NAPÚT 2010/5., 89–91. oldal
Tartalom
Nagy Koppány Zsolt
Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk
Kontur András
kőszobrai
Havasi Attila
Appendix a Petőfi-életrajzhoz
„Talán nem is némák a kövek…”
A legújabb szobrászgeneráció egyik legtehetségesebb képviselője, az 1973-ban született Kontur András a budapesti Kőfaragási és Kőszobrászati Szakközépiskolában végzett középfokú tanulmányokat, és további kőszobrászati stúdiumokat és gyakorlatozásokat követően, már az ezredforduló után iratkozott be a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ahol 2008-ban kapta meg szobrászdiplomáját. Két kitűnő mestere volt: Farkas Ádám és Karmó Zoltán. A 2009-ben Budapesten, a Múzsa Galériában és 2010-ben Sopronban, a Körmendi Galériában rendezett önálló kiállításán az egyetemi tanulmányok alatt született műveket – köztük diplomamunkájának két szobrát – és az azóta eltelt, meglehetősen rövid idő alatt készített alkotásokat, a gyönyörű kövekbe faragott szobrait tárta közönség elé.
Napjaink művészetében a szobrászati tárgyformálás fantasztikusan összetett, szerteágazó törekvéseket felölelő művészeti tartomány, amelyben az egyéni kezdeményezéseket és a domináns irányokat legpontosabban talán a klasszikus hagyománnyal, a több évszázados történet által kikristályosodott jellemzőkkel és értékekkel teremtett viszony alapján írhatjuk le, illetve próbálhatjuk meghatározni. Viszonyítási rendszerünk alaptételei a tér, az anyag, a tömeg, a forma és a mindezeket a tényezőket átlengő, mindenütt lappangón jelen lévő idő. E szobrászat-determinánsokat rosszabb esetben ismételgetik, szerencsésebb szituációkban tovább éltetik vagy elvetik, megtagadják, módosítják, átlényegítik a második-harmadik évezred fordulóján e művészeti terrénum alkotói és alkotásai. Ebben a művek jellemzőit megragadni igyekvő rendszerben mérlegelvén Kontur András kőből faragott és kőből alakított alkotásait azt mondhatjuk, hogy ezek a művek magától értetődőn, rendkívül erős szálakkal a hagyományhoz kapcsolódnak, de úgy, hogy túl is lépnek azon, s úgy, hogy új kapukat, új távlatokat nyitnak meg a befogadó előtt. Ez a kötődés és ez az eltávolodás, ez az értékőrzés és ez az értéktartomány-tágítási szándék mind a művek anyagiságában, mind megmunkálásmódjában, térszemléletében, formarendjében, tömegalakításában, mind időkezelésében vagy időszemléletében tetten érhető.
Kontur András művei különleges szépségű, változatos szerkezetű, gondosan megválogatott, a megtestesíteni szándékozott szobrászi gondolatot szolgálni hivatott, keletkezésének körülményeit és a csak évezredekben, vagy inkább évmilliókban mérhető korukat tükröztető tömbökből alakított kőszobrok: a matéria süttői, budakalászi, hárskúti, horvát, afrikai és chilei kő. Az anyag tehát a szobrászat hajnalától napjainkig a művészeti ágazatot szolgáló anyag – ma már úgy mondjuk, hogy médium –, de a megmunkálásban, a tömegalakításban és a formaképzésben már furcsa egyediségek regisztrálhatók. A tradicionális elvétellel való, a faragással, majd a csiszolással való megmunkálás mellett Kontur András nóvumként a savval való maratást, az irányított roncsolást is alkalmazza – e műveire épült az első, bemutatkozó jellegű budapesti kiállítása –, amelynek révén anyaga hol szivacsszerű szerkezetűvé, hol csipkeszerűen áttörtté, fénnyel átitatottá válik. A kemény, zárt formák így felbomlanak, a felületek szövevényes közegekké, puha, törékenységet és sérülékenységet sugárzó plasztikai elemekké válnak, a tér a bizonytalanságok és sejtésszerűségek terévé alakul. Mindez olyan műveken jelenik meg, amelyek sziluettje és teste szigorú geometrikus formák, a négyzet, a téglalap, a kör, a háromszög, illetve a kocka, hasáb, henger, gúla alakzataiba foglalt, s amelyek felület-mezői – egymásnak mintegy ellenpontokat teremtve – hol simára csiszoltak, hol meg rusztikus, érdes megdolgozásúak.
Áttekinthető, ablakot, ajtót, hidat – így viaduktot – és őskori nyíl- vagy lándzsahegyet idéző a zárt körvonalakkal keretelt, a tiszta, az aprólékos részletezést kerülő formarend, amely azonban a szobrok felületén és áttöréseiben fantasztikusan érzékeny kidolgozottságú részleteket tár fel vagy rejt. A különös szépségeket reprezentáló anyag, a higgadt, nyugodt egyensúlyi helyzetekre hangolt tömeg, az áttekinthető, emblematikus, emlékezetbe rögződő forma és a metaforikus tartalmakat hordozó, a szimbolikus utalásokat sűrítő gondolati tartam szerves egységbe olvad Kontur András a klasszikus értékeket és a modernitás szellemiségét ötvöző szobraiban. Hídjai, viaduktja nemcsak képzeletbeli partokat kötnek össze, hanem egyben idő-hidak is, amelyek révén korok feleselgetnek egymással, amelyek arra ösztönöznek, hogy lepillantsunk a múlt mélységesen mély kútjába. A múltidézés, a történelem előtti és a régmúlt korokra, motívumaira való motívumhivatkozások, a formautalások ugyanakkor érdekes villódzásokat keltenek a modern kor embléma-világával, dekoratív geometrizmusával, egyszerűségre törő rendjével is.
A 2010-ben Sopronban felvonultatott új, a budapesti kiállítás óta keletkezett műveket magában foglaló műegyüttes alkotásai a korábban kirajzolódó törekvések továbbvivői: az újabb munkák esetében is hallatlanul fontos az anyag megválasztása, a finom színárnyalatokban játszó, kemény kőből való megformálás, és továbbra is a művek atmoszféráját, auráját meghatározó formai jellemző az alapformákban való gondolkozás: a kör, a négyzet, a hasáb hangsúlya. Ám nem hivatkozhatunk a minimalisták szikár rendjére, a geometrizmus kérlelhetetlenül szigorú szellemiségére, mert a redukált forma itt nem végeredmény, nem lezárás, nem végcél, hanem valami oldott, finom részletekben játszó jelenségvilág megnyitása. A kör-alakzat, a körben megjelenő négyzet és a négyzetben megjelenő kör csak mintegy ürügy egy kemény, határozott kontúrokkal keretelt világból való kilépésre, ahol inkább az érzékenységek, a finomságok, a bensőségességek uralkodnak. Az élére állított kőkorongok kapcsán – mint amiként a korábbi nyíl- és dárdahegyeket idéző, az ablak- vagy az ajtó-formákra rímelő kompozíciók esetén is – most sem nehéz felfedezni a szimbolikus utalásokat: ez esetben a napkorongra való hivatkozást, vagyis e művek sokszorosan mélyebb tartalmúak és jelentésgazdagabbak, mint azt a geometrikus alakzatok rideg minimalizmusától remélhetjük. A jelentés-telítettség mellett azonban ugyanilyen fontos szoborjellemző, ugyanilyen lényeges formai tényező a leheletfinom rezdülések által vezérelt, érzékeny plasztika: az összefogott formarendben a felületek hullámzása, a körvonalak megbontása, a lágyan futó homorú és domború testhatároló palástok íveinek együttjátszása. A higgadt, nyugodt rendszerben fantasztikus erők szunnyadnak, feszültségek rejteznek, dinamikus mozgások éledeznek. És a nagy, végső soron egységes, de ugyanakkor változatosságokban tündöklő felületet egyszer csak megnyitja egy parányi, vagy hosszú, keskeny áttörés, mintegy negatív plasztikai hangsúlyt, fókuszt teremtve.
Szakál Ernő – az egykori kitűnő kőfaragó, szobrász és restaurátor, aki mindent tudott a kövekről, és számos középkori magyar kőemlék megmentésében és rekonstrukciójában vállalt oroszlánrészt – A kőfaragók műhelytitkai című könyvében foglalta össze a kőről, a kőmegmunkálásról, a régmúlt korokból fennmaradt kövekről megfogalmazott, alapvetően a mesterségre, a kőfaragásra koncentráló megfigyeléseit és szakmai tanulságait. Könyvének bevezetőjében költői ihletettséggel jegyezte fel: „Talán nem is némák a kövek, főként azok, melyeket az ember alakított, mert Victor Hugo képzeletében ezek átvesznek valamit az ember lényéből, és úgy tűnik, hogy egy szobor néz, egy torony figyel, egy palota pedig gondolataiba zárkózhatott. Antoine de Saint-Exupéry úgy tudja, hogy minden kő csupa érdesség, keménység, konok nehézkedés és áthatolhatatlan sűrűség: ám amit belőle nyerhetünk, a szobor vagy templom, egészen más valami.” A tudós kőfaragó érdekes fizikai tulajdonságokra is felhívta a figyelmet. Megállapította például, hogy a napsütésben a fekete gránit 65 fokra melegszik fel, míg a fehér márvány ennek körülbelül a felére, 33 fokra, és ennek kapcsán megjegyezte, hogy ezáltal a fehér márvány emberibb. S feljegyezte azt is, hogy „Az egyenletes kristályú, minden más anyagtól mentes fehér márvány a nemes anyagok között is arisztokrata, sznob. Enyhén színezett fajtái rokonszenvesebbek, még a szobroknál is, függetlenül az egyes kristályok nagyságától.” Nos, e tanulságokat megfontolva kell vizsgálnunk és szemlélnünk a fiatal kőszobrász, Kontur András alkotásait is, és nemcsak azért, mert egy-egy művén a Szakál Ernő által oly nagyra becsült és szeretett régmúlt korok művészetét is megidézi, mint példának okáért a Rózsaablak című alkotásán, hanem a kőanyag szeretete, kultiválása és a kő hallatlan gondos, igényes kivitele, megmunkáltsága miatt is.
A modern kor szobrászata a közelmúlt évtizedeiben megújított mindent: az anyagot, a technikát, a műnemet és a műformát, a térbe helyezést, a funkciót, a kifejezést, a jelentést és a jelentőséget is. Már régen érvényét veszítette a régi szobrászat-fogalom, amely hosszú évezredeken, évszázadokon át kizárólagosan a szilárd anyagba foglalt, térbe helyezett plasztikus emberalak-megjelenítést vagy állatábrázolást feltételezte. A hulladék-szobrok, a talált tárgyak, a kérészéletű installációk és térberendezések, a látszatok szférájában rögzített objektivizációk, a gondolat-konstrukciók, a mozgó (esetenként önmagukat felszámoló) objektumok, a legkülönbözőbb média-kompozíciók korában azért szerencsére még vannak olyan szobrászok, és feltűnnek az új nemzedéket képviselő fiatal szobrászok is, akik a klasszikus szobor- és szoborkészítő eszmények és metódusok szellemében is korszerű, a korral együtthangzó, egyedi és ismeretlen szépségeket tükröztető alkotásokat készítenek. Kontur András különös sugárzású, az anyag-varázsokat, a megmunkálás-fortélyokat, a forma-leleményeket és a tartalmi mondandókat harmonikus egységbe foglaló, érvényes művészeti üzenetté érlelő művei reményeinket éleszthetik: a progresszív, a hagyományt a szemétkosárba hajító kezdeményezések mellett a hagyományaihoz hű, a tradícióit tovább éltető szobrászat is fantasztikus szobormű-világok sejtelmességekben játszó, bizonyosságokkal kecsegtető dimenzióit teremti meg.
Wehner Tibor