NAPÚT 2010/5., 29–35. oldal
Tartalom
Fernando Pessoa
Ez
Borbély András
A halott és a hallott
Kondor Péter János
„Dőljünk a jelenlét hív ölébe”
(Vágatlan stúdióváltozat vagy werkszöveg, állandó munkafolyamban)
„(…) eztán minden szeptemberben, Pjotr Ivanovics, akarja önt a Balaton!”
(Anna)
„Mindenkiben két ember él.
Az egyik bele akar rúgni a bevásárlókocsiba,
a másik nem (…)”
(ismeretlen kocsmapróféta)
Nehéz arra gondolnom most, mire gondolhatnál. Akkor segítsen a táj, a szeptemberi, amikor éppen koplaláshoz fog, és vérezni kezd a vadszőlő a házfalon. Mert elég volt a pazarló nyárból, amely úgy szórja fényét, hőségét, mint egy aranyifjú a családi vagyont, mára az édesanyja ékszerei meg a cukorgyár is oda. Néhány hónap alatt, mintha egész világokat kártyázott, kurvázott volna el, több ezer holdat dologtalan. És most, hogy mindent elbandázott, eldőzsölt, mikor már egy egész élettel tartozik, szájba lövi magát egy vadászpuskával, nem becsületből persze, inkább csak úgy…
Eldördül hát. Varjak riadnak fel tohonyán a tarlóról, akárha november lenne, elseje, és alattuk zsíros, ragacsos szántás. Fűszeres illatú, török cigaretta füstöl még a hamutálban, az utolsó, és agyvelő lóg a csilláron, könyvek gerincén csorog, mászik a nippeken. Nézz ki az ablakon! Ne onnan, innen, a vonatéból! Tessék! Maguk elé néznek a napraforgók az ólmos ég alatt, és gabonaszín párlat forr az üvegedben!
– Tehát, van egy üveg whisky a táskámban?…
– Igen.
– Ezt vágta hozzám a nyár?…
– Nem, megvetted a boltban és becsomagoltad!… Persze hogy a nyááár, de rád hagyta inkább, mint gyerekkorodban a szilvalekvárt az ősz…
– Kihűl majd bennem az a párlat, mint egy Dunába hajított aranygyűrű…
– Ugyan kérlek, hagyjuk a zavaros képeket, egyébként, legalább kivárhatnád a végét!
– „Micsoda degeszre tömött zsebei voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”.
– Dehogy! „Micsoda képzavarai voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”. Tessék! Ezen nevethetsz! Szóval, lehetne tisztább az égbolt, ha nem is mennyei, fényes, derült legalább, az alá mindent odaképzelhetnék könnyen. Utazol hát! Vonat csattog alattad, és nyomodban épüljön a vasút, vagy éppen a mozdony előtt… De fordítva, inkább szedjék föl utánad a síneket. Egy üveg whisky van már a táskádban, mi még? Rózsaszín legyen egy szem fájdalomcsillapító a piperédben a fogkefe mellett, amire rágyűrheted később a szennyest, a még feleslegesen tiszta és márkás ingeket.
– Vigyél dolgokat, amiket ottfelejthetsz, vigyél valakit, aki ottfelejthet, és többeket, akik nem felejtenek ott vagy el legalább…
– Ugyan, mégis, hol akarsz feltűnni ilyen szöveggel, ezt még a naplómba se írnám be, amit nem mutatsz meg senkinek… Na, most kimész vécére, mert akkor vagyunk ilyen feszültek, ha vizelned kell. Átvágsz a dohányzószakaszon, megnézed, világít-e a piros lámpa az ajtó fölött: nem; benyitsz, lötyög a padlón a húgy, betoccsansz, majd visszafelé széthordod a folyosón. A cipőd orrával felhajtod a vécédeszkát és hozzáfogsz. Fékez a vonat, a visszatérő bakelitülőke feketén csap rá az aranyló sugárra, megbillensz és mellémegy…, neked is. Tocsogva tovább, nézel szappan után, hiába; víz a csapból nem folyik, azért taposod a pedált, hátha, ám mégsem hiányzik a nem létező papírtörölköző. Megnéznéd, hogy mutatsz az összekarcolt tükörben, de eltakarja a szemedet a felirat: „itt kurtunk évike joci 1997. december 5.” Szegény Évára gondolsz, milyen lehetett itt, neki, tíz éve lassan, aztán kifordulsz végre. Ütközésig tárod a vonatajtót, megfogódzkodsz, és kitartod a fejed, elnézel a kanyarodó szerelvény síkjában. Élvezed, hogy kapaszkodik eltátott szádba a szél, tépi a hajadat, rongyolja az inged, hogy vörösödik a szemed, szárad a torkod, hűlnek a fogaid. Erről tudod, mi jut az eszedbe?
– Nem, nem egészen…
– Nem egészen? Várj, segítek! Dunakeszi, sportrepülőtér. Egy Ancsa, azaz Antonov–2-es típusú, egymotoros, dupla szárnyfedeles, szovjet gyártmányú repülőgép felé sétálsz. Ebből gyártották a legtöbbet a világon. Utazósebessége 130 km/h. Az imént, még a földről bámultad, milyen lassan száll, mintha éppen elfelejtené, hogyan kell, és mindjárt leesne az égről. „Oké, Picur, pörgesd be, aztán ne igen dobáld, szüzek a srácok, még a végén engem is lerókáznak!” – humorizál Lali, az ugrató parancsnok. Feldörög a motor, arcodba száll az első gázfröccsök sűrű korma. Kiszáradt, fáradt szemedet dörzsölöd, alig aludtál az éjjel. Fáj a derekad, mert hátadat a 15 kilogrammos RS–9 típusjelzésű, NDK gyártmányú, körkupolás katonai gyakorlóernyő húzza. Felülete 74 négyzetméter, a kioldástól számított nyílásidő 9 másodperc, biztonságos nyitási magassága 300 méter. 120-130 km/h sebességű szabadesésből fékez majd 2,3 m/s süllyedési sebességre néhány másodperc alatt, ha véletlenül keresztbe kötötted a combhevedert, kiköpöd a golyóidat. Mert hallottál ilyen esetről, ellenőrzöd gyorsan. Rendben! Felkapaszkodsz a gépre. „Na, madárkák, indulás van, az ajtót nyitva marad, mert büdös a lábatok!” – vigyorog a Lali. Érzed, ahogy Ancsa megkapaszkodik a levegőben. Újra végigpörgeted a vizsgaanyagot. Mi a teendő vészhelyzet esetén? Landolás különböző lombozatú fákra, folyóba, tóba, országútra, magasfeszültségű távvezetékre, szőlőkarós hegyoldalra; a hurkában maradt ernyő leoldása, mentőernyő nyitása, talajfogás földet érésnél, és ami legfontosabb: a pánikba esett ejtőernyős halott ejtőernyős. Kigyúrt férfi sápad melletted, azt mondja, civilben rendőr, és mindjárt hányni fog… Önkéntelenül figyeled, ahogy megtörténik; a fele az ölében tartott sisakjába megy. Megdől a legenda, hogy minden hányásban van sárgarépa, borsó, vagy kukorica legalább, az övében egyik se, talán melegszendvicset ehetett a kantinban; orrodba húz a savanyú gyomorszag. „900 méter! Ugráshoz felkészülni! Sisakot föl! Hölgyeim és uraim, javaslom, ne hunyják le szemüket a gép elhagyása során, egyfelől lemaradnak a csodás látványról, másfelől nem szoknak hozzá a feszültséghez, amelynek legfőbb motivációjává kell válnia későbbi ugrásaiknak. Elsőre mindenki kiugrik általában, a mélypont a harmadik. Szerencsés földet érést!” – így Lali. Aztán mondja, te vagy a legnehezebb, tehát a legelső az ajtóban… Bal fordulóba dől mélyen a gép, ha nem kapaszkodnál, magadtól is kizuhannál most. „1000 méter! Ugráshoz készülj!” Na, emlékszel már? Ülj vissza a helyedre, ha innen ugranál, szétfröccsennél csak egy villanypóznán!… De le se ülj, megérkeztél!
– Ez már Akarattya?
– Nem, bazd meg, Vlagyivosztok! Lódulj a többiek után! Este, igen, sötétedés után meglátogatlak majd…, és ne felejts, ne felejts el!
Mozdulatlanul ülsz a tóparti éjszakában, akár fényképezőgép az állványon, T-időben várod, lassan gyűjtve magadba a túlpart fényeit. Pedig túlexponálni jöttél, gyorsan égetni el magad, ugye? Ugye?!
– Nem jössz, már azt hittem…
– Rám számíthatsz, barátok vagyunk, és a barátság időigényes dolog…
– Barátok?…
– Na, látom, jól érzed magad! Eláztál. Brávóóó! Akkor, ahogy a költő mondja, dőljünk a jelenlét hív ölébe! Törd össze ezt a vodkás üveget.
– Mi van?!
– Mit nézel?! Vágd a kövek közé, gyerünk!
– És ha belelépnek a gyerekek? Ez egy szabad strand!
– Ezt komolyan gondoltad?
– Igen!! Megvágják a lábukat, és sírnak majd, mialatt te lángost vagy főtt kukoricát zabálsz, a büféből bámulva az anyukájuk seggét!
– Miféle gyerek, a tiéd biztosan nem… Emlékezz! Te egy üres petezsákra voltál képes, amit egészségügyi méhkaparással kellett eltávolítani! Igen! Ez az! Megvan! Ez a te metaforád! Egy üres, formátlan álterhesség vagy, miként állehetőség! Egy spontán, még inkább véletlen blöff, aki minduntalan eltávolítandó, de legfeljebb is, csak egy alaktalan emlék, egy emlék, aki folyton csak maga mögé bámul, a hátrasandító gyávaság, egy emlék, aki emlékezik!!… Aki önmagát a múlttól várja el, de a jövőtől nem!! Én emlékezem rád egyedül! Én vagyok a legjobb barátod!! Nézz magadra, hogy mutatsz a pillanatban, remeg a kezed, narancsszín a mutatóujjad a sok bagótól, részeg vagy!!… Vááágd oda!!!
– Nem.
– Gyerünk! „1000 méter! Ugráshoz készülj!” Ugrás! Ugrás!! Ugrás!!! Úgy kap el a menet- és légcsavarszél, mintha tehervonat elé ugranál! Már megint: visszanézel, a távolodó gépre! De ez nem olyan, mintha terepasztal fölé lógatnának! Nézz végre magad elé! Előre! Nézz a szemembe!! Nincs más hátra, előre!! Felgyűri az arcodat a sebesség! Itt nincs műszer! Műhorizont! Minden horizont leszakad!! Magasságmérő sincs! Innen nem lehet dezertálni, barátom! Szabadeséssel! Ez a módszer!! Ennyi az igazság!!!
– Te nem vagy a barátom… Te nem a barátom vagy…
– Nem?
– Nem.
– Miért?
– Majd meglátod.
– Nahát, nahát… Szép ez az este!… Szemerkél az eső. Szeptember. Balaton. Kezdjünk vele valamit… Szelektáljunk, kombináljunk. Legyen ez a liliomszörny éjszakája!
– Tessék?
– Egy bevásárlókocsi próbál balettozni álmodban…
– Még ne, nem vagyok álmos…
– Mondom, egy bevásárlókocsi próbál balettozni álmodban!…
– Tessék: ezért.
– …meztelen lány tolja a kertben. A teraszról nézed, ahogy okítani kezdi, mutatja, mi az előkészítő helyzet, a batman, a tandü zsötével és poentével, csinál neki arabeszket, fondüt, egyebet, de béna a bevásárló, folyton elesik. Otthagyja a lány is, aki azt hiszi, fogócskázni kezdtek, pedig egyik gyümölcsfától a másikig magában szalad, simul hozzájuk szenvedélymentesen, gyöngédség híján is sikeresen dörgöli magát mindegyikhez, mindenhol simogatnák. Bája csupán a bájról szól. Azt gondolja, ő nem tehet erről, lehet, te pedig arról nem, hogy látod. Üres sörösdobozokkal dobáljátok most egymást. Aztán mondod, elég lesz, és megálltok egymás előtt, értelmetlenül vigyázzban. Fénytelen szemébe nézel, mire sír egy kicsit. A haját igazgatod, és váratlanul nyúlsz a puncijához. Csupasz és hideg. Sírtok egy kicsit, aztán hátrább lépsz, fekete bugyit rajzolsz rá és melltartót, dísztelen. Kéri, hadd fesse ki magát ő, beleegyezel. A fülbevalóba, nyakláncba nem. Kontyot csinál, magas sarkúba lép, láztalan nyelvére fájdalomcsillapítót kér, teszel rá, mint ostyát, aztán a bevásárlókocsiba segíted. Egyre nehezebb elképzelned, gondolom, mert olyan sovány már, nem buggyan át a rácson a feneke, ahogy beleül. Az illata is édesebb, émelyítőbb. Komoly dolgokról szeretnél beszélgetni, hallani még tőle valamit, amit elhiszel, mielőtt megvirrad. Például hogy fulladásban szép a döntés, igazság kell-e vagy levegő, vagy hogy Peetííí, nem vagyok kuuurvaaa… Leszakíthatnál egy függönyt, mielőtt elindultok, mohazöldet, bársonyt, hogy belecsavard, ne fázzék, de nem akarná, és már te sem… Egyébként is, te fázol, valami egyenruha rongya lóg rajtad, de kezdd csak el tolni őt, föl a hegyre, a hidegre, állj meg kicsit, azért rágyújthatnál, most add a szájába a cigit, hogy érzéki maradjon, legalább egy dohányzó balerina. Valamikor, az álom során – így emlékszel – csókolóztatok, íztelen volt a szája, mintha a tiéd lett volna. Ha szeretkeznétek, ő nem veled, inkább rajtad lenne együtt önmagával. Elképzeled. Önfeledten, önmagával…
Játék babát kerítesz, ölébe teszed, de elhajítja messzire, az pedig hangosan felsír valahonnan a bozótból…, sír, és minél távolabb kerültök, annál közelebbről hallod, viselhetetlenebbül bömböl egyre, ebből a sírásból pedig kibomlik lassan, akárha ködből tűnne elő, a ziháló kis alak. Folyik az orra, bedagadt szeme csipás, mint a kölyökmacskáké. De erőtlenül, csupán hüppög már, kis fejét gyorsan forgatva nyögdécsel, grimaszolva keres szemkontaktust. Piszkos, citromsárga rugdalózójára macik, nyuszik és kék szemű tündérek vannak hímezve. Nem láttál még elevenebb életet, nyilvánvalóbb éhséget, talán a macik és a nyuszik sem, mert ők is pityeregnek már, sírdogálnak, kövér könnyük málnára potyog és vadvirágra. A tündérek pedig hanyatt dőlnek a fűben, fölhúzzák combjukon a tüllt és finoman, gyöngéden nyúlnak magukhoz, maszturbálni kezdenek, mint a szűzkurvák a házibulik másnapján, gyertyát is gyújtanak hozzá, lehunyják kék szemüket, és nem gondolnak semmivel, talán még önmagukkal sem… „Jó, jó! Lehet, lehet…” – szól hozzád, kelteget, ébreszt egy barátod, szerinted a legjobb, és azt mondja még, ne akarj sokat a léttől, hogy az se akarjon sokat tőled, meg azt, hogy nem szar az élet, legfeljebb szarul támad néha, és ez is csak egy éjszaka, és megvirrad közben tényleg, aztán boltba indultok jégkrémért meg sörért, faraghatnál verset közben…
Oké, gyerekek, ahhoz képest, hogy tegnap este lelépett az egyetlen színésznőnk, szerintem egész jó lesz az eleje. Encikém, rajtad biztosan ez a zöld-fekete csíkos harisnya marad, csak ne legyél olyan szégyenlős, tudod, kivettük a hálózsákos jelenetet…, és ami a legfontosabb, máskor pontosan érkezz! Gyurikám, jó a figura, csak ne motyogj magad elé, és ereszd ki magadból a rocksztárt, de a kalapod rendben, ebben a Mississippi partjára is kiülhetnél szájharmonikázni vagy szaxofonozni, nemhogy a Balaton mellé, azért majd teszünk egy lángost a kezedbe, ha nem néz ki túl didaktikusnak. Figyelj kicsit, Ádám, te csinálj mindent úgy, ahogyan amúgy szoktál, szóval add csak önmagad, mintha egy Tarr Béla-filmben szerepelnél, tehát ne játssz, de hozatunk majd egy bőrdzsekót neked, egy igazit olaszból, meg szerzünk karkötőt is. Azért ügyelj a technikára, emlékszel, átvettük hányszor, egyszerre mozog a kéz meg a láb. Na, mutasd! Iiiigen…, de nem, ez még nem az igazi! Várj, csinálunk hozzá szitut: augusztus közepe, Nápoly, kora délután, kurva hőség… Csikorogva állsz bele egy kereszteződésbe a vadiújan fényezett, citromsárga lancsáddal, mert előtted egy víkenddrájver nem mert belehajtani a sárgába az ötszázas fiatjával, előrecsúszik az izzadságtól síkos orrnyergeden az aranykeretes réjben napszemüveg… Szóval feszült vagy, és ráadásul, tessék, egy senkipista, egy nímand nyilván, a koszos, csörgő veszpájával meg akarja kerülni balról az álomverdádat, és már hallod, igen, érzed, mert a kasztni és te, az egy, mintha a saját tested volna, vagy sokkal inkább édesanyád öle, amelyből világra jöttél, vagy a kereszten feszülő korpusz akár, amelybe a lándzsát döfik, szóval észleled, ahogy az aljas segédmotor hámozni kezdi a kocsidat a lábtartóval; na, ekkor görbül meg a világ gyémánttengelye, mialatt te szinte elájulsz a fájdalomtól. Homlokod a bőrkormányon puffan, lábad közé a napszemcsi… A vérnyomásod 200/100 – tart még a piros, sohasem volt pirosabb –, és még képe van oda-, igen, szépen melléd gurulni, mintha mi sem történt volna, és ekkor parazsastul morzsolod szét a félig szívott aranymalbid, aztán fölnézel és ki, oldalt, balra el a lehúzott ablakon, hogy a gonosz arcába nézz. Mostanáig, igen, pontosan eddig a pillanatig volt benned jóindulat – ha sok nem is, de szikrányi bizonyosan –, mert mit kell látnod, kire ragyog Itália drága egéről a nap, ugyanoly tündökölve, miként rád és valaha Garibaldira?! Egy klauszra, hanszra vagy ditrihre, egy német turistára, aki leejtette magát délre a lufthanzával, olaszba adni az ívet, csinálni a lólengést, vagánykodni a lotyóinak, bérelt robogóval karcolni, mert motorozni persze nem tud, és otthon úgyis pofán vernék! Mögötte meg a két lotte, loknis germánszöszi beszívva szintén, tele szájjal röhög a semmin, ha éppen nem az eredendő bűnön. Most megnézed magadnak még egyszer ezt az arrogáns, lisztfejű, pecsenyevörösre napozott albínó klauszt, és megkérdezed magadtól: ez volna Goethe nemzete?! Ő? Aki, mikor Párizsban ámokfuthatott, nyilván digitális tolómérővel vett méretet a Dávid-szobor péniszéről a lúvrban, és az ezredmilliméternyi pontosságú eredményt fényképpel illusztrálva tette közzé a blogjában!? Tényleg ő lenne az?… Ez a stüszivadász a reprezentatív mintavétel abszolút átlaga?
Azonban pontosan tudod már, ki is ő, ez a ditrih valójában. Ő az, aki a kedvenc krimódban a törzshelyeden ül, a buszon meg öreganyádén… A parton átgyalogol a törülköződön a homokos lábával, ráfekszik a napágyadra vagy kiszakítja a gumimatracodat „véletlenül”; a csajod seggét stíröli, és igen, ha a diszkóban elmegy mellette, sunyin bele is markol, majd elkeveredik a tömegben, ha kimész a mosdóba, ez megsózza a kóládat vagy a sörödbe pisál, megkóstolja a vacsorádat és „undorral” fordul el; beleszív a cigidbe, kifigurázza a gesztusaidat, megjegyzést tesz a dzsekidre, a humorodra, Olaszország második világháborús szereplésére, egyszerűen lesajnál. Aztán másnap ez a szemét, városnézés ürügyén beszabadul majd a templomba, ahol a keresztségben az ándzseló nevet kaptad, igen, ahol édesanyád elsírta magát, mikor elsőáldoztál, hiszen olyan ártatlanul lógott kezedben az olajág… És mit csinál itt ez a nemzetiszocialista?! Az aljas ateista, összevakuzza a tömjénes félhomályt, lefitymálja a freskókat, beleröhög az évszázados csendbe, cikizve néz át a kultúrádon a hidegkék szemével; ecetet önt a szenteltvíztartóba, kotonokat dobál a perselybe, ez leköpi az oltáriszentséget!!…. Te bennszülött vagy, ándzseló, egy lúzer talján, akit elejt majd a bajor szarvasvadász, aztán kipreparál és kiállít az októberfeszten, savanyú káposzta lesz a szádban, mint szilveszteri malacnak a citrom, bőrgatyában röhög majd rajtad egész münkhen… Érted már?!! Ez idejött megejteni a húgodat, az anyádat, az apádat, de lehet, hogy a perverz náci, még a kutyádat is akarja!!!… És ekkor, máris tudod a dolgod.
Kettétörsz egy aranymalbit, hogy ott folytasd, ahol abbahagytad, homlokra tolod a réjbent, rágyújtasz, teljes hangerőt adsz a rádióra, üresbe teszel, leemeled a kuplungról a lábad, lehajolsz, szorosra húzod a cipőfűződ. Mert csípi a füst, csillog a szemed, grimaszolsz. Kilököd az ajtót, lassan szállsz ki, komótosan, mint aki igen ráér; félmosolyban félmalbi, az arany, csuklódon a karkötő dettó, az első csajodtól kaptad. Mögötted a kocsiajtó nyitva hanyagul marad. Mikor akcióközelbe érsz, hanzika éppen a nyolcvanast túráztatja, szeplősen kacagnak hátul az ikrek, hogy nyög, túlterhelve a gép. Mivel ismered jól a nyelvüket, nemcsak hallod, érted is, amint a felső-bajor tenyészmén az olasz autó- és motorgyártásról nyerít, gyalázza a Rajna melléki kancáinak. Aztán a karjaid, mintha ölelésre nyílnának, de az emelkedő láb már sejteti, nem barátkozni jöttél, és egy erélyes lábmozdulattal nem is hagysz kétséget az ellenkezője felől, mintha a hátsó kerékre állt, lefulladt hatszázas hondádat akarnád berúgni ismét, határozottan utasítod el a nyüzsgő társaságot. Dől is a bérelt, hitvány drótszamár jürgenestül, elkéstül, ullástul vidáman, szőkén!
„Nu, geht nach Hause den Reischtag zu löschen, Wurzeln!”, azaz: „Na, húzzatok haza, oltani a rejsztágot, gyökerek!” – tanácsolod nekik, immár te is vidáman, Schiller nyelvén javaslod, hogy megértsék, aztán sercintesz, persze nem rájuk – csak úgy, kifelé, mint a focisták –, mert ember vagy, bölcsész, ándzseló, egy hermeneuta macsó. Számos honfitársad becézi édesanyád, hiszen zöld van, túl már a percen, visszapattansz hát a lancsába, s mert sárgában startolsz, miközben arcodba lendül a visszapillantóról a rózsafüzér, te jutsz át a kereszteződésen egyedül, és pirosra vált újra, immár mögötted a lámpa, a vesztesek pedig előtte, és akkor jobban leszel kicsit, mert rájössz, mégiscsak van jelölt, nem csupán jelölők pörögnek itt körülötted, mint mosógépben a szennyes… Van igazság tehát, persze, csak akkor, ha szolgáltatsz. Na, látom, elkaptad! Menni fog? Nem magyaráztam túl? Oké!…
– Ja, igen, Tünde, az, hogy a mocskos mamuszodat Szőrikének hívod, nem biztos, hogy átjön, de a kertésznadrág tuti marad, colstokot kerítünk, és bérelünk egy légkalapácsot is. Hé, szedjük már le erről a szerencsétlenről ezt a passzenttrikót, mielőtt magam is másnak nézném, legközelebb borotválkozz meg, különben hiába festjük az orrod alá, nem látszik a hitlerbajusz, adunk rád egy fehér inget, és mondsz majd valami nehezet részegen, például hogy az élet az a módszer, amellyel meghalunk, vagy valami ilyesmit. Gyuri, tedd el – légyszi – a baltát, aztán szabadon engedjük a sündisznót!
– Zsuzsikám, te meg – az isten áldjon meg – felejtsd ezt a bevásárlókocsit, légy szíves, valami elhagyatott helyen véletlenül, mert még egy hülye is rájön, ha meglátja a kertben, hogy hiányzik valahonnan…; mégiscsak te vagy a gyártásvezető, tudom, az operatőr is, és egyébként, nagyobbat, nagyobb bevásárlót kell szereznünk! Hé, fiúk, elöl maradt a füstgép, segítsetek már elpakolni! El ne felejtsem, úgy kéne befejeznünk, legyen úgy a vége, hogy összekapaszkodunk, egymásba a végén, nagytotál meg minden, de felirat nem lesz, virágot nem eszünk… Mit? Neee…, Áádáám, gitártörmelék sem kell, szerintem zene se szóljon, csak annyi látszik talán, jó lehet nekünk így, esetleg hogy szeretjük egymást, és erről ritkán beszélünk. Viszont igyekezzünk, indul a vonat, most… még… hazamegyünk!