NAPÚT 2010/6., 102–104. oldal
Tartalom
Fátyol Tivadar
Cigányzene, cigány népzene, zenész cigányok
ifj. Boros Mátyás
Cigányzenészek régen és ma
Kárpáthy Gyula
A „Szürke eminenciás” és a tanítvány
(Emlékezés Farkas Gyuláról – Fátyol Tivadarral)
„mint a rigó, hűs fekete lombban
hadd éljek, ó Uram szelid derűben,
alázatos szegényen, egyszerűen.”
(Francis Jammes – ford. Szabó Lőrinc)
Egyszer egy beszélgetésünk közben, csak félig tréfásan, azt mondtam neki: „te vagy, Gyula bátyám, a cigány nevelés szürke eminenciása…” Fanyar mosollyal, fejét ingatva nézett rám, s hirtelen rajtam is felemás érzés uralkodott el. Nem henye, zsurnaliszta szó volt ez? Hát igen, persze, szürke eminenciás, a szónak abban az értelmében, hogy soha nem volt előtérben, mindig a háttérbe húzódik, „szelid derűben, alázatos szegényen, egyszerűen”, ám a cigány zenésznemzedék nevelésének területén ő kulcsszemélyiség. Persze, „a szürke” jelzőt még csak-csak elfogadta, kicsi, sovány termetével, mindig szerény ruházatával, puritán létmódjával, ám az „eminenciás” jelző már nem tetszett neki, hiszen abban valami előkelősködést sejtett. S ez végképp nem illett a mentalitásához. (Miközben, kicsi korától fogva, hírneves cigány prímások között élt, akiknél – mit tagadjuk – gyakorta tapasztalható a „raj”-ság, a kivagyiság.)
Az idő távlatából visszatekintve mégis azt mondom, hogy ő kivételes eminenciás volt, az eminencia alatt értvén az emberi, szakmai rangban kimagaslót (mely múlhatatlan érték az esetleges bíborosi, érseki címeknél).
Ki mással idézhetném fel emlékét, mint Fátyol Tivadarral, akiről ő mondotta nekem, hogy sok száz növendéke, hosszú pedagógusi élete folyamán egyik legkedveltebb tanítványa volt. „Ahogy nőtt a kezem alatt, lassan már fél szóból is értettük egymást.”
– De hát nem is csoda ez – folytatta –, hiszen úgy is mondhatnám, hogy „könnyű volt neki” Az, hogy rögtön felfigyeltem rá, érthető. A „Fátyol-dinasztia”, amennyire követni tudjuk, a fejedelmek koráig visszanyúló Erdély-történelemből gyökereztethető. Már egy évszázaddal ezelőtt, Fátyol Károly – más jeles családi elődeit követően – volt a hírneves valaki, aki mint egész kiváló gordonkaművész, nemcsak Erdélyben, az egész országban ismertté vált. Kossuthnak is egyik kedvence lett. (Mert ne felejtsük el, hogy sok száz cigány zenész önként jelentkezett ’48-ban katonának. A honvédzenekarok cigány tagjai nemcsak muzsikáltak, hanem részt vettek a harcokban is. Egyszer, amennyire adataim engedték, összeszámoltam: 23 tábori zenekar vezetője volt cigány, katonai rangban is mind honvéd karmester. A Fátyol-dinasztia külön érdeme, hogy a réges-régi erdélyi, sajátos hangú cigány zenét és a XIX. század elejétől kialakuló magyarországi cigány zenét hozták összhangba, harmóniába, kölcsönösen gazdagító hatással.
Most, Fátyol Tivadarral beszélgetve, azzal kezdem:
– Ismered a régi mondást, hogy „Poeta non fit, sed nascitur” – „A költő nem lesz, hanem születik.” Mennél régebben és széleskörűbben éltem-élek a neveléssel foglalkozók között, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy „Pedagógus non fit, sed nascitur”. Gondolom, ez illik őrá.
– Hát igen… – feleli Fátyol. – Mert poéta is volt, nemcsak azért, mert dalokat, zenét komponált, hanem azért is, mert egész lényét áthatotta a zene költői szellemisége, gazdag érzésvilága. Ő a különböző zeneszerszámok mesterségbeli fortélyain túl tanítványai előtt föltárta az instrumentumok lelkét is. A mesterség elsajátítása ügyében egészen szigorú mester volt, ám amikor a növendékei az ő szólásukat keresték, akkor végtelenül finom, megértő, türelmes valakinek mutatkozott. Ez abból fakadt, hogy mélységesen hitt a cigány gyermekek kinyiladoztatható tehetségében… a „rajkók”-éban.
Messze több, mint félszázadot ölel át a Farkas Gyula élete a rajkók „zene-történelmében”. Már a harmincas évek derekán részt vett az első nevezetes rajkós-zenekarban. Aztán, amikor évtizedekkel később az ominózus KISZ kivételesen értelmes cselekedete révén megalakult a Művész Együttes, s ezen belül a Rajkó zenekar, ő lett ennek az igazi mestere.
– Kora reggeltől késő estig ott élt a próbatermekben a „gyerekei” között, mint gondos és szerető családfő. Nemcsak a mesterséget tárta föl előttük, hanem serdülő személyiségük egyedi nyitjait is fürkészte, hogy egyéniségüket megtalálni, kifejlődni segítse: az „alkotó lelket, szellemet”.
E gondolatnál rögtön szóba kerül beszélgetésünkben, hogy beléjük táplálta (amire „genetikusan” amúgy is fogékonyak voltak), hogy a cigány zene sajátos varázsa-lelke az improvizálókészség, az alkotó játékosság.
Ezzel kapcsolatban egy nevezetes példa: amikor a világhírű Leonard Bernstein Budapesten járt, egy este az illetékes tényezők nagy protokollfogadást rendeztek tiszteletére az Atryum Hotelben. Színesítőnek, háttérzenének („speciális folklórnak”) behívták a Rajkó zenekar egy 14 tagú együttesét. Finoman, szépen játszani kezdtek… (Farkas Gyula nevelése a társasági viselkedésre is kiterjedt. A különböző külföldi protokolláris vendégszereplései alkalmával, Párizstól Londonig és Rómáig, mindenütt elismeréssel szóltak a rajkók kulturált magatartásáról.) Bernstein, akit körülvettek a fontoskodó személyiségek, felfigyelt a zenére – szabadkozó mosollyal kivált a „díszgyűrűből” és odasietett a Rajkókhoz. Hallgatni kezdte őket közvetlenül… majd beszélgetett velük, újabb és újabb dallamokat dúdolt-fütyült nekik, s figyelte, hogy ezek a tizennégy–tizennyolc éves rajkók azonnal készek az improvizáló zenélésre.
Elragadottan fordult az őt zavartan bámuló társaság felé:
– Won de rous… csoda, amit ezek a kedves „rajkók” produkálnak!
Most értettem meg igazán, hogy mitől lett olyan nemzetközi hírű a zenélésük. Még hosszan elemezte a zenéjük értékeit. Valóban: Farkas Gyula rajkói egy évtized alatt nemcsak Európában lettek hírnevesek, hanem amerikai és távol-keleti turnéjukon is. Egész zenei jelenségük sikerének titka az volt, hogy a magyar nótákon, cigányzenei számokon túl repertoárjuk felölelte a legkedvesebb klasszikusok adaptált műveit is. Farkas Gyula abban jelölte meg ugyanis úttörő koncepcióval a cigány zene korszerű fejlődésének útját, hogy minél jobban kiteljesítsék repertoárjukat. Rendkívüli hangszerelési és kompozíciós tudásával adaptálni tudta a Rajkó zenekar számára a klasszikusokat éppen úgy, mint például a legszínvonalasabb operettműveket. Ehhez persze hozzátartozik, hogy zeneszerzőként is számon kell őt tartani. Fátyol Tivadar első zeneszerzői inspirációit tőle is kapta, tőle tanulta meg a cigányzenekarok nyelvén való tudást. Mi sem igazolja ezt ékesebben, mint az a Lakatos Menyhért szövegkönyvére írt Átok és szerelem című, tévének készült zenemű sikerét nemcsak az jelzi, hogy a televízió újra és újra sugározta, hanem még hitelesebben az: szerte az ország cigányzenekaraiban esti műsoraikhoz állandóan hozzátartozik az Átok és szerelem főbb számainak megszólaltatása.
Itt nagyon, de nagyon fontos megjegyeznem: egy évtizeddel ezelőtt ama nevezetes Péli-műterem baráti társaságában ismertem meg Fátyolt, és azért figyeltem fel rá olyan élénken – s aztán valósággal leszakadtunk a többiek beszélgetéseiről –, mert ő Lajta Lászlóról mint szellemi-zenei példaképéről, mesteréről szólott, s arról, hogy – minden tisztelete mellett Kodály iránt – miért szereti őt jobban. (Nekem Lajta gimnazista koromtól fogva egyik szellemi tanítóm volt, lévén hogy Ábel fiával nyolc évig együtt jártunk a Lónyai utcai gimnáziumba, s minden vasárnap délelőtt kulturális vitákat rendeztünk Lajtáék váci utcai lakásán.) Ahogy elemezte Fátyol Lajta eszmei irányultságát – emigrálása után Bartók vele tartotta a kapcsolatot –, független ellenzéki szellemiségét, európai műveltségét, mélyen megragadott. Olyan intellektualitás mutatkozott meg benne, amely korántsem korlátozódik csak a zenei területre a fiatal muzsikusnál.
És aztán… Farkas Gyula halála után?
És ma – napjainkban?
És hányan vannak, országosan, akik tudják, ki volt Farkas Gyula?
És mi van ma az európai hírű Rajkó zenekarral?
Kik őrzik és hogyan az új és új cigánygyermek-nemzedék zenei tehetségét, kik követik Farkas Gyula féltő gondoskodását?
Olyan elementáris kérdésfelvetések ezek, amiket nemcsak egy cikkben, hanem Széchenyi nyomán egy külön röpiratban kellene föltárni és megválaszolni.
Azt hiszem, Fátyol Tivadarban a Farkas Gyula-i példa is munkál: a mester nemcsak a Podmaniczky utcai zenei próbahelyiségekben élt, hanem fáradhatatlanul fürkészte-kutatta Szabolcs-Szatmártól Baranyáig a tehetséges gyermek-, fiatal tehetségeket. Amikor Fátyol az Ariadne Alapítvány igazgatójaként, Háta Antóniával együttműködve, tehetségkutató pályázatokat írt ki, a hivatottak menedzselésével is egybekötve, s a pécsi Gandhi-iskolától, kollégiumtól Bécsig ösztöndíjakkal karolják föl a fiatal cigány zenei tehetségeket – akkor adózik-adóznak leginkább Farkas Gyula múlhatatlan emlékének.