NAPÚT 2010/4., B/2
Tartalom
Hubay Miklós
Kalapot emelek a fiatalok előtt
Színház
M |
A színház, nagyrészt, az a forma, amely úgy néz ki, hogy én előtte ülök valaminek, és nézek, fönt meg, a színpadnak nevezett dobogón, a csepűrágók ágálnak, én meg vagy nevetek, vagy sírok azon, amit csinálnak.
De mi a színház hátulról? Egy más világ, mondhatni, másvilág. Szerkentyűk, függönyök, vásznak, lámpák és elfedő magas paravánok, oldalt várakozó emberek, akik mindjárt bemennek, hogy Lear királyok vagy Opheliák legyenek, egyik almát rágcsál, a másik a mobiltelefonján suttog valamit a szeretőjének, a harmadik csak vár, távolban elmerült tekintettel, neki biztos hamar és rossz vége lesz a színpadon. Még hátrébb az öltőzők a jellegzetes festék- és verejtékszaggal, egy-egy kivillanó bugyi, cigarettázó, festett arcú emberek, odébb a büfé, ahol ismerős és ismeretlen emberek isznak vagy vágyakoznak inni, de a szerepük szerint még nem voltak színpadon, így nem is tehetik meg, hogy bedobják a felest egy sörrel, az udvaron hatalmas díszleteket cipelnek nagydarab emberek, a folyosóra visszatérve fodrászok igazgatják a színészek elcsúszott vagy még föl sem rakott parókáját, az öltöztetők utolsókat simogatnak a gyönyörű vagy éppen elhízott testeken, a sminkesek fáradhatatlanul pamacsolják a színészek újra meg újra megizzadó arcát, az ügyelő hangja halkan duruzsol a hangszórókból, X művész urat kérem a jobb oldali járáshoz, Y művésznőt kérem a bal oldali járáshoz, zsong az egész színpadi háttér, hihetetlen zűrzavarnak látszik minden, és mégis, minden a helyén van abban a pillanatban, amikor a színészek a színpadra lépnek, és felhangzanak a híres mondatok: Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted: lebegve a nyelven; mert ha oly teli szájjal mondod, mint sok színész, akár a város dobosa kiáltaná ki verseimet. Ne is fűrészeld nagyon a levegőt kezeddel, így; hanem jártasd egészen finomul: mert a szenvedély valódi zuhataga, szélvesze, s mondhatnám, forgószele közepett is bizonyos mérsékletre kell törekedned és szert tenned, mi annak simaságot adjon. Ó, a lelkem facsarodik belé, ha egy tagbaszakadt, parókás fejű fickót hallok, hogyan tépi foszlánnyá, csupa rongyokká a szenvedélyt, csak hogy a földszinten állók füleit megrepessze, kiknek legnagyobb részét semmi egyéb nem érdekli, mint kimagyarázhatatlan némajáték és zaj. Én az ilyen fickót megcsapatnám, amiért a dühöncöt is túlozza és heródesebb Heródesnél. Kerüld azt, kérlek.
Csakhogy aztán fölötte jámbor se légy, hanem menj saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. No már, ha ezt túlozza valaki vagy innen marad, bár az avatlant megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja; pedig ez egynek ítélete, azt meg kell adnod, többet nyom egy egész színház másokénál. Ó, vannak színészek, én is láttam játszani – s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig –, kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztény, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy megdölyfösködtek, úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet.
Remélem, hogy mi azt a modort már meglehetősen levetkeztük.
Vessétek le egészen! No, meg aki köztetek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki; mert vannak azok közt is, kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen; ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata forog is fent. Ez gyalázatosság, és igen nyomorú becsvágyra mutat a bohóc részéről, ki e fogással él. Menjetek, készüljetek.
Valami hasonló a színpad, ha nem is pont ilyen…
Zalán Tibor