NAPÚT 2010/6., 115–118. oldal
Tartalom
Kolta Dóra
A Kelet-motívum újjáéledése
Székely András Bertalan
Párhuzamosok találkozása – nem a végtelenben
A létteljesség mércéje
Ködöböcz Gábor: Megtartó párbszéd, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2009 |
Kötetének első harmadában nagyobb lélegzetű tanulmányokat, esszéket olvashatunk, a második harmad a sűrített gondolatiságú könyvismertetéseké, míg a harmadik részben lazább szerkezetű, „kibeszélős” interjúkkal találkozhatunk.
Az első stáció tizenegy opusának három írásában kortárs szerzők, Utassy József, Kányádi Sándor és Csender Levente munkáinak elemzésére vállalkozik, ugyancsak háromban, Nagy Gáspár munkásságát kiemelve, irodalmunk ’56-os élményét boncolja, majd Apor Elemér és Kálnoky László lírájának tükröztetését követően további elemzéseit egy-egy klasszikus szerzőnk, Ady Endre, József Attila, Juhász Gyula és Nagy László munkásságának szenteli.
Már írásainak első dekádjában kiderül, hogy elemzői fogalomkészletében a létteljesség princípiuma kitüntetett helyet foglal el. E terminus technikusnak az alkalmazása, épp rétegzettsége és kaleidoszkópszerű tulajdonsága okán segítheti azt a konszenzusra irányuló értékmentő és értékteremtő szándékot, amelyre végső fokon Ködöböcz is törekszik, és amelyre mai állapotában irodalmi és társadalmi közéletünknek oly nagy szüksége van. Mert a létteljesség fogalma ab ovo a dialógus és a befogadás premisszája, s jó kezekben hatékony ellenszere lehet a ma ugyancsak fenyegető kultúrfölény és kirekesztés sztereotípiáinak. Amint az a második ciklus munkáiból kiviláglik, Ködöböcz e fogalmat a vitára kész dialógus szellemében a maga nézeteinek kifejtése és védelme érdekében alkalmazza.
Ez a rész tizennégy írást tartalmaz. Ismertetést olvashatunk többek között Görömbei András Csoóri Sándorról írt monográfiájáról, Bertha Zoltán, Szakolczay Lajos, Serfőző Simon, Lázár Ervin, Fecske Csaba, Kányádi Sándor és Sütő András munkáiról. Itt találjuk azt az alább idézett szövegrészt is, amely Léka Géza regényével kapcsolatos recenziójából való és amely szerzőnk közírói habitusának a jellemzésére oly kiválóan alkalmas. Alkalmas már csak azért is, mert könyvének atmoszférájából egyértelműen kiderül, Ködöböcz érzi, hogy elaknásított terepen jár, s hogy ilyenformán elemző műveinek „szövegalanya sokféle poétikai eljárást, műfaji és hangnembeli minőséget szintetizáló, személyes és kozmikus, szakrális és profán folytonos érintkezésre épülő, mikro- és makrovilágra egyaránt nyitott, tág horizontú szemléleti világegészt teremt. S teszi mindezt a jelentéshálózat gazdag polifóniája, az értékszerkezet funkcionális kevertsége jegyében, érezhetően a mozdulatlan elkötelezettségre ügyelve, a létteljesség lebírhatatlan eszményét és a legkiválóbb mesterek… példáját követve”, s azok „lényegszerű üzeneteit, legfontosabb ösztönzéseit saját képére formálva és önnön alkotásmódjához igazítva”. (131. old.)
Idézetünk továbbá híven érzékelteti, hogy elemzéseinek összetettsége és igényes stílusa miként segít gyűjteménye uralkodó premisszájává avatni a létteljesség fogalmát, amely etalonná válva úgy foglalja magában az irodalom magyarsághoz, nemzethez kötő funkcióit, hogy az egyúttal az emberiség közkincsét prezentáló világirodalmi hatások befogadására is alkalmas maradjon. A nemzeti impulzusokból táplálkozó világegész mintegy világirodalommá transzformálja a beérkező inputok nóvumait, létrehozza a korszerűség eszményét, hogy aztán a korszerűség transzformátoraként outputjaival táplálja önnön részeit. A ködöböczi gondolatmenettel szinkronban az olvasó meggyőződhet arról, hogy a létteljesség (világ)irodalmában a nemzeti nem elvész, hanem a korszerűség részévé válik, hogy a világirodalommal, a korszerűséggel a nemzeti nem szemben áll, hanem forrása annak.
Könyvének harmadik, beszélgetéseket tartalmazó fejezete mindezeket követően immár az intellektus magasfeszültségű erőterében fogant előzmények utáni levezető, ellazító ujjgyakorlatként olvasható.
Írásai a jelenleg uralkodó értékvilágokkal folytatott intenzív párbeszédben fogantak. Álláspontját kiforrott, ám rugalmasan alkalmazott fogalomkészlet szolgálja, amellyel képes mindig ökonomikusan bánni. Magával sodró érvelését hol metaforikus, hol szenzibilis beszédmóddal színesíti. Az elemzői fogalomkészlet tengelyébe a létteljesség princípiumát állító választás pedig kifejezetten termékenynek bizonyul. Ha tehát sikerül feltárnunk e szerkezetalakító premissza szerep- és jelentésváltozatainak funkcionális és tartalmi sajátosságait, ennek jelzésével már a ködöböczi esztétikai oeuvre belső arányaira és működési mechanizmusára is fényt villantottunk.
A ma uralkodó kánon képviselői az én-központúság nemzetközi divatja mögé húzódva értelmezik át, értékelik le a nemzeti irodalom tradíciókhoz, közösségiséghez kötődő, esztétikailag egyébként világirodalmi színvonalon megalkotott részeit, annak divatjamúlt, korszerűtlenné vált, provinciális voltára hivatkozva. Miközben rendíthetetlenül a korszerűségre hivatkoznak, érveik alapvetően nem esztétikaiak, hanem társadalmi, közelebbről is az esztétikai értékeket gazdasági kritériumokhoz kötő, rendszerkompatibilis indíttatásúak. Ha az esztétizálás lebegő fellegei közül alászállva a mainstream uralkodó kánonjának szemléletét a hétköznapok talaján fogalmazzuk újra, a létteljesség igénye helyett annak nyers, merkantil fragmentumával szembesülünk: a korszerű az, ami kelendő, ami piacképes. Piacképessé pedig a divat tehet, s mivel világdivattá nem válhatnak tradicionális nemzeti tartalmak, nosza nyilvánítsuk őket avíttá, s a profitmaximalizálás érdekében a globalizáció hatására mindenfelé egyre nagyobb számban terjedő, gyökértelen, izolált ént konvertáljuk divattá.
Ugyanakkor már ennyiből is kiviláglik, hogy a létteljesség értelmezésekor sem kerülhetjük el az útelágazásokat. Hogy tudniillik a létteljesség fogalmát a nemzeti lét(fragmentum) vagy a társadalmi lét valóságos teljességét idéző, esetünkben az irodalom világirodalomként felfogott teljességeként aposztrofáljuk-e.
Hogy egy példát is említsünk: ha egy kis lélekszámú nemzeti közösség, mondjuk a magyar, a maga sorsát a világtól izoláltan, saját kicsinységéhez igazodva éli meg, hajlamos lesz szabadsága és az általában vett szabadság értékét és érvényességét a maga méreteihez igazítva megélni, ám ha a kis nemzet a maga sorsát a világ nemzeteihez tartozó közösségként éli meg, a valódi arányokat érzékelve képes lesz a maga szabadságának értékét és érvényességét a világszabadság részeként megélni. S ha ezt az emancipációs értékirányt a művészetek terrénumára is kiterjesztjük, akkor válik csak igazán láthatóvá, hogy a nemzeti szabadságokkal együtt megképződő létteljességhez mint a szabadság önértéket képviselő eszményéhez a lokális, nemzeti attitűd mennyivel közelebb áll – mivel az Egésznek szerves része –, mint a maga fragmentális, merkantil érdekeit az Egészre oktrojáló s az esztétikum mércéjével mért művészi értékvilág esetében is főleg az üzleti szabadság primátusát, határtalanságát képviselő attitűd. A műalkotások értékének mérlegelésénél az üzleti szabadság és a nemzeti, társadalmi szabadság motiváló tényezői oly mértékben veendők figyelembe, amilyen arányban ezek az esztétikai értékképződés katalizátorai.
A vita egyik neuralgikus pontját, a Nagy László munkásságát meg- és elítélő nézeteket érintve említi Ködöböcz A lírai személyiség integritása és a létteljesség igézete Nagy László hatvanas és hetvenes évekbeli költészetében című tanulmányában, hogy „Annak idején Vörösmarty még joggal írhatta, hogy »ábrándozás az élet megrontója«. Nagy László versszimfóniái viszont az elemi indulatot illúziótlan keserűséggel vegyítve egyetemes szinten artikulálják az ok-okozati viszony fölcserélődését: a szép ábrándok megrontója, az eszmények megrablója maga az élet. Ennek kényszerű belátása szükségképpen jár együtt a kétségek fölerősödésével, a létbeli pozíció, illetve az alkotói magatartás részbeni átértékelődésével.” (32. old.)
Érdemes újra és újra átgondolni e sorokat, hiszen csak így vetülhet fény arra, hogy itt nem Vörösmarty kontra Nagy László, vagy Vörösmarty, Nagy László kontra Ködöböcz Gábor, avagy szerző kontra recenzens ellentétéről van szó (utóbbiak közt a vita ez esetben csak látszólagos), hanem itt a létteljesség köré épült értelmi, értelmezői struktúra, azaz az Élet és az értelem logikájával fordított viszonyban lévő „élet” elfogadhatósága a tét. Az Élet és az életeszmény harmóniájának igenlése, illetve az Élet vagy az „élet” közül az utóbbi választása esetén az ebből következő erkölcsi, esztétikai magatartás elfogadása. Ködöböcz Gábor e vita kapcsán könyvének minden írásában egyértelműen a nemzeti hagyományoktól megfosztott, szűkített érvényű „élet” mainstream víziója helyett a létteljességet igenlő Élet mellett tette le a voksát.
Nos, fölcserélhető-e az ok-okozati viszony az egyetemes létteljességként előfeltételezett értelem veszélyeztetettsége nélkül? A művészi megismerés, avagy a műben működő igazság kifejezésének megérzékítése érdekében, ha az a művészi megismerés forma-eszközeként az értelem szolgálatában áll, minden bizonnyal. Ám ebben az esetben az értelem limeséhez visszahajolván egy ponton az igazság megérzékítésének szolgálatára alkotott számos beszédmódbeli eszköz-igen egy paradoxonos igenné, azaz nemmé áll össze, hogy formaeszközlétét beteljesítve vagy öncélúvá váljon és értelmét veszítse, vagy paradoxonos voltában is a felcserélhetetlen ok-okozati viszonyt, az értelmet, az igazságot szolgálja.
A létteljességet létfragmentummá redukáló „élet” esztétikai irálya az avantgárd posztmodern változata.
A létteljesség képletébe foglalt, a bartóki szintézisre apelláló remitologizációs értéktudat hatékony eszköze az élet védelmének, ám Élet és „élet” konfrontációjában mégis védekező pozícióba szorul, s azért, olvashatjuk Ködöböcznél, mert „nincs már valóság hirdetett eszményei mögött” (32. old.). Ahogy az esztétikum közegében a lírai Én a poétikai eszköztár teljességének alkalmazásával, úgy tágabb, társadalmi merítésben az élet és értékhordozó személyiség is őrzi a világ és saját létteljessége feltételeként önnön integritását. Az életintegritás „mozdulatlan elkötelezettségű” eszményét Ködöböcz itt mintha egy pillanatra feláldozni látszana az életteljességen ironizáló, az integritásától megfosztott, valóság nélküli „életeszmény” oltárán. De „nincs már valóság hirdetett eszményei mögött”, olvashatjuk az irodalomelméleti divattal egybecsengő szerzői verdiktet. Az irodalomelmélet és a kortárs kritika, vélelmét e hiátusra alapozva nyilvánít patetikusnak, korszerűtlennek, üres érzelgősségnek minden olyan, az ironikusság közegében fogant szövegirodalomtól elütő irályt, amely teljességeszményéből fakadóan kompozíciós elvként az élethez tartozó poétikai eszköztár egészét alkalmazza. Ebből következően pedig, adott esetben a pátosz az értékekhez valóságot parancsoló gesztus.
A Nagy László lírájával fémjelezhető irányzat elmarasztalása az eredetiség- és teljességigényű művészi törekvésekre vet árnyékot. Arra a művészi irányzatra, amely az emberi emancipációs küzdelmek során mindig kimunkálódó új helyzetre nem mint fragmentumra, hanem a korábbiakat folytatásként megőrző, megújító stációra reflektál. S láthatóan az emancipációs folyamatba ágyazott autopoétikus, az irodalmat alapvető hordozóközegében, nyelviségében megragadó, megőrző-megújító áramlatok képesek a fragmentációs kísértésekkel szemben offenzív pozíciót felvenni. Vagyis szerző és recenzense között nem a posztmodern létfragmentum értékelésében, hanem annak különböző platformok – egyfelől a remitologizáció, másfelől az emancipáció autopoetikus létteljessége – alapjáról történő megítélése között érzékelhető eltérés.
Bereti Gábor