NAPÚT 2010/5., 61–66. oldal
Tartalom
Lang Ádám
Morris Methales és Lang Ádám
Bánki Éva
„A meghalni nem tudó bűn”
Karay Katalin
Kísérőlevél csomag nélkül
Hát igen, a Don sötét, jeges párája elvitte, megette nevét. Hetven évvel ezelőtt költözött Arankáék mellé albérletbe, onnan hamar átudvarolta magát hozzájuk, a behívóparancsot már az 53.-ba kézbesítették. Honnan került az 55.-be bérlőnek és miért? Abban a kis házban azóta is albérlők laknak egyébként. Düledezik a viskó, így is kiveszik. Valljuk meg, bármit kivesznek, egy spájz vagy kamra is megfelel dohos lószőr matraccal, ötliteres savanyú paprikás, csalamádés üvegek között is szívesen ellaknak szükség esetén. Persze, Józsika, Te honnan tudhatnád, hogy annak a rogyadozó kalibának tavaly nyáron még akadtak bérlői? Mit ki nem vesznek, hol el nem laknak? Egy gardróbszobát is kivesznek, és elalszanak az agyonnaftalinozott öltönyök, télikabátok, irhabundák alá beszuszakolt ágybetéten.
Megálltam az egykori/jelenlegi bérlemény előtt és beleképzeltem Őt.
A nemtudomkit. Mondjuk az ismeretlen katonát. Akinek neve annyira elveszett, még az Intézet legavatottabb kutatója, a terület szakértőfenoménje sem találta nyomát a fellelhető iratanyagban, egyetlen emlékmű talapzatán sem szerepel a stáblistában, a Don úgy megette, fölzabálta előlünk. A bérlemény bambán hallgat, semmit se tud Róla. Kihajigált kádak, bödönök, rozsdás gáztűzhelyek, deszkák nőttön-nőtt kupacában fészkelődik az elhasznált idő.
Most jössz Te, a voltaképpeni, a tulajdonképpeni Te, Józsika, a hadiárva. Kisfiúként Te is felszívtad azt a gyilkos, fagyos doni párát és határozottan kilehelted fiatal felnőtt kori skizofrénia formájában.
Józsika, kijártál az Otthonból kőmáriához imádkozni. Kőmária miatt át kellett ugranod az Otthon kerítésén. Akkoriban ez még szökésnek számított. Megengedték, szemet hunytak felette. Sok időt töltöttél nála.
Kőmárián kívül más nők is akadtak ottani életedben. Emlékszem bolond Zsuzsira, szintén az Otthonból – olyan rohadt messze volt az az Otthon, a határ mellett – szintén skizó, plusz született szellemi fogyatékos, több mint részképességzavaros, tizennégy kb. Megtanítottad rádiót építeni. És nem igaz, megtanulta! Elég furán nézett ki az a rádió, fadobozban katedrálüveggel, de szólt. Zsuzsi megcsinálta!
Eleinte lejártunk abba a botrányosan távoli, Úristen, jaj de távoli Otthonba. Elénk jöttél a portára, mint valami személyi titkár, testőr, ugyanis rögtön ott termettek a taperolók. Vonzottuk őket. Akiknek sikerült megérinteni minket, azok kéjesen nyöszörögtek, hadováltak, tapsikoltak, kacarásztak. A külvilág, a jó világ istenei voltunk. Keményen, kíméletlenül elküldted őket. Lehajtott, előreszegzett kosfejjel mentél, közlekedési rendőrök csuklómozdulatával irányítottál: – Na, húzzál el, húzzál el, Béluka, tűnés! – A Bélukák azonnal szétrebbentek, mint valami halraj, és távolból néztek epekedve nagy Béluka-szemekkel. Tartottak Tőled. Azért volt, aki hőzöngve, hadonászva újra jött, azt félrenyomtad. Megvédtél minket.
Leültünk a kastély parkjában, hoztunk szendvicset Neked. Úgy illett, enni is lássunk Téged, így biztosak lehettünk benne, hogy élsz és nem csak egy foghíjas zombi vagy. Enni kezdtél a padon, finom, mondtad, de nem tudtad békésen elfogyasztani az ételt, újra közelünkbe cseleskedték magukat a tapogatók. Sündörögtek vinnyogva, fintorogva, lopakodtak pajkosan, kacéran csillogó szemekkel. – Na, kopjatok le, kopjatok le! – sziszegted, és szemed hidege azt süvítette, ők az enyémek.
Inkább üljünk be a presszóba, indítványoztuk. Akkoriban már egyedül kijárhattál, az ombudsman rendelkezett, járhassanak ki az ilyenek is. Mindenáron fel akartál menni a szobádba pénzért, ehhez ragaszkodtál, pedig mondtuk, nem szükséges, meghívunk. Mi is mentünk Veled, kint várni képtelenség volt a Bélukák miatt. Csak Veled lehettünk biztonságban. Kiléptünk az ősfenyők árnyékából, mutattad a hátsó traktus egyik ablakát. Hárman laktok ott, mondtad, de szigorúan véve csak ketten, mert Lajos állandóan alszik a fal felé fordulva, senkivel sem beszél, neki ez a problémája, a folyamatos fekvés és alvás. Panaszkodtál a szobára: nedves, hűvös. Egyébként is nehezen birkózik meg a szervezeted az itteni szubalpesi klímával. Közben a kastély hatalmas ajtajának homályos zugában összegabalyodva vonaglottak valakik. Szexelők, állapítottad meg. Ezt csinálják, azonnal szexelnek, ha nincs éppen ápoló a közelben. És Te meg bolond Zsuzsi? – kérdeztem magamban.
Bolond Zsuzsi csatlakozott hozzánk. Dicsérted Zsuzsit, milyen ügyesen megépítette azt a rádiót. Zsuzsi vigyorgott, Te pedig olyan ragadozó tekintettel bámultad a hegyes mellecskéit. Aztán elküldted egy határozott intéssel. Rögtön megértette. Szó nélkül engedelmeskedett.
Felkísértünk a szobádhoz. A folyosón mindenütt köpködtek. Ennek az Otthonnak a lakói szeretnek köpni, bátran állíthatom. Megvetetted a fogyatékosokat kicsit. Legyintettél, ez mind gyogyós. Olyan, mint Te, csak három volt már az Otthonban, hatról indultatok. Annyi szétmázolt köpetet lehetetlenség kikerülni, kár is kísérletezni. Elénk csuláztak a gyogyósok, távolról sem fitogtatásból, virtusosan, inkább üdvözletképpen. Aki köpött, azt észrevettük. Pont ez lehetett a köpködés célja. Ugye, Józsika? Telenyálazták a falat. Amikor köztük haladtunk át, Te is úgy tartottad a szájad, olyan gyogyósan, nyálasan, félig nyitva, előrecsúsztatott alsó ajakkal. Érdekes, kint a presszóban már nem. Végig rettegtem, mikor fognak leköpni.
Odajöttek az ápolók, kedvesen, rajongással beszéltek Rólad, Téged mindenki szeretett: Guszti segít a pelenkázásban, etetésben, öltöztetésben. Guszti fürdet is, de főleg pelenkáz.
Frokt Laci haverja, akivel ´95 nyarán mentünk le, néhány évig itt dolgozott és tudta, hogy a felső szinten vannak az élőhalottak, a vegetáló húsdarabok. Ezt nem említetted egyszer se. Talán utaltál rá finoman: a felső szinten nem lehet romantikázni.
A ketrecbe zárt lány, azt hiszem, másik Otthonban élt. Igen, másikban. Rosszabb Otthonban, nem ilyen elit helyen. Azzal Teri foglalkozott, miután elmenekült otthonról. Albérletet kényszerült fizetni, ezért ment dolgozni abba az Otthonba.
A ketrecbe zárt lány anyja terhessége idején elszorította a hasát, emiatt a magzatfej képtelen lévén növekedni, egészen pici maradt. Úgynevezett iciri-piciri. A lány tizenhat évesen háromnak nézett ki. Ketrecében, amire végül is lecserélte az anyaméhet, folyamatosan önkielégített, így lakatolta magára az időt, melyet a rácsok rovátkoltak percekké, órákká, napokká. Szórakoztatta magát. Teri, elgyötört asszony, látta ezt, és foglalkozni kezdett vele. Karjába kapta, babusgatta, énekelt neki. A lány vinnyogott örömében. Még sosem dajkálgatták. Rázta a rácsot, amikor közeledni érezte Terit. Egyébként az ilyenek hamar meghalnak, náluk a tizenhat év legalább hetvennel ér fel, mint a kutyáknál. De ő nem ebben az Otthonban volt.
Kimentünk a presszóba, ez ünnepnek számított Nálad. A Himfába ültünk be és nem a puccos Katicába, mert azt rühellted. Röhögtem, ugyanis a presszóközönség arcra, szövegre, trágárságra, hadonászásra semmiben sem különbözött az Otthon lakóitól, sőt, durvábbak, érdesebbek, közönségesebbek voltak a vonások, a hangok, a beszédek. Itt egy másik világ vésője pattintotta az arcéleket. Otthonod lakóihoz rendszeresen jár manikűrös, fodrász, és ez meg is látszik. Plusz, minden este fürdetés.
Intelligensen rendeltél, finoman, úriemberként viselkedtél. A pincérnő odasúgta nekünk, amikor kimentél használni a vécét: Guszti nagyon rendes, okos, mindenki szereti a Gusztit, sosem csinál balhét és mindig fizet.
Az iszonyatosan getmós pohárból nem mertem meginni az almalevet. Unszoltál, igyad, igyad, kicsikém, ha nem ízlik, rendelsz mást. Erősködtél, kérjek valami mást.
Kibámultam a maszatos ablakon, tarka petúniák kornyadoztak a terasz kőládáiban. A doni gyilkos pára éppen ekkor nézett be, minden rendben van-e. Csodálkoztam, hogyan kerül ide. Te nem vetted észre.
Meg akartam kérdezni, miért a Donhoz vitték Őt, máshová is vihették volna. A fogolytábor és a fejtífusz rossz lehetett, de talán mégsem úgy.
Minden fej beteg, minden szív erőtlen, erről tudnod kell, Józsika, jobban mondva Guszti. Sajnos nem volt meg az a bizonyos betegségtudatod, pontosabban az elején, egy alkalommal, egészen rövid ideig megvolt, akkor öngyilkos akartál lenni. Később már egyáltalán nem próbáltad megölni magad, azt állítottad, normális vagy. Ezért kerültél ide. Tudod, Guszti? Ilyenkor nincs mit tenni. Hát nem vagy egy úgynevezett hülye? Te világéletedben vágytad a nagyságot, alig fért el az aláírásod a papíron. Végül nem lettél nagy, csak skizó. Egy okos kis skizó. Annak idején annyit törtem a fejem, mit csinálhatnék Veled. Mondd meg, mit csináljak Veled?! Most is olyanok a gondolataim ezzel kapcsolatban, mint a kiszáradt, letapadt kopoltyúk.
Bolond Zsuzsi már türelmetlenül várt minket a portánál. Amint meglátott, vadul integetni kezdett: Guszti, Guszti! Mi ez a Gusztizás, érdeklődtem csodálkozva. A nővérkétől tudtam meg a teljes nevedet: Éltető József Gusztáv. Valóban ott tudtam meg, és B. Zsuzsi már tényleg nagyon várt, nála volt a rádió, mindenhová magával vitte. Szólt a Kossuth. Elmesélted, amikor egyszer pelenkázni mentél és nem védhetted meg Zsuzsit, a Bélukák elvették tőle a rádiót és megrongálták. Zsuzsi nagyon sírt, de Te segítettél kijavítani az áramköröket, megvigasztaltad a kicsikét. Igen, így volt, bólogatott Zsuzsi, olyan erősen helyeselt, kis híján elrepült a feje, Te pedig újra a mellén felejtetted a szemed, közben Zsuzsi percekig lóbálta szöszi fejét. Ezalatt felocsúdtak a taperolók, figyelmed elterelődött Zsuzsi mellecskéiről, könyörtelenül szétrebbentetted a Bélukákat, akik ettől függetlenül készültségben maradtak, alarmírozott állapotban, hátha kihagysz valamikor egy pillanatra, és valamelyikük hozzáérhet a karunkhoz, hajunkhoz, bárminkhez.
A nővérkék, ápolók lelkendeztek, hálálkodtak. Állítólag senkivel nem törődnek annyit, mint veled. Állítólag. Az a rengeteg csomag is, mondta elismeréssel Icu nővér. Bizony, nagyon sok csomagot kapsz, jószívű vagy és mindenkit megkínálsz a finom kávékból. Én meg folyton lelkifurdaltam: elhanyagollak, több csomag kéne, több levél, sűrűbb látogatások. Abban a hónapban egyszerre futott be mind az öt csomag, G., M., M. és én küldtünk, plusz a gondnok, ez kb. harminc doboz cigit jelentett, állandóan azt kértél. Pár nap alatt elszívtad. Állítólag. Az Otthonból senki nem szólt nekünk a bajokról, a nyugtalanító, ijesztő előjelekről, csak amikor kórházba kerültél, akkor értesítettek. Minden reggel hívtalak Téged meg az osztályos nővért. A nővér mondta, nincs nagy gond, három nap múlva visszamehetsz az Otthonba. Az orvost képtelenség volt elérni, telefonon aligha adhat felvilágosítást, tájékoztatott a nővér. Háromszáz kilométerre vagyunk, könyörögtem. Nem lehet, de nincs nagy gond, higgye el, nyugodjon meg, ismételgette. Le kéne menni, tördeltem magam. De mikor? Úgyis csak három nap és kiengednek. Le kéne menni és adni pénzt az orvosnak, figyeljenek oda jobban, mert így csupán egy nyomorult gyogyós vagy, akihez nem jön be senki.
Hogy vagy, kérdeztelek, jól, kicsikém, válaszoltál fuldokló hangon a telefonba és hozzátetted: – Inkább itt maradnék, itt jobb nekem, mint az Otthonban, sokkal jobb, kedvesek a szobatársak és itt nem lobbanok be. – Ennyi vízzel a tüdődön hogyan is lobbannál be Gusztikám – motyorogtam. Bármennyire halkan mondtam, meghallottad. Neheztelés nélkül magyaráztad, hogy annak a teodolitnak, amit még valamikor a nyolcvanas években állítottak rád, annak ez a víz nem számít. Akkor csinálták, akkor állították rád a teodolitot, miután tudomást szereztek elhatározásodról, mely szerint többé semmit nem írsz le, minden áramkört és kapcsolási rajzot a fejedben tárolsz. Úgy gondolták, a rádióteodolit segítségével információkat nyerhetnek ki az agyadból, hátha ugyanolyan jól használhatók lesznek, mint az első, a nagy találmány. Az sok pénzt hozott nekik. A katonai elhárítás is beszállt a dologba, meg a VÁP, a SIF, a LAD és egyéb teljesen titkos rövidítések, melyek jelentésével nem voltunk tisztában.
Végül rajtad felejtették a műszert. Egy elhagyatott szobából sugároz továbbra is, talán valami szanálás előtt álló laktanya irodájából küld elektromos impulzusokat a térbe, Feléd. Régen túlhaladta a technika, sokkal korszerűbb készülékek léteznek, de erről a rohadt teodolitról megfeledkeztek, rajtad maradt, nem vették le Rólad és azóta is megkeseríti az életedet, a kórház mégis valahogy árnyékolva lehet, itt eltévednek a rádióhullámok, itt valami bezavar nekik, ez a mázlid, még aludni is jól tudsz, szükségtelen ébrenléti állapotban folyamatosan blokkolnod a jeleket.
Miután meghaltál, elmondták, tudatták a történteket. Visszajöttél a kórházból, ötször is ki kellett hívni az ügyeletet Hozzád, és igazán rendes volt az orvos, minden alkalommal várt-várt, talán lemegy a víz, csak a víz alig akart lemenni. Eldugult lefolyó lettél. Szólhattak volna.
Azon a rendes, vad májusi napon, amikor már egyáltalán nem ment le a víz, újra ott maradt melletted az ügyeletes orvos, és ez szintúgy igazán rendes volt tőle a nővérkék szerint. A Don már kicsit sem eresztett, rémrettentően fulladtál, be kellett vinni a kórházba mentővel, és mi elszalasztottuk az arcodat, csak a gyogyósok és a nővérkék, ápolók láthatták.
A gyogyósok ott álltak összeverődve: valakit visznek, ni, a Gusztit viszik. Bolond Zsuzsi tanácstalanul toporgott rádióját szorongatva. Szólt a Kossuth. Csak azt lehetett fogni rajta. Neked közben vízben úszott a tüdőd, a doni gyilkos pára addigra teljesen felgyülemlett benne. Ott hullámzott a fekete folyó, elnyelte az Ő nevét is, most pedig Téged hívott a Don, szegény Don José. Körülnéztél a hordágyról.
És nem szóltak, egyre csak ez kopog a fülemben, ja igen, amikor meghaltál, akkor azért szóltak. Felhívtam a B1-es osztályt, ott lehetett érdeklődni. Belesustorogtak, beletanácstalankodtak, beleszeppenkedtek a telefonba a különben tényleg rendes és kedves nővérkék: akkor most adhatunk felvilágosítást, Icuka, adhatunk? Folyosózaj, gyogyós visongás, hörgés a háttérben, tanakodás, na jó, adjunk, adjál, végül is most már adhatunk felvil.-t. Akkor felvilágosítottak, elmondták, hogyan, miként volt az a délután. Mindenki nagyon sajnálja a Gusztit, azaz Józsikát, még mindig nem hiszik el, soha semmi baja nem volt a Gusztinak, eltekintve az utolsó másfél évtől, állapította meg a hang. Mondjuk, eléggé görnyedten járt, amikor a kórházból visszajött, tette hozzá a hang. Azt mondogatta, így jobb, így nem szorítja a víz, tájékoztatott a hang. (Pont így nem? Érdekes.)
Le fogok utazni. Felvil.-t fogok kérni. Elhatároztam. Ki véd majd meg a taperolóktól, a Béluka-halrajoktól?
Lemegyek, levonatozom, egy baromi drága panzióban tudok megszállni, helyi viszonylatokat tekintve közvetlenül a főút mentén, a település maga is főút melleti csőfalu, nadrágszíjfalu, húsz kilométerre célállomásomtól, P.-től. Innen reggel kötelezően átgyalogolni a vasútállomásig, két kilométernyi eldugott kis ösvényen. Ilyen kis ösvények mellől szoktak eltűnni a nők, hogy aztán valami komposztálógödörben találjanak rájuk öt év múlva. Mindegy, gyalogolok, túráztatom magam az állomásig. Figyelem a gazos mögötti viskókat, valakik veszekednek, meglátnak, abbahagyják és néznek, hátratekingetek, ők néznek. Mindegy, gyalogolok, túrázom az állomásig. Onan be a kisvárosba, kisvárosból kis faluba, busszal.
Szóval átbombáztam a helyszínre, Gusztikám.
Ott vagyok. Mindenre rányomja bélyegét az idényjelleg, a helybéli zöldségeskioszkra, kiskertekre, az egészre. Rikító virágok, száraz, repedezett ágyásokban. Szomorú Afrika.
Mozdulatlan forróság süppeszti hallgatásba az egész települést. Valaki kattogva elbiciklizik mellettem, ez a kép perceken belül szétesik a következő sarok mögött. Egyetlen férfi várakozik a buszmegállóban, próbálja fejét a megállótábla zsebkendőnyi árnyéknégyszögének hűsítő fedezetében tartani.
Eljövök idáig, megállok az Otthon kovácsoltvas kerítése előtt. Valaki szürke férfizoknit akasztott, pontosabban húzott rá. Nem megyek be. Guszti, nem mertem bemenni. Végig vissza a fekete kovácsoltvas kerítés mellett. Újabb ruhadarabok, azok füvön hevernek; XXL-es vastag, rózsaszín női alsó, magyarán bundabugyi, és barna, kibolyhosodott, kitérdesedett, úgyszintén feminális harisnyanadrág. Ezek szándékos jelzések, a gyogyósok jeleznek: Itt vagyunk, még ha nem is látszunk, zsongunk a hűs falak között.
Balra kanyarodom, találkozni akarok kőmáriával, legalább vele. Abban az irányban sejtem őt. Ahogy közeledem hozzá, egyre sűrűbb a meleg és a csönd, mind keményebbek a lombok. Bádogból kalapált levelek hasogatják szálkásra az eget. Ez a fémesedés megijeszt, egyetlen fémtömbbé kezd sűrűsödni a tér, már-már eksztatikus Mária-jelenésben részesít, de azt nem várom meg, futni kezdek visszafelé.
A kerítés mellett gyogyós nő ingatja felsőtestét. Vízszerű mosolyt küld felém, melynek apálya szívja, húzza magával az egész arcot. Mikor újra előtör, már görcsös vihogás. Rám fröcsköli féktelenül. Kőmária sosem mosolyog, ő mindig szomorú. Méltán. Karjára vett és a szenvedés ünnepi vörös palástjára ültetett téged is, Józsika, mint az ikonok kopaszodó, komoly felnőtt jézuskáit.
Elbuszozom az egy tizenötössel, szaunázom a vonat műbőr ülésein, majd a gyilokösvény újra, végül a panzió dunsztos szobája. Zuhanyozás után beülök az étterembe. Meglepően jól főznek. (Józsika, emlékszem, mondtad, az Otthonban is jól főznek, csak a húsleves nem az igazi.) Kedvesen szolgálnak ki, bár amolyan fürkészőn kedvesen. Mindig néznek. Az intersziti végállomásánál is megvolt ez a szüntelen nézés, még a vécésnénik is bámultak, én nem tudom, valahogy a végállomástól kezdve sokadozni kezdtek a nyúlt arcok apró bámulós, szúrós szemekkel, sűrű, hullámos, sötét hajjal, és a vendéglátós felesége is éppen ez a típus, szikár, szótlan, gyanakvó, valami fülledt csábítással a szájzugában.
Ismerem a pillantásukat, a vendéglátósét és a recepciósét, nem tudok rájönni, honnan. Az iszony melegben pucéran fekszem a dupla ágyon. Eszembe jut, hogy lehetnek kamerák; kamerákat helyeztek el, szinte bizonyos. Látod Guszti, nem kell ide teodolit. Le vagyunk követve anélkül is.
Vacsoránál a felszolgáló ajánlkozik, bevisz reggel a kisvárosba, mégse mászkáljak gyilokösvényeken egyedül, bár egész jó a közbiztonság, ez határőr falu volt, itt mindenki figyel, még most is; itt mindenki néz, ez alapvetően bennük van, egyébként neki is a városban lesz dolga, semmiből nem áll, ugyan, nem tesz semmit. Jó, köszönöm, aztán megbánom, de másnap reggel mégis vele megyek.
Beülünk a fekete terepjáróba, elhajt velem. Szennyest visz a tisztítóba. Mint tulajdonos viszi. Útba esik a város, ott akkor ki tud tenni, vagy hol tegyen ki, faggatózik jó előre még az autóúton, mert a városból P-be megy, ott van a tisztító. Ekkor derül ki, hogy én is éppen P-be tartok, na jó, mondja ő, akkor kicsit többet utazunk együtt. Szemembe néz és többször a keresztnevemen szólít. Hozzám nyúl, megigazítja a hajam, elkotorja homlokomból. Bizalmaskodik. Ülök az autójában, tehát kicsit az övé vagyok? Ezt gondolja? Nem szállok ki: alattvalója leszek. Amennyire lehet, azért elhúzódom tőle. Kiderül, hogy a tisztító – ahová a vendéglátós igyekszik koszos párna, és paplanhuzataival, törölközőivel, abroszaival – pont a szociban van. A szállóvendégek ágyneműit együtt mossák a gyogyósokéval. Nem szortírozzák a szennyest. Alaktalan gubancban hancúroznak ágyneműink; gyogyóspaplanok kotorják maguk alá a szabad világ huzatait.
Begördülünk az Otthon kapuján, amit előzékenyen tárnak szélesre a fekete jeep előtt.