NAPÚT 2010/6., 65–66. oldal
Tartalom
Szűgyi Zsolt
Kör
Százhalombattai képzőművészek alkotásai
Papp Tibor
Jerikó • mint a hangjegyek • idegen arany
Tandori Dezső
Kotta nélkül
„Bapp, bab, baptuvattova…”
Kottáim szétszóródnak
mindenféle szobákban,
nem is valósan, ebben a lakásban,
de egy balatonakármii kúriában,
melyet egykor szőlőskert övezett,
benn angóranyuszikat tenyésztettek,
mellesleg cukrászkodtak,
a vitorláshajó maradványai,
jószerén már használhatatlan,
a hajószínben, színtelen fal,
ott idéztem Hamletet valakiknek,
zongoráztam, idézőjelben, persze,
de az alkalomnak épp megfelelt.
Most kottáim szétszóródva mindenütt,
értsd, nincsenek ott, ahol keresném
lapjaikat, „Anastasia”, Henderson-szaxi-átirat,
Miles Java, Mérföldkövek (Milestones), ezeket
én mind áttettem, sőt, egyik hangnemből
a másikba, „I Love Paris”, híres kedvenc
zeneszerzőmnek…C…?…a neve sem ugrik be.
Nélkülem szürkülnek el.
Tintájuk meglilul.
A ceruzaírás kopik, leporlik.
Mekkora műgonddal másolgattam,
egykor. Fender zongorámat
dobozok temetik be, levelezést
levelezésre raktam itt, ott,
képeslapokkal borítottam le
az egészet, másutt mackóim
és madaraim üldögélnek (kő, posztó,
háncs), sokukat megsimogatom,
polinéz, ki őseinek szellemében hisz,
megadja a múltaknak,
ami jár, hogy aznapját szerencse
kísérje.
Napjaimat zene is már csak
a kereskedelmi rádiók egyikéből
kíséri: egyetlen élő (sántika)
madárkám napját. Rettentő,
mit élt túl rögtön, élete
nyitányaként, fortissimo
törhettek az ágak, hullhattak
a fészkek, neki lába zúzódott, ülepe,
micsoda munka és ügyesség,
az lehetett, igen, a megmentése,
és erre azért került sor, mert tudták,
nekem lesz a veréb, holott én már akkor
– ennek lassan öt éve – lemondtam,
a dolog gondolatát elutasítottam.
Hanem az élet tényleges ügyei
nem széthányódó kották (nem?), nem
betemetődő Fender zongorák (nem?),
nem fiókos szekrény alá lökött,
porosodó kedvenc-kazetták, aligha
kazettalejátszók… modernebb tárgy már
a kis laptévén túl, azzal is van baj,
nem került a lakásba.
Én magam nem óhajtok már sehova se kerülni.
Fogadószobába, fogorvosi székbe,
nem kívánok összeülni, beszélgetéshez
nincs mondandóm, azt se tudom, ma hova-merre
miről szokás űzni-fűzni a szót. Külsőt (kottatartót!)
nem tartok. A fák lombját, maximum,
ahogy a szél hajtogatja őket, ahogy magam
hajtogatok egy-egy régi eredményt,
de már csak kártyabajnokságomból,
a jelen és az utókor számára egyképp
felfoghatatlan és érdektelen szereplőkkel.
Kotta nélkül, ami mégis megint valami műrögzítés/ülés.