NAPÚT 2010/6., 73–79. oldal

Tartalom

Sebeők János
A Nyugat tündöklése és bukása

Basa Viktor
miserere • Armageddon után

Szilágyi-Nagy Ildikó

A bazsarózsás lampion

Kísértethistória
(Regényrészletek)

    27. Ez az ördög is ilyen szophatós ujjú volt. Azon az éjjelen, amikor a lopás történt, fiatal nagymamám szakszervezeti kiránduláson volt fürdeni Hajdúszoboszlón. A családnál, ahol a vendéglátás volt, egy kis csíptetős, fekete-piros plüssördög volt a cirmos levelű futóra csíptetve, amit térelválasztás céljából a konyha és a folyosó közé futtattak. Fiatal nagymamám ekkor arra gondolt, hogy miért nem egy moncsicsi ez, ami pár évvel azelőtt nagy divat volt, és mindenfele ilyen kis csíptetős moncsicsiket lehetett látni, de ilyen ördögcsipeszt még nem látott, mert akkor ilyen még csak ritkán volt.
    Sok moncsicsi szopni tudta az ujját: a szája helyén volt egy lyuk, oda lehetett bedugni a hüvelykujját. Ez az ördög is ilyen szophatós ujjú volt.
    Fiatal nagymamám nem volt filozofikus alkat, és az előjelek se nagyon érdekelték, mert nem volt fogékony a transzcendenciára. Ha rajta múlik, még egy komplett megjelent angyalkar mellett is elsétál, hacsak nem valami táncdal-slágert énekelnek az angyalok. A csíptetős ördög azonban nem énekelt semmi népszerűt, így aztán fiatal nagymamám nem is gondolkodott többet a jelentésén.
    Pedig ha megtette volna, bizonyára sok dolog másképp alakul.
    Géza aznap éjjel egyedül aludt otthon, ami tulajdonképpen még sosem fordult elő, mert ha Erzsike házon kívül volt, Géza Ritával cincogott, mint két szerelmes, turbékoló patkány, de Rita most nem állt a rendelkezésére, mert elhúzódó születésnapi zsúrt tartott a barátnőinek, ahol hideg főtt tarját, főtt tojást, kolbászos egybesült fasírtot és puha kenyeret szolgált föl fehérbor és házipálinka társaságában.
    Gézát nem hívta meg a zsúrra, mert lányok egymás közt volt. Sok mindent megvitattak ezen a zsúron a lányok egymás közt, amit Géza nagyon szeretett volna megtudni, de Gézának, egy férfinak a huszadik század végi vidéki Magyarországon soha esélye nem volt olyasmiket megtudni, amiket a lányok ilyen elhúzódó születésnapi zsúrok alkalmával megbeszéltek. Géza egy ideig azon törte a fejét, milyen ürüggyel mehetne át, majd átosont és hallgatózni próbált, aztán feladta, kiverte a farkát és elaludt. Arcában a hímzett párna kalocsai mintájával arra ébredt, hogy valaki halkan jár a lakásban. Azt hitte, hogy esetleg Katalin jött meg, akit Erzsike magával vitt a szakszervezeti gyógyfürdésre, és megörült, mert régóta úgy érezte, megrövidült, mióta nem sikerült a terve, hogy megerőszakolja Katalint. Gondolta, hogy most könnyedén valóra váltja. Kikiáltott a rekamiéról, ahol ruhástul, de lehúzott sliccel aludt:
    – Gyere csak be, Katalin!
    De semmi választ nem kapott, csak a süket csönd és a folyosó visszhangja felelt neki. Ezen meglepődött és megfeszülve hallgatózott. A léptek kinyitották a konyhaajtót, kinyitották a szomszéd szoba ajtaját, keresztülmentek a szobán, benyitottak a verandára, matattak a tavalyi dió között. Majd néhány másodperc csend után Géza gyanakodni kezdett és a verandához osont.
    Már nem talált ott senkit, de a tavalyi dióban tartott egymillió forint eltűnt, a pénzt tartalmazó nagyméretű papírdoboz üresen hevert a dió tetején. Rohant keresztül a szobán, a konyhán, ki a folyosóra, de már csak a csukódó bejárati ajtót érzékelte. Feltépte, kinézett, de senkit nem látott a kertben. Visszament, hallgatózott, de csak a kísérteties csöndet hallotta.
    Aztán valami reccsent és hozzáért a vállához. Géza felkiáltott ijedtében, remegett a lába, a torkában dobogott a szíve, pedig amúgy nem volt ijedős-féle, inkább maga volt ijesztő.
    A plafonon egy beázásfolt volt, abból vált le egy darab és hullott Géza vállára.
    Felkapcsolta a villanyokat, és visszafeküdt a kalocsai mintás díszpárnák közé a rekamiéra.
    Másnap érkezett fiatal nagymamám, és rögtön feltűnt neki, hogy a máskor olyan alpárian beszédes Géza milyen hallgatag. Katalin nem jött vele, mert ő már előző nap elutazott Hajdúszoboszlóról, hogy egy kisebb alföldi kirándulókörutat tegyen, amire nagymamám biztatta, mert Katalin még soha nem kirándult sehova, de micsoda szégyen, hogy az ember nem ismeri a saját hazáját, mondta fiatal nagymamám, és elküldte a kedvenc bejárónőjét, hogy csodálja meg a magyar pusztát, mert ilyet máshol a világon úgyse lát, mint amilyen a magyar Alföld meg a Hortobágyi Nemzeti Park. Lovagoljon, pihenjen, esetleg vásároljon egy pulikutyát, mondta nagymamám, és némi költőpénzzel szárnyára bocsátotta Katalint.
    Géza színjózanon, jelentőségteljesen ült egy széken, derekát pedig egy hímzett párnával támasztotta meg.
    – Eltűnt az egymillió forint – közölte síri hangon.
    – Melyik egymillió?
    – Amit a tavalyi dióban tartottál, a papírdobozban. Betörő járt a házban tegnap éjjel. Felfigyeltem a neszre, de mire kimentem, már hűlt helyét találtam. Biztos, hogy jól ismerte a házat is, a kertet is, a környéket is. Különben hogy tűnhetett volna el olyan hamar, mintha a föld nyelte volna el?
    – Hívtad a rendőrséget?
    – Nem hívtam, mert akkor megkérdezték volna, honnan van az az egymillió forint, és oda lenne az egész déligyümölcsüzletünk.
    – Régen mondom, hogy alakuljunk át gmk-ba! Nem bírják már az idegeim ezt a megtűrt illegalitást a Skála parkolójában.
    – De nem kell még lemondanunk a pénzről. Az a gyanúm, hogy Katalin keze van a dologban.
    – Ugyan, fiam, Katalin szóba se jöhet.
    – Miért, ki más menne egyenesen a rejtekhelyhez, ismerné úgy a házat, a kertet, hogy rögtön felszívódjon? És, ha nem tévedek, tegnap már nem volt veled, ő előbb befejezte a gyógyfürdőzést.
    – Ez igaz – gondolkodott el fiatal nagymamám.
    – Majd minden kiderül, ha kikutatjuk a holmiját. Valahová csak el kellett tennie a pénzt, vagy valami más nyomot találunk – dörzsölte a kezét gondolatban Géza.
    Nagymamám érezte, hogy elég sértő lesz Katalinra nézve a gyanúsítás, de mégis ráállt a nyomozásra és az önbíráskodásra, mert még mindig hatott rá Géza férfivarázsa, és amikor pár nap múlva Katalin hazaérkezett, megkérte, hogy hadd nézze át a szobáját.
    – Elnézésedet kérem, fiam, de Géza egyedül volt itthon, amikor a lopás történt, és felelősnek érzi magát, ezért kérte, hogy kutassuk át a holmidat.
    Géza közben már derékig Katalin fehérneműs fiókjában volt, és nyálcsorgatva forgatta ki a leszorítós bugyikat és csipkés nejlonkombinékat, valamint merevítős, szivacsos Triumph melltartókat, melyek Katalin kincsei voltak. Végül megtalálta a pénz papírdobozát, és hangos áhá kiáltás közepette nagymamám orra alá dugta, és a bejárónő hiába tiltakozott, Géza megvádolta őt.
    – Ne tettesd magad! A dobozzal együtt egymillió forint is eltűnt. Nem is tudtam mire vélni a dolgot, még jóshoz is elmentem, hiszen én felelek ezért a pénzért. Tehát haladéktalanul add vissza!
    – De én nem vettem el! – kiáltott fel Katalin. – Mondhat akármit, eszembe se jutott, hogy hozzányúljak. Azt sem értem, hogy került hozzám ez a doboz!
    – Ne tagadja, fiam, hiszen itt a bizonyíték – mondta nagymamám is, akit meggyőzött a hamis doboz.
    Katalin ekkor nagyon elkeseredett, és gondolta, hogy ennek nem lesz jó vége, mert már egyszer átélt egy hasonló szitut. Amikor kisiskolás volt, észrevette, hogy az igazgató fia ellopja az egyik osztálytársa tornacipőjét. Amikor a tolvajt keresték, ő szólt, hogy az igazgató fia volt az, ő látta az öltözőben, amikor ellopja a cipőt. Az igazgató erre felháborodott, felpofozta őt, majd őt magát vádolta meg a lopással, emiatt ki is rúgták az iskolából. Nemrég újra hallott az igazgató fiáról, volt a rádióban a hírekben, meg a tévében is, hogy harminckét késszúrással megölte a nagymamáját és elvette az asszony háromezer forintját.
    A hír hallatán Katalin annak idején nem kis elégtételt érzett, most viszont azt érezte, hogy megint igazságtalanul kaparja a hurok a torkát. Géza közben megvitatta Erzsikével, hogy milyen büntetés lenne a legjobb a lánynak, és sikerült kijárnia, hogy Katalint este majd kikössék a szőnyegporolóra és alaposan verjék meg büntetésül, és addig verjék, amíg el nem mondja, hova dugta az egymillió forintot.
    Nagymamám azért eléggé hitetlen volt még mindig, nem tudta elhinni, hogy csalódnia kell Katalinban, de Géza férfias bájának hatására ráállt a dologra.
    – Csak ne túl későn – mondta –, mert ma este lesz a Ki mit tud.

    28. Ugyanolyan vagyok, mint a többi egymillió ember. Úgy tervezem, hogy két óra alatt beveszek 200 Solphadene-t és 200 Nurofen Plust. Már be is gyűjtöttem. Sokkal biztosabb gyógyszerek is vannak, de mind receptköteles. A paracetamol, az ibuprofen és a codeine persze ártatlannak tűnik, de ekkora dózisban olyan károsodásokat okoz, ami halálos. De azért félek. Ezért beülök egy kád vízbe, és amikor már érzek valami hatást, a hajszárítót beleejtem a vízbe. Hallottam, hogy már többen meghaltak így, direkt és véletlenül is. Biztos, hogy sikerülni fog. Azért is halogattam eddig, mert félek a túléléstől. Olvastam, melyik kísérlet túlélése milyen károkat okozhat, amik aztán csak rontanak a helyzeten.
    Az egyik leggyakoribb öngyilkossági nem, bár nehezen hihető, hogy az ember vízbe fojtja magát. Sokaknak még a fürdőkádban is sikerül. De ha mégsem, akkor maradandó agyi károsodás lép fel az oxigénhiány miatt. Elég biztonságos, amit én választok, az áramütés úgy, hogy a teli kádba elektromos szerkezetet dobunk. De még ezt is túl lehet élni. 500-1000 voltos áramütéstől mély égési sérülések, már 110-220 volton venticuláris fibrilláció és komoly idegi sérülések. Az érfelmetszés ősi japán módszer, a Seppuku, vagyis esetemben Jigai, mert így hívták, ha nő követte el. A karon vagy a combon kell felvágni egy artériát hosszában, késsel vagy pengével. Sokáig tart, míg az ember így kimúlik. A nagy vérveszteségtől lelassul a szív, így a halált oxigénhiány okozza. Emiatt a túlélés agyi károsodással fenyeget. Leugrani magas helyekről: épületekről az aszfaltra vagy hídról a vízbe, esetleg sziklákról a mélybe, népszerű módszer. A túlélés biztos hogy combcsonttöréssel jár, és még számos hasonló sérüléssel. A fulladás kivitelezését nehezen tudom elképzelni: beburkolom magamat egy zacskóba és megfojtom magam? Ez nem hiszem, hogy sikerülhet. Nitrogén vagy hélium belélegzése biztosan halálos, de azt meg honnan szerez az ember? Nem szólnak-e bele az uralhatatlan ösztönök, hogy az ember levegőt vegyen az utolsó pillanatban? Szén-monoxid belélegzése, lehet palackból vagy kipufogógáz formájában. Bezárt garázsban elaludni járó motor mellett, akkor biztos nem fordul vissza az ember ösztöntől hajtva bután az utolsó pillanatban. Csak az a baj, hogy nincsen garázsom. Pedig még akkor is biztonságos, ha az ember netán ki akarna menekülni, mert a szén-monoxid visszafordíthatatlanul összekapcsolódik a hemoglobinmolekulákkal. Mérgezés tisztítószerekkel, ipari folyadékokkal, diazepammal, cyaniddal. Biztosan borzalmasan fáj, és maradandó szervi károsodásokat okozhat a túlélés, habár ha elegendőt fogyasztunk, ritkán lehet túlélni. Akasztás: a siker titka, hogy jó csomót kössünk. A túlélés veszélye, hogy oxigénhiány miatt agyi károsodást szenvedünk, vagy eltörik a nyakcsigolyánk, ezért mozgásképtelenné válunk. Gyógyszer- és alkohol-túladagolás. Bár a legtöbb gyógyszernek megvan az ellenmérge, lehet hatásos. Az alkohol túladagolása önmagában is megölheti az embert. A túlélés kockázata: szervi működésképtelenség, megrongálódott mentális képességek. A fegyver általi halál, főleg a főbelövés, 99%-osan biztonságos. De van, amikor a lövés nem öl meg, csak vérveszteséget, agyi vagy más testi károsodást okoz. Én szívem szerint ezt választanám, de András halála után megváltam a pisztolytól, kár volt. Több módszert nem tárgyal ez a weboldal, pedig még lennének szerintem lehetőségek. Például milyen az, ha valaki üveget eszik? Biztosan nagyon fájdalmas és körülményes. Vagy a vonat elé veti magát, vagy, közelebb van, metró elé? Leszúrja magát? Például beledől egy kardba. Vagy a kenyérvágó kés is elég? Maradt egy csomó kérdésem, amire nem találok választ egy internetes oldalon sem.
    Találok viszont egy linket az öngyilkosság eszközeit taglaló site-on, ahová segítségért lehet fordulni. Végül is meg lehet próbálni. Végigböngészem a www.save.org, www.suicidepreventionlifeline.org, a www.survive.org.uk/suicide és a www.samaritans.org oldalakat. Közben rákeresek magyarul is, hátha az anyanyelvemen is kapok segítséget, bár nem sokat remélek. Mégis találok egy oldalt, www.psyche.hu, ahol ez a biztató szöveg fogad:
    „Kedves Látogatónk!
    Pszichoterápiát nem vállalunk, kérünk, ne várj csodát egy egyszeri beszélgetéstől. Sem a pszichológusok, sem a pszichiáterek nem varázslók, akik majd helyetted oldják meg a gondjaidat. Azokat csak TE tudod megoldani, a legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk ebben segíteni.
    Szeretnénk még mindezek mellett pszichológiai ismereteket is terjeszteni, hozzáférhetővé tenni mindenki számára.
    Érezd jól magad nálunk, szívesen látunk és viszontlátunk bármikor!”
    Be is zárom rögtön. Megfordul a fejemben, hogy esetleg felhívjak-e egy telefonos lelkisegély-szolgálatot, de azonnal el is vetem. Biztos, hogy nem tudnám egy idegen akárkinek csak úgy elmondani a problémáimat. Talán ha megbizonyosodhatnék róla, hogy az illető hiteles személyiség, de erre ilyen módon nincs esély.
    Egyszer elmentem pszichológushoz, aki pszichiáter is volt egyben. Egy ismeretlen férfihoz, akit egy barátom ajánlott, egy mentálhigiénés központban. Beszélgettünk, és teszteket is adott, hogy ha van kedvem, töltsem ki. Egyet kitöltöttem. Utána azt mondta, felvetődött egy probléma a mi közös munkánkkal kapcsolatban. De döntsem el, ha akarom, akkor még járhatok, beszélgethetünk. Eddig ez csak egyszer fordult elő vele, hogy a páciens intelligensebb, mint a pszichológusa. Egy festő, akinek lebénult az egyik keze, ezért jött hozzá. Gyógytornaképpen hegedülni tanult, és az évek során hegedűművész lett. És festeni is újra tudott. Itt elterelődött a beszélgetés, nem is igazán értettem, hogy mi itt a probléma. Esetleg felhívhatnám? De miért zavarjak akárkit is a gondjaimmal? Ha még a saját barátom se kíváncsi rá, aki pedig szeret engem, úgy gondolja.
    Vagyis kíváncsi rá, csak nincs ideje meghallgatni, mert nyaralni kell mennie a feleségével.
    Én is úgy gondolom, hogy talán szeret, és ő az Igazi Angyal. De lehet, hogy csak képzelődöm. Vagy annyira mégsem szeret. Vagy lehet, hogy nem ismeri fel, hogy ő az Igazi Angyal, és akkor hiába szeret.
    Visszatérek az egyik angol nyelvű túlélőoldalra. 24 órás, bizalmas, nem elítélő érzelmi támaszt nyújtanak, telefonon, e-mailben, levélben vagy személyesen. Nekem inkább információkra van szükségem, átnézem az oldalt. Mert elhatározom, hogy saját magamat fogom kihúzni. Az ember úgyse számíthat senkire.
    Írnak például az érzelmi egészségről. Az érzelmi egészség nem adott a születéssel, hanem azoktól a körülményektől függ, melyek között az ember felnő, és a tudástól, képességektől és tapasztalatoktól, amiket élete során összegyűjt. Egy másik oldalon elolvasom, melyek az öngyilkosságot megelőző periódus tünetei. Rájövök, hogy a negyvenegy felsorolt körülmény vagy tünet közül nálam harminckilenc megtalálható.
    Ugyanolyan vagyok, mint a többi egymillió ember, aki ebben az évben megöli magát.
    Az egyik oldalon találok egy nemzetközi szervezetet, amelynek van magyar nyelvű része is. Azért jó, hogy azt is meg akarják menteni, aki nem tud angolul. Csak az meg hogyan találja meg az oldalt? A www.befrienders.org/ oldalon vannak magyar nyelvű információk, öngyilkosjelölteknek és segítő szándékúaknak is. A fórumokból úgy tűnik, a legtöbb ember úgy gondolja, hogy ha valaki van olyan hülye, hogy megöli magát, hát legalább egy hülyével kevesebb van a világon.
    Pedig általában a hülyék és igénytelenek a legjobb túlélők.
    Vagy úgy gondolják, hogy az öngyilkosság szégyen. Szerintem az öngyilkosság egy normális válaszreakció bizonyos történésekre és körülményekre, csak mivel nincs kultúrája, nehéz kivitelezni. Sok ember, aki megküzdött az öngyilkossági szándékával vagy túlélte az öngyilkosságot, később örül ennek. Én sosem ismertem volna meg az Igazi Angyalt, ha már nem élnék.
    Azt is írják, akinek öngyilkossági szándéka van, azonnal beszéljen valakivel, akár közel állóval, akár hivatásos segítővel. Mert egyedül lenni a legrosszabb. Szerintem nem. Éppen a többi ember juttatott ide, meg nem is valószínű, hogy valaki tudna segíteni. Ha én nem tudok magamon, más hogyan tudna? Leszámítva az Igazi Angyalt.
    De az Igazi Angyal telefonját kikapcsolva, hallgatásba burkolózva napozik az olasz tengerparton.
    Nem tudok úgy tenni, mintha most dacból akarnék élni. Inkább hogy hátha még történik valami. Végül is később is lehetek öngyilkos, esetleg kibírok még pár napot. Azt írják a leggyakrabban: az öngyilkosság egy ideiglenes probléma végleges megoldása. Az én problémám éppen hogy nem ideiglenes. Vegyem már észre, hogy nem kellek senkinek. Ezt kéne elfogadni. Nehéz, mert jó lenne, ha nem így lenne. De erről szól az egész életem. Már az is, hogy a szüleimnek nem kellettem. Az utcán találtak meg. Már majdnem éhen haltam, ezért kórházba küldtek. Nem jelentkezett értem senki. Kis idő múlva sok reménykedő szülővel szembesítettek, akik eltűnt gyereküket keresték. Hátha mégis én vagyok az. De nem. Volt egy nagyon kedves házaspár, velük beszéltem is. Egész addig azt hitték, néma vagyok. Hallottam, behallatszott a szomszéd szobából:
    – Nézze, nem lehet, hogy mégis ez a maga kislánya? Csak nem ismert rá elsőre. Nagyon le van fogyva, és valószínűleg nagy traumát élt át, azért nem beszél. Ez megváltoztatja a gyerekeket.
    – Maga megőrült? Egy anya megismeri a saját gyerekét!
    – Asszonyom, értsük már meg egymást! Annak az esélye, hogy a maga gyereke előkerül, gyakorlatilag semmi. Ezt a gyereket senki nem keresi. Vigye haza, és mindketten jól járnak!
    – De én a saját gyerekemet akarom!
    – De hát olyan nagy a különbség?
    – Hogy mondhat ilyet? – zokogott a nő, és kirohant.
    – Karcsi, de nagy állat vagy, bazdmeg! – hallottam a kollégáját.
    – Jó, én csak segíteni akartam. Nem értem, miért kell hisztizni.
    – Akkor vidd haza te!
    – Megőrültél? Nem kell nekem ez a gyerek.
    – Pedig jó strapabíró! Azt hallottam, legalább négy hetet töltött az utcán! Novemberben, bazdmeg! Fogalmam nincs, hogy bírta ki.
    Volt egy ilyen őrangyalom. Csak kevés emlékem van, de ez tisztán megmaradt. A férfi arca, testalkata, minden. Őt követtem, és ő megmentett.
    Évekig nem akart örökbe fogadni senki, mert már túlkoros voltam ehhez. Aztán egyszer mégis. Egy házaspár, aki elvesztette a lányát, aki pont olyan korú volt, mint én. De pár hónap után elváltak, és egyikük sem vállalta, hogy engem nála helyezzenek el. Ezért visszaadtak állami gondozásba. Jól emlékszem ezekre a dolgokra, de nem akarok emlékezni. Van is némi eredmény: mindig egyre több részletet sikerül kitörölnöm. Nagy szerencse, hogy egy olyan hivatásos anyához kerültem, akinél ott volt Krisztián! Egyetlen támaszom, aki mindig megbízhatóan szeretett. De nem használhatom ki, neki is megvan a maga élete, Anna Pavlovnával. Anna orosz nő, és rémesen féltékeny. Emiatt alig láthatom a bátyám.

A lap tetejére