NAPÚT 2010/4., 83–84. oldal
Tartalom
Varga Borbála
versei
Szigeti Jenő
Üdvözlőlapok Bibionéből
Kirilla Teréz
A kék bánatfonat
Füst száll az égre:
vékony, szürke selyeming
a világ testén.
Arcomhoz emelt kezem
húzza-tépi szálait.
Takaróm alatt
velem alszik a bánat.
Kezed arcomon.
Égtem a fájdalomtól.
Tenyered tűpárna volt.
Az est pikkelyébe szúrsz.
Bíborszínű a folyó.
Ingem letépted.
A lelkem tűz. Ezernyi
fehér tükör közt lobog.
Szederszínű vér.
Rózsaszirom a vízben.
Emeld poharad!
Alkonyat többé nem lesz.
A hamuból ezüst hull.
Forró fényfoltok
vergődnek a falakon.
Egy láthatatlan,
gömbölyű amforában
habzik meztelenséged.
Gyűrűm eldobtam.
Tárva-nyitva a világ.
Fekete virág
a könny, kelyhében tűzi-
játékot szít a halál.
Szárnyam fennakadt
a tiltott fa gyümölcsén.
Vállam azóta
is sajog. Szépséged is
fáj, mint a kiűzetés.
Soha egyedül.
Szőlő gurul a gödör
alján. Úgy terült
el halotti ágyán, mint
feszes húr a hegedűn.
A felgöngyölt ég
árkán üszkös kardvirág.
Fekete viasz
csorog a fák sebeiből.
Krisztus Urunk vére az.
Kőlapok tánca.
Őrjítő hangfoszlányok.
Hol lüktet vérem?
Remegő ereimben
vagy átüt az ég burkán?
Kék kocka, rejts el!
Üregedben lobognék!
Kristály-arcod is
mosnám! Éleid közt
hét keringőt lejtenék!
A fehér bánatfonat
Szívem hevesen
ver. Őrült harang volna?
Nézd, a szárnyam lágy,
lehull, akár a függöny.
Nem vér, csend kering bennem.
Zöld, fanyar fürtök
a szőlőtőn. Fekete
hajamról csepeg
a veríték. Kelyhembe
sosem csorog már nektár?
Testem lázban ég.
A hajnal rózsás lángja,
akár egy vadat,
elűzte az éjt. Forró
sókristályt szór rám a szél.
Tengeri kagylót
tapasztottam fülemhez.
Tavasszal fecske
bukkan fel a vízből,
vagy a halál mered rám?
Fehér sírkövön
napégette nárciszok.
Reggel bánatom
a tengerbe hullattam,
korallá lett a mélyén.
Legyezők tánca.
A feledés ereje
áttetsző kristályt
csiszolt lelkemből. Késsel
hasított lepedőt rá!
Bennem fészket vert
a bánat. Szent olajat
sajtolok fészek-
fürtjeiből: tetején
úszik az ég kanóca.
A kupola zöld
tóként csillog, a kereszt
habos rézgirland.
A borban Isten lebeg,
sorsa szakadt csipkerojt.
A magány nem éj,
hanem fekete kaktusz,
s nem a hold-krátert,
szívemet szúrta át tűje.
Angyal, vidd magnóliád!
A tengermélybe
lépcső vezet. Moszatok
füzére leng-dől,
mint hervadt borostyán-híd.
Szirének, az örök szót!
Dal, te konok gömb,
mozdulatlan mértanod
kristály-szavára
táncot lejt a végtelen.
A homály extázisa!