Napút Online | 2010/2., 71–73. oldal
Tartalom
Fodor Ákos
versei
Bakos Ferenc
A Hegytetőtűz magányossága
21 kamarakoncert szavakra
Fodor Ákos: Gonghangok. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2009. |
Éppen ezért a Gonghangok szerkezeti sorozatosságában is az egyszeri hangok kötete. Csendre ültetett szavakkal költött verseit a szerző most 21 kamarakoncertbe rendezi. A szövegek tehát önmagukban is és önmagukon túl, egymás összefüggéseiben is megszólalnak. Az egyes ciklusok azonban mégis inkább háttérként, mintsem szigorú rendszerként működnek. A különböző műfajú versek, mint különböző hangszerek egy kamarazenekarban, befolyásolják egymást, azonban nem olyan erősen, hogy az egyes hangok jelentőségét megszüntessék, s így a versek egyedi „lebegése” megmarad. A ciklusok folyamatos olvasása egy-egy téma hangszerelésének élményét is adhatja, mégsem a ciklustémák körbejárása a központi elem a kötetben.
A rövid versek, versciklusok azonban csak látszólag nyújtanak könnyed olvasmányt. Valójában éppen a műfaji sokszínűség staccatója, az egyes hangok, „hangszerek” önálló élete az, ami az olvasást elmélyítve megkívánja tőlünk értelmezési stratégiáink gyors váltogatását.
A Gonghang talán elsősorban a hanglebegésre, azaz a nyelv elsődlegességére építő szóköltészet: a fordíthatatlan nyelvi aktualitások visszaszerzése, a szóanyag jelentéstartalmainak újraverselése. A szó és a vers értékének visszafogott és felszabadult kezelése jelenik meg benne. Nem a megíráson, elíráson, túlíráson kísérletezik a szó és a vers kapcsolataival, hanem ennek a magától érthető viszonynak autonóm erejét villantja fel. A szó anyagának olyan mértékű közvetlensége érhető így tetten, amely megidézi az elérhető jelentésmélységeket. Ugyanakkor a szavak és a költészet metaforikus viszonyai hiányoznak a versekből. A jelentés nem hasonlóságra, hanem ellentétekre, fogalmi vagy akusztikai pozíciókra épülő megvalósulása mutatkozik. Ilyen például a Visszaszólás immanens értelme.
„Drága Bibó Úr,
félek, hogy nem is vagyok
már demokrata…”
A versnyelv közvetlenségéből fakadó ellentétekre támaszkodó viszonyrendszer nemcsak az egyes verseket, hanem az egész kötetet is lazán átfogja. A költői beszéd, amely a szó és vers kapcsolatának esszenciájára épít, elkerülhetetlenül jó és rossz végpontjai között bontakozik ki, s így jó és rossz találkozási, választási pontjait biztosítja. Ez az egész költészetet egyfajta kompromisszumnélküliséggel itatja át. Felmerülhet a kérdés, hogy ez a bevallottan és sikeresen az olvasói aktivitásra építő versvilág mennyiben számít az olvasó önálló értelmezéseire. Kétségtelen, hogy a gyakran két pólus között megfogalmazódó versek csupán egyetlen dimenzióban képesek minket utaztatni. Úgy tűnik, ez e költészet sajátosságai közé tartozik. Egyes versek azonban, mint a Mosoly, olyan jellegű ellentéteket állítanak föl, amelyek a kizárólagosság helyett a harmonikus illeszkedésben értelmezhetők. Így viszont ebben az esetben a jelentéstulajdonítás leginkább egyfajta egyensúlykeresésnek felel meg.
A versvilágot meghatározó ellentétesség természetesen nem pusztán analogikus viszonyokban jelenik meg, hanem gyakran a kulturális közeggel konfrontálódva. A versek rövidségének köszönhetően maga a verstest könnyen lép dichotomikus viszonyba a címmel. Ezek a kapcsolódó ellentétek nyíltabb-rejtettebb megfelelések szerint rendeződnek. Általában csak a kulturális referencia tudatos bevonásával értelmezhetőek, tehát az a naivabb jelentésalkotás, amely a párhuzamosan megjelenő szóellentétekben természetes, esetükben tudatosabb ön- vagy identitásértelmezéssel kell párosuljon. Ez történik például a Státusz című szövegben, amely a státusz, az állás mint stabilitás és függőség kulturálisan különböző konnotációit rendeli egybe, s feltételezhetjük, hogy ellentétes jelentéstartalmakat kell felfedeznünk a köznyelvi kultúrában homogénnek ítélt szókapcsolatokban. Megint csak a köznyelvi szókincs, szókultúra újraírásával, újra-birtokbavételével van tehát dolgunk.
„míg szükségem van
rá, hogy szükség legyen rám:
függőben vagyok”
A nagyobbrészt haikura, helyenként oktávákra, szonett-töredékekre és más töredékes-sorpáros költeményekre épülő kötetben azonban nem pusztán a szó újrabirtoklására helyeződik hangsúly. Bizonyos versekben mintha festészet-zene-szó totális harmóniája lenne a cél. A Weöres Sándornak ajánlott darabokban (s azokon túl is) a zeneiség és látvány együttes hatása működik. Ezek a versek nem nélkülözik a metaforikus jelleget. Nem annyira az ellentét, mint az összerendelés szervezi a verset. A megragadás, a megsejtés nem a nyelvi-fogalmi-megvilágító, hanem a nyelvi-esztétikai-megidéző úton történhet meg. Így az egyszavas versek sem ellentétben fognak állni a címmel, mint inkább kiegészítő, magyarázó viszonyban (pl. Elutasítás). A hang nem a szó nyers jelentésével, hanem impresszióként jelenik meg, esztétikai, onomatopoetikus tulajdonságaival kápráztat el. Bizonyos darabokban a képiség, másokban a ritmus, a hang lesz egy leheletnyivel fontosabb, valójában azonban ezek együttes, finom egyensúlyáról van szó, melyek a szót a költő számára kifejezéssé teszik.
Noha különböző poétikai reflexekről van szó, amelyek akár ki is zárhatják egymást, a kötet koncertjellege éppen abból fakad, hogy a különböző költészeti folyamatok nem kizárják, inkább váltogatják egymást. A világos, könnyed esztétizmusú Ittből az élet és halál felé mutató állomásokat bejárva, oda-vissza tekintve, lépegetve kell elérkeznünk a megismerő, szűkszavú mégbe. A végpont mégsem csupán a szóé, inkább a szóhoz rendelt lebegésé. Cím és vers, cím és verstest kapcsolata a belső referenciákon túl valamiféle végső redukció felé halad.
Az ellenpólusok közötti vonzásterekbe hív ez a kötet, egy-egy sétára csak. Annyira, amennyi idő alatt néhány szó, szókapcsolat, szópár ereje hatni tud, és hatnia elég. Az olvasás minimumát és maximumát ajánlja tehát, egyszerre, egy pillanatban, egy vagy néhány kellőképp megválasztott, áthangolhatatlan hang erejéig.
Dávid Anna Dóra