsel! Mintha tudná a prímás: Széchenyi is pontosan ezt üzeni haza Döblinből, börtönéből. Létkérdés a kiegyezés. Ha a kocsmák imbolygó mécslángjai mellett valahol a Felvidéken juhászok, szolgalegények, jobbágyfiúk együtt járják a kopogóst nógrádi, honti, gömöri cigánybandák muzsikájára, akkor a tánc több lesz jó mulatságnál. Magyar ifjak, leányok, menyecskék összekapaszkodva táncolják ki, éneklik el minden fájdalmukat, bánatukat és csekélyke reményüket, hogy az iszonyatos szegénység, kiszolgáltatottság viszonyai közt is élni kell! Az összekapaszkodás szuggerálja: otthon vagyunk, mégiscsak ez a föld a mi hazánk! A kuruc kor nemzeti gyászát követő másfél száz év alatt, a legsötétebb évtizedekben jószerivel csak ez a muzsika, csak ez a tánc biztat, emlékeztet az összetartozásra a magyar milliók körében. Mert ez a muzsika igenis millióké. Újra meg újra nagy érzelmekkel szólít: csak énekelj, csak járd a táncot, csak vedd fel a magyar zsinóros ruhát, a gyöngyös pártát, hogy még bizakodhass! Ha ugyanezen évtizedekben a nemzetébresztő nagy költők szava, Erkel, Liszt zenéje csak a felső tízezeré, addig a cigányok zenéje végtelenül populáris, sokszorozódó hatású. Fényt visz grófok, bárók estélyeibe is, de parasztlegények, pesti szolgálólányok, iparosok életébe is. Nem túlzás azt állítani, hogy Czinka Panna, Bihari, Boka, Sárközi, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista hatása egyenrangú lehet legjobb költőink, íróink, muzsikusaink hatásával a nemzet megmaradása szempontjából.
Szabad volt, szabad lehetett ezt a zenekultúrát ködbe veszni hagyni? Leminősíteni az olcsó tömegszórakozás eszközévé?
Debussy száz esztendeje így figyelmezteti magyar barátját az értékzavarra: „…az az érzésem, hogy Önök, magyarok nem becsülik e zenét igazi értéke szerint. Túlságosan hozzászoktak Önök a mindennapi életben, annyira megszokott dolog, hogy már nem érzik művészi erejét, amely pedig oly mélyen és tökéletesen benne van.”
5. Tudom én, nehezen méltányolható az igyekezetem, amikor újra még, ismételten a közfigyelembe ajánlok egy ötszáz évvel korábbi történelmi eseményt a cigányzene perújrafelvételének ügyében. Sőt, nemcsak a zene miatt teszem mindezt, de a közös jövő, a cigány–magyar együttélés szempontjából is fontosnak tartom.
Az 1525-ös hatvani országgyűlésről van szó. Arról az eseményről, amelynek környezetéből, üzenetéből a történészek, zenetudósok nagy része eltüntetné a cigányok zenéjét. Nem volt elterjedt még ebben az időben – mondják. Kirendeltek oda, Hatvanba ugyan cigányokat, de nem bizonyos, hogy azok ott muzsikusok voltak. Lehettek azok a cigányok akár szegkovácsok vagy teknővájók, meszelő-kötők is. Nem szabad figyelembe venni érzelmes, túlfűtött kortársi visszaemlékezéseket, memoárokat. Pedig pont egy ilyenféle emlékezés üzenete a legfontosabb a számomra. Így ír a tudósító: „…a diétán muzsikáló cigányok úgy játszották ott zenedarabjaikat, nótáikat, mint akik a saját földjük, saját hazájuk felmagasztalására, dicséretére zenélnek.”
Talán épp ez az üzenet nem tetszik némely történész uraknak. A cigányság a muzsikálás során is, a haza védelmének áldozatai idején is szeretett hazájának tartja Magyarországot. Sőt, manapság a szétszaggatott ország határain túl is, a mai Romániában, Szlovákiában általában magyarnak vallják magukat a cigányok. A romániai forradalom idején, mikor cigányok mentették meg a kivezényelt bányászok rohamától a magyar tüntetőket Marosvásárhelyen, szinte szállóigévé lett: Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok…
Vajon mivel viszonozza a magyar társadalom ezt a sajátos hazaszeretetet? Jórészt nagy semmivel! A cigányzene szempontjából nézve, nemcsak semmivel, de kifejezetten romboló, bomlasztó tevékenységgel vagy mulasztással. Sikerült megfojtani ezt a muzsikát. A szocializmus nyílt ellenségeskedéssel úri passziónak minősítette a cigányok zenéjét, és majdnem olyan lelkesen küzdött ellene, mint a vallásosság, papi befolyás ellen. De néhány évtizedig még úgy-ahogy megmaradtak a zenekarok. Falvakban is túlélték itt-ott a muzsikusok a lejárató hadjáratokat, városi éttermekben, budai kiskocsmákban is lehetett hangulatos muzsikaszó mellett vacsorázni. A rendszerváltás új üzleti értékrendje azonban megadta a végső döfést a még létező zenekaroknak. Ma legföljebb ha féltucatnyi nagyvárosi étteremben szól a muzsika.
Az egykori nagy zenészdinasztiák utódai, más tehetséges roma fiatalokkal együtt külföldön keresnek boldogulást a dzsessz, a komolyzene előadóművészeiként. Sokan közülük a gitárkirály Jimi Hendrix alakját tekintik példaképnek, vagy a rock fenegyerekeként számontartott Frank Zappát. Jimit nemcsak azért, mert olyan muzsikát tudott írni, mint a Cigányszemek című zene, de azért is, mert őt vélik a fajkeveredés rekorderének. Apja ír és cigány vért vitt a családba, anyja pedig néger és indián származású volt. Zappa koncertjei során gyakorta nevezte a cigányokat édes testvéreinek, és az egész zenészvilág úgy tudja, hogy van is benne néhány hegedűvonásnyi cigány vér.
A külföldre szakadt muzsikusok is döbbenten kérdik visszanézve, vajon miért ez az elszánt, elkeseredett hadakozás a cigányzene ellen? Ismeretlen megrendelésre szervezett összeesküvés volna ez, vagy valami más? Ahogyan a lelepleződött romagyilkosok ügyében sincs magyarázat, és homályban marad a kitervelő, a megrendelő, úgy a cigányzene elpusztításának ügyében még csak bírósági tárgyalás sem lesz valamikor, hogy büntetéseket szabnának ki uraknak, elvtársaknak.
Marad a lehangoló kép: mozdulatlan a cigánykerék. Marad a még lehangolóbb tény: a cigányzene öröme, bánata, vigasztalása nem fog segíteni azoknak, akiknek reményre, önbizalomra volna szüksége. Néma a hegedű!