NAPÚT 2009/10., 153–156. oldal
Tartalom
Peták István
újságíró
László Attila
régész (Sepsiszentgyörgy, ma: Románia, 1940. december 27.)
Hetven évről – hetven sorban (valahogy így szólt a szerkesztőség megtisztelő felkérése) mit is írhat a halandó, visszatekintve az elsuhant évtizedekre? Egy életpályára, amiben talán nincs is semmi rendkívüli, eltekintve a változó helyszínektől, s különösen a színhelytől, ahol életem javát le kellett élnem, nemcsak megőrizve és ápolva, de gyermekeimnek is továbbadva örökül kapott identitásomat.
Ha a világpolitika másképp alakul, bizonyára Brassóban születtem volna, ahol édesapám a Brassói Lapok szerkesztője volt, s ahol megismerkedtek a Nagyváradról szüleivel odatelepült édesanyámmal. Ám közbejött a bécsi döntés, és édesapám visszatért szülővárosába, életre kelteni a nagy múltú sepsiszentgyörgyi napilapot, a Székely Népet. A szentgyörgyi éveknek a háborús események vetettek véget: menekülés Budapestre, ahol édesapám tragikus körülmények között meghalt, s ahol édesanyámmal és húgommal átéltük az ostromot. Édesanyám szülei időközben visszaköltöztek Nagyváradra, s 1945 tavaszán mi is oda mentünk haza. Itt telt gyermek- és ifjúkorom, igen szűkös körülmények között. Iskoláimat, az I. osztály kivételével, a Premontrei Gimnázium örökébe lépő Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban végeztem. Szeretettel és hálával emlékszem vissza tanáraimra, akik személyes példájukkal is emberségre tanítottak, és nem száraz adatokat sulykoltak belénk, hanem az összefüggéseket (mai eszemmel úgy is mondhatnám: a rész és az egész viszonyát) igyekeztek megértetni, ami kihatott egész későbbi gondolkodásomra. Páll Géza, természetrajztanárunk bevezetett a törzsfejlődés meg a növény- és állatrendszertan alapjaiba. András Ágoston igyekezett eligazítani nyelvünk szerkezetében és helyesírásunk útvesztőiben. Irodalmunk történetének nagyobb fejezeteit mindig korrajzzal vezette be, aminek a fontosságát akkor érthetjük meg igazán, ha tudjuk, hogy tanterveinkben nem szerepelt a magyar történelem. S ha történelem: András Gusztáv, aki megtalálta a módját, hogy pótolja a tankönyvek ilyenszerű hiányosságait, és különös szeretettel beszélt az Erdélyi Fejedelemség történetéről. 1956 őszét alig 16 évesen, (szovjet modell szerint) érettségi előtt álló 10. osztályosokként éltük meg. Az iskolai rokonszenv-megnyilvánulásokért sokan megfizettek, András Gusztávot is letartóztatták. Egy vasárnap délelőtt, valamikor már ’57 tavaszán, kétségbeesett édesanyámmal együtt engem is berendeltek a Securitatéra, ahol külön-külön hallgattak ki bennünket (magyarul). Ez volt az első találkozásom a „szigorú intézménnyel”.
Érettségi után, némi latin- és görögtudással a tarsolyomban (érettségi elnökünk, Bodor András ókorász professzor ösztökélésére is) a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem szakára jelentkeztem. Érdeklődésem az őskor régészete felé terelődött, így latintudásomat leginkább Jakó Zsigmond professzor roppant igényes paleográfiai szemináriumain gyümölcsöztettem. Ferenczi István mellett lettem régész-inas, és léptem arra a pályára, amelyet jó fél évszázaddal korábban nagyapám, László Ferenc, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára és a Székely Nemzeti Múzeum őre is választott, s aki Délkelet-Erdélyben végzett régészeti kutatásaival, különösen erősdi ásatásaival vált ismertté Európa-szerte.
A kolozsvári évek külön történet lehetne. Akkor éltük meg országszerte, az egyetemen, de a családban is 1956 utórezgéseit. (Nagybátyámat, László Dezső református lelkipásztort 1957 nyarán ismét letartóztatták, s csak 1960-ban szabadult.) 1958. február 28-án a kolozsvári Állomás téren meghallgathattam Kádár János elhíresült beszédét a román–magyar viszonyról s a nemzetiségi kérdés „megoldásáról”. Másodévesként, 1959 tavaszán aztán meg- és átéltem e megoldás egyik jelentős mozzanatát, a Babeş és a Bolyai Egyetem egyesítését, ami igazából az önálló kolozsvári magyar egyetem felszámolását jelentette. Ott és akkor láttam-hallottam először Nicolae Ceauşescut, aki Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár képviselőjeként kemény (Szabédi Lászlóra és sorstársaira gondolva azt is írhatnám: véres) kézzel irányította az egész szomorújátékot. Az öt egyetemi év kemény munkával telt, nyaranta régészeti ásatásokon való részvétellel. De hiába végeztem „piros” (azaz érdem)diplomával, nekem nem járt kolozsvári, egyáltalán erdélyi egyetemi vagy kutatói állás. Akkortájt, a homogenizálás jegyében már megkezdődött a fiatal magyar értelmiségieknek Erdélyből a Kárpátokon kívülre plántálása. Így neveztek ki a iaşi (jászvásári) egyetemre, dékánunk, Ştefan Pascu akadémikus, a román nacionalista kurzus egyik zászlóvivője és Dumitru Berlescu iaşi dékán megállapodása értelmében, amit, ha eltekintünk a sajátos körülményektől, nem egyfajta száműzetésként, hanem megtiszteltetésként kellett volna értékelnem. A kinevezésem hátterében lévő elképzelések szerint az újkoros Berlescu professzor mellett kellett volna dolgoznom (úgy is, mint a magyar szakirodalom közvetítője), de végül is sikerült kiharcolnom, hogy megmaradhassak választott szakterületemen.
Így indult 1962 őszén életem kezdetben néhány évesnek képzelt, de évtizedekre nyúlt, máig tartó jászvásári korszaka. Mit lehet erről dióhéjban írni? A legfontosabb: itt alapítottam családot, itt neveltük fel gyermekeinket. Feleségem az egyetemi tanulmányait itt végző Zathureczky Zsófia lett, aki – milyen a sors – ugyanabból a családból származik, mint a Székely Nemzeti Múzeumot alapító Cserey Jánosné Zathureczky Emilia. Három gyermekünk született: Zsolt (1970), Ildikó Mária (1974) és János Ferenc (1979). Tanulmányaik végeztével az anyaországban kerestek boldogulást, ma már mindhárman családos-gyermekes emberek, magyar állampolgárok (noha Jánosék egy ideje Svédországban élnek).
Az élet nehézségeit a család melege mellett az is megkönnyítette, hogy kenyeremet (az olykor terhessé dagadó oktatómunkától eltekintve) azzal kereshettem, amit szívesen végeztem, s úgy érzem, talán vittem valamire a „szakmában”. Végigjártam az egyetemi ranglétrát a gyakornokságtól a professzori státusig, igaz, 1990-ig majd húsz éven át adjunktus maradtam. Írtam néhány könyvet s vagy másfél-kétszáz tanulmányt, cikket az őstörténet és régészet (neolitikum, réz-, bronz-, kora vaskor, tudománytörténet) tárgyköréből, jórészt saját (erdélyi és moldvai) ásatásaim, kutatásaim alapján. 1996-ban a Román Tudományos Akadémia Díjában részesültem, de ennél büszkébb vagyok arra, hogy 1978-ban a Kriterion Könyvkiadó és egykori igazgatója, Domokos Géza önzetlen támogatásával sikerült gondozásomban kiadni a Táj és tudomány című kötetet nagyapám, László Ferenc (itt-ott ugyan kipontozott) válogatott írásaival és az életének és munkásságának szentelt tanulmányokkal. Noha kollégáim, tanítványaim megbecsültek, a másság vállalása gyanút és bizalmatlanságot keltő volt, s éreznem kellett a román haza éber őreinek irántam tanúsított leplezetlen figyelmét. 1974 és 1990 között csak egyszer utazhattam külföldre (Magyarországra), a „Nyugatra” 1991-ben jutottam el először, s jócskán elmúltam ötvenéves, amikor kimászhattam az Akropoliszra vagy megpillanthattam a Colosseumot. Az elmúlt húsz évben sok minden megváltozott, megfordulhattam Európa számos egyetemén, kutatóintézetében, 2001-ben, az Union International des Sciences Préhistoriques et Protohistoriques ličge-i kongresszusán beválasztottak az UISPP állandó tanácsába (Conseil Permanent), de a mai napig sem láttam a Louvre-ot vagy a British Museumot. Néhány évig (500 kilométerről ingázva) tanítottam a kolozsvári egyetem újraindított magyar tagozatán is, s ha sikerült volna lakáshoz jutnunk, odaköltözhettünk volna. De nem sikerült, s az ingázást is képtelen voltam folytatni.
2006 őszén nyugdíjba mentem, professor emeritus lettem. Évenként meghosszabítható konzulens professzori státusban folytatom munkámat, tanítok a doktori iskolában, s foglalkozom „saját” doktoranduszaimmal, köztük hat erdélyi magyar fiatallal, akiket, remélem, sikerül végigvezetnem a megkezdett úton. Részt vállaltam-vállalok a Pósta Béla Régészeti Egyesület és az erdélyi magyar régészeti konferenciák munkájában, a kolozsvári Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából új sorozata, valamint a Székely Nemzeti Múzeum kiadványa, az Acta Siculica szerkesztésében. Az anyaországi tudományossággal is jók a kapcsolataim; 2001-től az MTA köztestületi tagja vagyok, s nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy a tekintélyes budapesti folyóirat, az Archaeologiai Értesítő szerkesztőbizottsági tanácsadójává választottak. Vendégelőadóként a budapesti ELTE meg a pécsi JPTE hallgatói is megismerhettek, s kibontakozóban van egy gyümölcsözőnek ígérkező együttműködés a Kodolányi János Főiskolával.
Vannak még bőven terveim, tennivaló akad – egészség legyen! S talán még visszaút is lesz, Etelközből a Kárpát-medencébe.
