NAPÚT 2010/3., 101–103. oldal
Tartalom
Prágai Tamás
Rubá’íyát
Ughy Szabina
Ami maradt • Delete • Felejtős • Fénykép egy mobilon
Győrffy Ákos
Reggeli gyakorlatok
– részlet –
„Teli a természet végtelen sok gondolattal, amelyek sohasem jelentek még meg a mi gondolataink között.”
(L. d. V.)
(1)
Hideg volt, később enyhült. Váltakoztak
a légáramlatok. Jött fel a nap, haladtam
felfelé. Hallgatag élőlények erős illata.
Úgy néztem, mintha sosem láttam
volna még. Mint ahogy tényleg soha nem
láttam még. Először vagyok itt, nem lesz
még egyszer.
Át a patakzúgáson, óriási levelek
mozogtak a fényben. Felmerült és elmerült
egy arc, felmerültek, elmerültek arcok.
Jött fel a nap a tudatban.
Egy ilyen óriás levél alá feküdni
a patakzúgásban, a levélerezetbe suttogni.
A halványzöld erekben induljon el.
Elsuttogni a kezdettől eddig a pillanatig
az egészet, felmondani és semmit sem
hagyni bent. Induljon el a zöld vérben
fölfelé, vigye el.
Találkozni a régen elveszettel. Itt lakik
közel. Minden szavam, a szavaim a zöld
vérben sokfelé. Sem fent, sem lent.
Az ismert irányokba nem mozdulhatok.
(2)
Azokra a helyekre gondolok, ahonnan
a völgybeli vizek erednek. Innen északra,
néhány kilométerrel feljebb, ha lehet egyáltalán
ilyet mondani, hogy észak, egy olyan tájjal
kapcsolatban, ami csak a lélekben létezik.
A források vize odafent nem emberi
tekintetekben tükröződik. Lefelé egyre
sötétebb lesz, zuhanás a kristályszerkezetbe.
Lefelé a test, fölfelé pedig mindaz, amit
a téli napfény kiold egy maréknyi földből.
Elkeríteni egy akkora helyet, mint a testem,
és azt helyezni át egy olyan világba, amiről
majd szégyen nélkül lehet hallgatni.
(3)
Egy nyárfa gondolatai, mondom a havazásban.
Arcizmaim elgémberedtek az erős szélben.
A kihűlő bőrön, mint a frissen hasított rönkök
felszínén, előhívódik egy ismeretlen nyelven
írott mondat. Valaki alig hallhatóan suttogja
a fülembe ezt a mondatot, a szél mélyéből
beszél, nem értem a szavait.
Az út élesen jobbra kanyarodik, van itt egy
kapu, amin beléptem egyszer, de nem tudom,
nem valaki más emlékszik-e vissza bennem
arra a kora reggelre:
A nap még nem sütött be a völgybe, idelent
hajnal volt, a testemben pedig a folyamatos
éjszaka. Tudtam, hogy valaki vár, ahogy azt
is, hogy hiába.
Egy kisfiú ült a patakmeder egyik gömbölyű
kövén. Elkéstél, mondta, és a szemébe nézve
láttam, ami lehetett volna, és azt is, ami már
nem lesz soha. Ami már nem fog megtörténni,
az a történetem.
(4)
A harmatcseppektől fénylő
kilincsen sok száz kicsinyített
másom mozdul egyszerre velem.
Egyik sem én vagyok.
Mintha egy pók tekintetébe
gabalyodtam volna, aki pontosan
ugyanazt teszi, amit én.
Nincs más választásom, lassan
ölő mérgével együtt kell szeretnem.
(5)
Egy rigó emlékeiben próbállak megtalálni.
Középkori várost ábrázoló metszet egy
összedőlt ház falán. Nem tudok latinul,
de csak ezen a nyelven értek.
Amikor legközelebb erre jár az üstökös,
ami tegnap tűnt el az égbolt nyugati peremén,
már csak azokat találja itt, akiket most sem keres senki.