NAPÚT 2010/6., 43. oldal
Tartalom
Szigetvári József
Az értől az óceánig
Véghelyi Balázs
Nap és kereszt • Bérlet • Hóvirág-mezőben • Világítasz • Kollázs, Hubay Miklósnak
Fazekas István
Levél Tóth Krisztinának
Drága barátném, Kriszta, de régen mondtam a versed,
Sárvár lombjai közt csorgott akkor a hold,
sápadt fényedben sápadt bús fényem, az arcod
volt gyönyörű vigaszom – gyászoltam nagyapám.
Fodros fellegek úsztak a reszketeg alkonyi égen,
zöld láng lett a szemed, égett benne a nyár;
és körülöttünk összeborultak az ágak, a vágyak:
csak te meg én álltunk, két remegő ragyogás.
Ó, hova tűnt el tegnapi kedvünk, szép vacogásunk?
Fényünk elkomorult, arcunk éjbe merül.
Mégis a szívünk hajdani álmok hős paripája
(bordánkon doboló, táltosként ügető),
mert aki ég, azt küzdeni hívják égi huszárok:
dallá válik a vér, karddá lészen a vers.
Krisztina, hősnőm! Szép szavaidban fényes arany van,
hárfád életet ad, pengetsz isteni húrt,
s mint amikor zsoltárhoz templomi orgona búg fel,
úgy búg dallamod is, míg csak kínoz a kín.
Sápad a sok kis gnóm ha a tollad mesteri művét
látja, hogy égre repül, mindig a fény fele tör.
Hátulról döfnek mind, úgy kritizálnak a torzak:
„már nem elég magyaros, nem vagy jó hazafi.”
Ünnepet ülnek a kocsmák kurvult verseit ontva:
írván egy pici sort, töltvén jópofa sert.
Álmuk a hírnév. Csak hadonásznak a tollal a gőgben:
mondván, költő mind, mind, aki részegen ír.
Hogy dübörögnek! Ám te csak írjál, Krisztina, hősnőm!
Áll Magyarország még, éneked érte ragyog!
Zsukámnak
Színed elé hajt szívem, s bennem csillagok égnek:
kóválygó gyönyörök, virrasztó örömök.
Lángol a föld is alattunk, olvad, mert ölelésünk
nem hervad soha el, végtelen izzik a csók.