NAPÚT 2010/5., 53–58. oldal
Tartalom
Dobai Bálint
Iron maiden
Lang Ádám
Morris Methales és Lang Ádám
Mészáros Márton
Hálózat és kánon
A XX. század végének, XXI. század elejének irodalomtudományában hálózatról két értelemben szokás beszélni. Sajátos módon mindkét elgondolás az analóg-digitális dichotómia mediális forradalmát helyezi vizsgálódásának középpontjába, mégpedig abban az értelemben, hogy az analógot automatikusan a lineárissal, a digitálist pedig szintén az evidencia értelmében a nem lineárissal és az ezzel (túlságosan is) gyakran egyenértékűnek tekintett hálózatival hozzák összefüggésbe. (A nem lineáris szövegek típusait és sajátságait Aarseth rendszerezte Nem-linearitás és irodalomelmélet című tanulmányában, ezért ezzel itt most nem foglalkozom.) Az első elgondolás mindenekelőtt hatékony archiváló eszközként tekint a hálózatra (ez magától értetődően szoros összefüggésbe hozható a materiális kánon kérdésével), míg a második, a digitális médium radikálisan új szövegszervező lehetőségeit hangsúlyozza.
Kappanyos András Hypertext. „A számítógép és a humán tudományok” című tanulmányában a digitális archívumot olyan információkomplexumként írja le, amely „több önállóan is használható nem lineárisan [kiemelés tőlem – M. M.] elrendezett egységből áll”.
Erre a felfogásra épül Jerome McGann A hipertext alapjai című tanulmánya is, aki szerint a digitális (az ő szóhasználatában elektronikus) eszközök „felemelik a figyelem általános szintjét egy magasabb rendszerbe”. Valamennyi idézett elgondolás a digitális hordozók magasabb szintű funkcionalitását hangsúlyozza (McGann például az Oxford English Dictionary digitális verziójának használhatósága mellett érvel, a nyomtatott kiadással szemben). Kappanyos András pedig három pontban összegzi a nem lineárisan elrendezett digitális archívumok előnyeit: a reprodukálhatóságban, a kereshetőségben és az összekapcsolhatóságban, mely utóbbit Kappanyos egyenesen a hypertexttel azonosítja: „az archívum elemei közötti elektronikus hivatkozások (linkek) (…) révén megszervezett információkomplexumot hívjuk hypertextnek”. Fontos megemlíteni, hogy miközben Kappanyos a tanulmány későbbi részében azt emeli ki, hogy a link maga szöveges természetű, a teljes információkomplexumot textként definiálja, ami mintha kizárná annak a lehetőségét, hogy az adott hivatkozás (link) képre, hangra vagy mozgóképre mutasson. Ez mindenekelőtt a hálózat kifejezés bevezetőben említett másik használatához, végső soron pedig a hypertext fogalmának pontosabb definíciójához utal bennünket.
Az alapötlet Vannevar Bushtól, Roosevelt elnök egykori tanácsadójától, maga a definíció pedig Theodor H. Nelsontól ered: „A hypertext alatt nem folyamatos [non-sequential] írást értek – olyan szöveget, mely elágazik, és választási lehetőséget kínál az olvasónak, mely leginkább egy interaktív képernyőn olvasható. Általában kapcsoló elemekkel [links] összekötött szövegdarabok soraként képzelik el, melyek különböző útvonalakat biztosítanak az olvasónak.”
Sütheő Péter informatikus a Tudományos és Műszaki Tájékoztatás című folyóiratban így foglalja össze a legáltalánosabb hypertext-definíciókat: „A hypertext az adatintegráció és információközvetítés olyan módszere, amely a tudást a hagyományosan lineáris szövegstruktúra helyett a kognitív emberi gondolkodást hívebben tükröző nem lineáris, térbeli, hálózatos rendszerben rendezi el.” Abból a belátásból azonban, hogy a tárolókapacitás és a sávszélesség drasztikus megnövekedésével a link nem pusztán szövegre, hanem (időrendi sorrendben) képre, hangra és mozgóképre is mutathat, az következett, hogy a hypertext kifejezést az informatikában szinte teljes körűen a hypermedia kifejezés váltotta fel. Ezt a fogalmat használja többek mellett David Jonassen, Geraldine Gay, Jakob Nielsen, vagy éppen Jay David Bolter, többségük azzal a kiegészítéssel, hogy a kapcsolóelem, a link maga, továbbra is szöveges természetű marad.
Ez a kitétel természetesen nem pusztán a napi tapasztalat felől nézve válik nehezen tarthatóvá (elég, ha csupán a többségünk által használt windows-asztal ikonjaira gondolunk), hanem például az internetes keresőszolgáltatók közt, éppen 2006 elején megjelent új keresőmotor, a pixsy.com felől tekintve is, amely kereső megfordítva a keresők által hagyományosan alkalmazott hierarchiát, először a jellemzőnek ítélt képet mutatja találatként, és csak onnan léphetünk tovább a képhez tartozó szöveges cikkre, amely így mintegy a kép kifejtésévé, kommentárjává alacsonyul.
A vizualitás ilyen mértékű térhódítása Bolter szerint nem függetleníthető a számítógépek, a digitális médiumok elterjedésétől: „A vizuális térhódítása nagyobb arányban ment végbe a számítógép alapú multimédiában, mint a nyomtatásban, mivel a számítógépes alkalmazásokat nem terheli a nyomtatás tradíciója (…) a multimédia mértékadó példáiban mindig a grafika uralja a szöveget.”
A legtöbb szerző egyetért abban, hogy a számítógép (a digitális médium) „dematerializálja az írást”. Kittler azonban arra utal, hogy nem pusztán az írást, hanem valamennyi médiumot: „A számítógépes tömörítő rendszerek az optikai jelekre olyan számítási szabályokat és algoritmusokat alkalmaznak, amelyek teljesen közömbösek a mediális tartalmak és az érzékekhez köthető mezők iránt. Gyakorlatilag mindegy, hogy a digitális számítógépek képeket vagy hangokat küldenek-e kifelé, valójában csak bitek végtelen sorozatával dolgoznak, amelyeket elektromos feszültségek reprezentálnak.”
Különös figyelmet érdemel, hogy Kittler ugyanebben a cikkben, a „számítógépes rendszereket” „minden médiumok médiumaként” határozza meg, és ezzel két kérdést is nyitva hagy: kérdéses lehet, hogyan értelmezhető a „minden médiumok médiuma” kifejezés, hiszen egyaránt érthető figura etimologicaként, és – valószínűleg a fenti idézet ezt a második értelmezést támasztja alá – úgy is, mint ami a számítógépes rendszerek azon képességét emeli ki, hogy képesek más médiumok hordozóivá válni (egyaránt képesek képet, mozgóképet, hangot, szöveget közvetíteni). A „számítógépes rendszerek” szókapcsolatból sem dönthető el egyértelműen, hogy több számítógép rendszerét, vagy a számítógépet mint önmagában is összetett rendszert definiálja így.
Az a belátás azonban, hogy a számítógép elvileg (és a technikai feltételek rohamos fejlődésével gyakorlatilag is) képes lehet számos más médium hordozására, mintegy bekebelezve azokat, mindenképpen kitüntetett pozíciót biztosít számára: egy olyan hierarchiát sejtetve, melyben a digitális magasabb szinten helyezkedik el, mint az analóg.
De térjünk vissza McGann példájához! Az Oxford English Dictionary digitális verziója (amely vélhetően egy vékony, filmszerű hordozóréteggel borított lemez, közkeletű nevén CD formájában állt a rendelkezésére) kétségkívül jobban, könnyebben használható, mint a nyomtatott változat, azonban jelentős hátrányban van egy esetleges online (azaz például webes, hálózati) kiadással szemben. Az online kiadás amellett, hogy a digitálishoz hasonlóan másolható, kereshető és összekapcsolható, folyamatosan frissíthető is, sőt gyakorlatilag mindenhonnan elérhető. A hálózat által nem csupán a tárolókapacitás nőtt meg radikálisan, nemcsak az összekapcsolhatóság lehetőségei tágultak ki soha nem látott mértékben, de a rajta tárolt információhoz való hozzáférés lehetősége is, hiszen míg egy digitális, de offline kiadvány megismeréséhez birtokolnunk kell az adott kiadvány egy példányát, a hálózati tárolás éppen a hozzáférési pontok számát növelte meg hihetetlen mértékben.
Nem bizonyító erejű, mégis jellemző az a technikatörténeti megfigyelés is, miszerint a PC-k hálózati kommunikációját lehetővé tevő ún. hálózati kártya a kilencvenes évek közepéig (számítástechnikai szakkifejezéssel) külön perifériaként volt kapható, ma viszont a számítógépek alaplapjára integrált, attól nem elválasztható eszköz.
Mindenképpen elgondolkodtató a Nature magazin ez év elején közzétett vizsgálata is, miszerint a Wikipedia (amely egy bárki által szerkeszthető, ingyenes online lexikon) amellett, hogy több mint egymillió szócikket tartalmaz, pontosságban sem marad el lényegesen a nagy múltú, igen gondosan szerkesztett Encyclopedia Britannicától. Ha mindehhez hozzáveszzük, hogy a Wikipedia 2001-ben indult, míg vetélytársa 1795-ben, hogy a Wikipedia terjedelme kb. hatszorosa riválisáénak, láthatóvá válnak a hálózati megoldás előnyei. Az igazsághoz tartozik, hogy az Encyclopedia Britannica éppen az elmúlt hetekben jogosnak tűnő érvekkel támadta a Nature cikkét, kifejtve, hogy pontosságban még mindig lényegesen felülmúlják a wikipediát, az azonban önmagában is megfontolásra érdemes, hogy az Encyclopedia Britannica maga is legitim vetélytársként tekint egy akár laikusok által is szerkeszthető, lektorálatlan információhalmazra.
A fenti megfontolások összegzéseképpen elmondhatjuk, hogy hálózatba kapcsolt számítógépek segítségével (amelynek ma a legismertebb példája az internet) egy olyan médium jött létre, amely a következő jellemzőkkel bír: a rajta tárolt adatok kereshetők, másolhatók, tetszőlegesen összekapcsolhatók, képes más médiumok (akusztikus, vizuális, verbális) hordozására, gyakorlatilag korlátlan tárolókapacitással rendelkezik, folyamatosan frissíthető, bárhonnan elérhető.
Egyszerű példával: a hálózatba kapcsolódott számítógépek olyan új közeget hoztak létre, amelyen egyszerre van jelen egy regény szövege, a regényről szóló kommentárok, a regény filmadaptációja, a regényből készült hangoskönyv, a regény illusztrációi stb., és (jegyezzük meg, hogy jelen pillanatban ez pusztán elméletben működik) bármelyikhez, bárhol hozzáférhetünk. Ez egy olyan közeg, amelyet nem túlzás szupermédiának nevezni. (Ehhez az elnevezéshez jól jön számunkra a magyar szóhasználat azon sajátossága, miszerint a média alak a magyarban egyes számban is használatos, holott a latinban a médium többes számát jelöli, hasonlóan a Márknál leírt ördög által megszállt emberhez, Légió a nevem, mert sokan vagyunk – amint azt Barthes is idézi.)
A szupermédia nem csupán abban különleges, hogy – amint Kittler írja – egységes, a hordozni kívánt tartalomtól független algoritmusokkal továbbítja az információt, hanem abban is, hogy sajátosan új kontextusban (itt a textus már inkább csak a ’szövet’, ’szőttes’ értelemben tartható fönn) jeleníti meg az irodalmi szöveget magát is. Foucault A tudás archeológiájában így ír: „A könyv határai sohasem világosak vagy egyértelműen kijelöltek: a könyv túl belső beosztásán és az autonómiáját adó formáján, része egy más könyvekre, más szövegekre, más mondatokra vonatkozó utalásrendszernek: egy háló egyetlen csomója.” Az új viszonyok közt ez a tétel vélhetően úgy módosul, hogy az utalásrendszer elemei nem csupán szövegek, de képek, hangok és mozgóképek is lehetnek, ami kétségkívül új relációkat teremtett a hagyományos médiumok között is. Hadd utaljak itt röviden Hansági Ágnes A médium kora, a kor médiuma című tanulmányára, amelyben a szerző meggyőzően érvel amellett, hogy a Büszkeség és balítélet című regény kanonikus pozícióját mind a róla készült filmsorozat, mind a Bridget Jones című regény és az abból készült filmfeldolgozás is jelentős mértékben megerősítette. Ez a folyamat drasztikusan fölerősödni látszik, hiszen a szupermédiaként definiált közeg egyszerre képes több más médium közvetítésére: egy hálózatra kötött számítógép (kisebb vagy nagyobb hatásfokkal ugyan, de) számos hagyományos médium funkcióját képes betölteni.
Ha elfogadjuk, hogy a hálózat megjelenése az egyes médiumok egymáshoz való viszonyát is megváltoztatja, mindenekelőtt azt kell megvizsgálnunk, milyen sajátos szabályszerűségek irányítják ezt az új közeget. Amint az Landow alábbi érveléséből kiderül, azok a szerzők, akik irodalmi szövegek kapcsán leggyakrabban használják a hálózat, a „hálózatiság” metaforáját, a hálózatot mint nem centrális, nem hierarchikus, lényegénél fogva demokratikus struktúrát gondolják el: „The Dreams of Reason című művében Heinz Pagels felveti, hogy a hálózat miért rendelkezik olyan nagy vonzerővel azok számára, akik gyanakodnak a hierarchikus vagy lineáris modellekre. Pagels szerint »a hálózatnak nincsen ’alja’ vagy ’teteje’. Inkább olyan kapcsolatok sokaságából áll, melyek fokozzák a hálózat alkotórészei között lehetséges kölcsönhatásokat. Nincs központi végrehajtó hatalom, amely ellenőrzése alatt tartaná a rendszert«.” Landow érvelésében nem csupán a Pagels-idézet árulkodik egy „plurális” hálózatfelfogásról, hanem az az óvatlan megjegyzése is, amikor is a hierarchikust automatikusan a lineárissal (értsd: nem hálózatival, hálózatellenessel) hozza összefüggésbe. Bizonyos megszorításokkal ugyan, de a hálózatok decentralizált voltát hangsúlyozza McGann is (és egyébként sokan mások is).
Barabási Albert László kutatásai azonban azt bizonyítják, hogy létezik irányító hatalom, bár kétségkívül nem a rendszeren kívülről érkezik. A természetes hálózatok ugyanis erősen centralizáltak.
A hálózatok kutatásának kezdete Leonhard Euler nevéhez köthető, aki az ún. „königsbergi hidak problémájának” megoldásakor először alkalmazta a gráfelméletet oly módon, hogy a hidak által összekötött folyópartot gráfnak (hálózatnak) tekintette, olyan pontoknak tehát, melyeket élek kötnek össze. (A gráfelmélet a hálózat elemeit pontoknak, az összekötő elemeket éleknek nevezi.) Euler azt bizonyította be, hogy Königsberg hét hídján lehetetlen úgy átsétálni, hogy minden hidat érintsünk, ám egyiken se haladjunk át kétszer: mindez csak akkor lenne megvalósítható, ha nyolc (vagy bármely páros számú) híddal állnánk szemben. A königsbergi hidak problémájának megoldása azzal a belátással mindenképpen szolgál, hogy megvilágítja: a hálózat szerkezete eredendően határozza meg a hálózat bizonyos tulajdonságait.
Érdemes néhány szót ejteni az úgynevezett Erdős–Rényi-modellről is. Ebben a modellben az élek véletlenszerűen adódnak a pontokhoz, így minden egyes pontnak pontosan ugyanannyi esélye van, hogy megkapjon egy élt (hogy kapcsolatot szerezzen), mint bármely másik pontnak. Ebben az elgondolásban a pontokhoz tartozó élek száma a Poison-eloszlást követi, ami – különösen, ha a hálózat nagy – azt jelenti, hogy minden ponthoz – jó közelítéssel – azonos számú él fog tartozni. Nagyban megnehezíti az Erdős–Rényi-modell természetes hálózatokra való alkalmazhatóságát, hogy a hálózat elemeinek számát fixnek tekinti, így egy változó elemszámú (például folyamatosan növekvő) hálózat e modell paradigmái mentén leírhatatlan.
Barabási Albert-László kutatásai abban szakítanak az Erdős és Rényi modelljével, hogy a hálózat tulajdonságait nem teoretikus („fiktív”) modelleken vizsgálják, hanem „valódi”, a „valódi világban” „természetesen” létrejött hálózatokon. A kutatást azzal az eredménnyel zárult, hogy bármilyen hatalmas hálózat legtöbb pontja mindössze néhány (a web esetében például 19) közvetítő ponton keresztül, a hálózat legtöbb másik pontjából elérhető. Amint arra Barabási Albert-László rámutat, az ily módon meghatározott szám egyszerre lehet nagyon kicsi és nagyon nagy: „Mivel a teljes hálózaton k átlaga hét [k itt azt jelöli, hogy egy tipikus pontból egy lépéssel k másik pontot érhetünk el. M. M.] ezért ha az első oldalról csak hét kapcsolatot követhetünk, kétkattintásra negyvenkilenc oldal lesz, háromkattintásnyira háromszáznegyvenhárom és így tovább.” Ez a hetedik lépésben immár hihetetlenül magas szám azonban nyilvánvaló módon lehetetlenné tenné az internet használatát. Az ellentmondás feloldása – hívja fel a figyelmet Barabási – az Erdős–Rényi-modell leglényegesebb hibájára mutat rá: arra, hogy az elemek nem véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Míg ugyanis bizonyos pontok rendkívül nagyszámú kapcsolattal rendelkeznek (internetes példával a cnn.com vagy a google.com), másokra minimális link mutat. Azokat a pontokat, amelyek nagyon nagyszámú kapcsolattal rendelkeznek, középpontoknak vagy összekötőknek, azokat a komplex hálózatokat pedig, ahol az egyes pontokhoz tartozó élek számát a webhez hasonló egyenetlenség jellemzi, Barabási Albert-László skálafüggetlen hálózatoknak nevezi. A skálafüggetlen hálózatokban nincsenek tipikus pontok. Ezekben a hálózatokban „a pontok folytonos hierarchiáját figyelhetjük meg, amely a kevés középponttól a sok pici pontig terjed. A legnagyobb középpontot két vagy három valamivel kisebb középpont követi szorosan, majd egy tucat még kisebb következik és így tovább, végül elérkezünk a sok kis pontig.” Barabási elgondolásában a hálózatokat végső soron az összekötők, a középpontok tartják össze, nélkülük a hálózat összeomlana.
Mindennek Barabási szerint az a magyarázata, hogy a legtöbb pont sokkal valószínűbben kapcsolódik egy már eleve sok kapcsolattal rendelkező ponthoz (vagyis középponthoz), mint egy kevesebb kapcsolattal rendelkezőhöz: a kapcsolás tehát népszerűségi alapon történik. Barabási (miközben azt taglalja, hogyan tájékozódunk a weben) a következő megállapítást teszi: „De még akkor is, ha csak egy másodpercig tart, míg egy oldalt leellenőrzünk, még mindig háromszázmillió év alatt tudnánk elérni az összes, tőlünk tizenkilenc kattintásnyira lévő oldalt. Persze a zavarba ejtő bőség ellenére néha nagyon is gyorsan megtalálunk egy oldalt, még kereső nélkül is. A trükk természetesen az, hogy nem az összes kapcsolatot követjük. Inkább vezérfonalakat használunk.” A „vezérfonal” kifejezés akkor tehet szert kitüntetett jelentőségre, ha Jan Assman kánon-meghatározásával vetjük egybe: „A kánon tehát az építőművészet instrumentuma, jelentése: (osztásokkal ellátott) egyenes rúd, oszlop, vezérléc, vonalzó.” Assmanhoz hasonlóan Jan Gorak is utal rá, hogy a kánon szó mára különböző átvitt jelentéseket öltött: „jelenleg használatban lévő jelentése: oktatási útmutató, norma vagy szabály, valamint az alapvető auktorok jegyzéke”.
A totális egyenlőség elve – Barabási modelljében – lényegileg összeegyeztethetetlen a „természetes” hálózatok felépítésével. Mindez elsősorban azzal a következménnyel járhat a hálózatiságban a pluralitást, az egyenlőséget vagy éppen a káoszt, az uralhatatlanságot felfedezőkre nézve, hogy egy olyan paradigma foglyai maradhatnak, mely – különösen ha az Erdős–Rényi-modell statikus voltára gondolunk – valószínűsíthetően saját (deklarált) céljaikkal is ellentétes. A hálózat önmaga hozza létre saját – kívülről uralhatatlan – értékelő mechanizmusait, amelyek, miközben a hálózat maga elvi hozzáférhetőséget biztosít valamennyi rajta tárolt információhoz, a középpontok megjelenésével, és erősen hierarchizált voltából adódóan, azonnal korlátozza és szabályozza is az elérést.
[Örkény István: Az élet értelme
Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.]