NAPÚT 2010/4., 25–28. oldal
Tartalom
Duga Boglárka
Mesterségversek • Ünnepi versek
Pruzsinszky Sándor
A festészet veszélyei
Hétvári Andrea
Fanni naplója
A lét zsoltárai
(Részletek)
Meddig őriz
Holnapjainknak éjét
derítse csillaglépték.
Galaxisunk reményét
ezüstre gondolod.
Szobánk azúri fényét,
ha szív imája kérlel,
fehérlő ujjaiddal
lelkembe gombolod.
Zubogsz le mélyre, kőre,
az álmok boldogok.
Éj tintájának őre,
ha így kapok erőre,
lelkedből kortyolok.
Mondd, meddig énekelhet
e fénybe nőtt virág?
És meddig őriz minket,
mi álmokat keringet,
a szunnyadó világ?
Ha késve érkezel meg,
hangodra éhezem.
S csak addig él e kérdés,
míg rímeidnek élét
tenyérnyi oltalommal
eléri két kezem.
Alkony
Nézd, kedves,
szép szemeddel,
miénk az alkonyat.
Felőrli lágy egekkel,
ködlépő fellegekkel,
mi rosszat tartogat,
eljövendőinkre
esztendős karcolatként
a rózsás horizont.
Bimbós reményekkel
tekints a széles égre,
Hold játszik csillagokkal.
Így lett a napnak vége.
Kifogyhatatlan patakként
lépted jóságot ont.
Szunnyadó
Lóg az esőnek lába,
mintha ma táncot járna.
Perdül a napnak lángja,
légy a hiteknek háza.
Szólal a fűnek zöldje,
kéri, pihenj el a földre.
Csendül a tónak csöndje,
csendben simulj el az ölbe.
Hívhat a fának lombja,
förgeteg álmot hozna.
Gerlemadárnak a szárnya
lenne a lágy puha párna.
A lét zsoltárai
Kirobbanó rügyekkel hál az alkony.
Nézd, kedves, mennyi titkot rejt az erdő.
Harmat felelget rejtező füvekkel,
itt semmi sincs, mi végleges veszendő.
Serény cincér danolgat, és a tücskök
falombok mélyén zúgó harsonák.
Pirulva zizzen mécsvirág bibéje,
kagylónyi létben szunnyadó csodák.
Pikáns gyümölcsöt ont a dús barackfa,
álomtalan rigó pihen tövén.
Arany kalászba tervet sző a hangya
kibomló kontyú szőke domb ölén.
A föld, ezerrögű, ütemre dobban,
szikráit hordja millió bogár.
Diófa hajlik talpig megrakottan,
legyőzi mindet ő, a vén kufár.
Viharkezében aljas lándzsa lobban,
gyümölcs a sárba zordul eltaszítva.
Megfújja érces ébenharsonáját,
lehullik már a körte és a szilva.
Elhullik itt a védtelen vadalma,
s mit éjbe zártak őrködő magjai,
az elvirágzott lélek új tüzénél
fölzúgnak már a lét zsoltárai.
Zsoltár
az ikrek havához
Dideregve lépek jóságod tüzéhez,
földjeid nyugalma lassan elcsendesít.
Szomorú vagyok, hogy téveszme mérgez.
Életed ágait törik mázsás súlyok.
Nem létező bűnöd rombolva keserít.
Két karodban ringatózni gyermeki ölelés.
Nemhogy gyilkos nem vagy,
teherhordó angyal,
elhulló galambok párja sosem vétkes.
Mások bűnét állod minden romló nappal,
térdig viharban jársz behintve iszappal,
elhagyott vidékeken bolyongasz, te áldott.
Jóságos tenyered rögökbe meríted,
hintesz, amerre térsz mécsvirágos álmot.
Gyönge magok fölé önmagad keríted.
Végsőkig néma jó oltár-áldozattal
véred meg nem váltja már ezt a világot.
Finale
Sors tüze éget
régi meséket,
pince fonákján
múlt eloson.
Gyilkol a bánat
gyönge faágat,
véres az ég
üde hajnalokon.