NAPÚT 2009/10., 151–153. oldal
Tartalom
Hambuch Vendel
újságíró, történész
László Attila
régész
Peták István
újságíró (Sajókaza, 1940. december 20.)
Nem értem, hogy miként is, miért is kerültem kiválasztásra, hogy írjam meg életem önvallomását. Nem vagyok író, de még a szó klasszikus értelmében újságíró sem. Amolyan rádiós-, televíziósféle ember vagyok, aki idejekorán rájött, hogy alkalmatlan a riporteri foglalkozásra, s ezért abbahagyta. Így lettem, mint heveny közéletiséggel megáldott ember, szerkesztő. Az akkori kollegiális vélemény szerint az az ember, aki nem jó riporternek, rendezőnek, operatőrnek stb., stb., az lesz szerkesztő. Talán sikerült az ellenkezőjét bizonyítanom. Ennek ellenére nem tudom, hogy egyáltalán jegyzik-e még, hogy televíziós pályafutásom során milyen műsorok kötődnek a nevemhez lazábban vagy szorosabban. Egyáltalán: van-e olyan műsor, tett, ami érdemes az emlékezetre? (Szerintem igen. És mások szerint?) Azt tudom, hogy az elmúlt másfél évtizedben megjelent televíziótörténeti írásokban sem személyem, sem műsoraim nem szerepelnek. Ennek a televízión belüli erőviszonyokból következően máig, s szerintem még sokáig kibeszéletlen oka van. Lehet, hogy azért jutottam a kiadvány szerkesztőjének eszébe, mert sokszor botrányokat kavartak készített vagy jóváhagyott műsoraim? Vagy botrányos volt, ahogyan mint televíziós elnökkel elbántak? Nem szeretnék sem botrányhős, sem hős lenni, ezért ezt a variációt el is vetem. Ráadásul azt hiszem, hogy egy szerkesztő ’eszejárását’ amúgy sem lehet megfejteni. Mert a szerkesztő szerkesztő. Ez egy állapot.
Most önéletrajzi vallomást is kellene tennem: apám tanító, majd gyógypedagógus tanár lett. Tőle örököltem a mindenkori jobbítás, nevelés, növelés ösztökéit. Mint lámpás, apám egy piciny falu, Center népét tanította a dán szövetkezeti formákra és a korszerű almatermesztés fortélyaira. Én az iskola egy szem osztálytermének hátsó padsorába húzódva hallgattam őt. Az a tanítás, az a hit, ahogyan végezte munkáját, a mai napig velem, bennem van. Mérce. (Néha egyest kapok magamtól.) Anyám háztartásbeli, vallásos asszony volt. Mint ministráns papnak készültem ezért.
A negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében lelki, emberi, politikai nyomorúságok vettek körül minket is, de többek között azt már akkor is – tizenéves gyerekként – megtanultam, hogy nemcsak fekete és fehér a világ. 1956 – világra eszmélésem éve. Ráadásul apám ?’56-ban merte felhozni a pincéből azokat az eldugott könyveket, amelyeket a zúzdába kellett volna küldenie a „fordulat éve” után. Így aztán – a tiltott gyümölcs ízét kóstolgatva – már gimnazista koromban végigolvastam a hazai és külföldi pszichoanalitikusok legfontosabb könyveit. Természetesen pszichológusnak készültem. De elsős gimnazista koromban fuvolázni kezdtem, s az olyan jól ment, hogy természetesen nagyon gyorsan zenei pályát céloztam meg. A bátyám matematika szakra járt az egyetemre, s ha hazajött, s gyalog elmentünk nagyanyámékhoz Ózdról Sajóvárkonyba, akkor útközben azzal gyötört, hogy fejben differenciáltunk és integráltunk. Érdekeltek a diophanthoszi egyenletek is, s akkor úgy nézett ki, hogy matematikus leszek én is. De volt egy matematika-tanárnőnk, aki nem tudta a matematikát, de… – és volt egy festőművész ábrázológeometria-tanárunk, aki nagyon tudta a geometriát, de – mindketten szerették az irodalmat, a művészeteket. Így esett, hogy Stefan Zweiget, Hemingwayt, Gorkijt (a novellákat), Thomas Mannt, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Németh Lászlót (1955–59-et írunk) és a teljes iskolai könyvtárat sikerült megismernem, elolvasnom. Így lettem – apám és saját magam ’?56-ban viselt dolgai következtében – egy kis kanyarral Debrecenben magyar–pedagógia szakos (a matematikát a dékánok nem engedték harmadik szakként felvennem) egyetemi hallgató, majd népművelés szakos is (a szak indulásakor), és így lettem tagja az akkor első európai sikereit arató debreceni Kodály-kórusnak. (Ekkor még nem tudtam, hogy mindez mily hasznos lesz rádiós, televíziós életemben, szerkesztői munkámban.)
Így indultam. Az egyetemen megtanultam kompromisszumot kötni. Professzoraink kérték a (pedagógia, néprajz, angol, német szakos) hallgatókat, hogy lépjenek be a KISZ-be, mert nemcsak nekik, hanem áttételesen magunknak csinálunk rosszat makacsságunkkal. A kérést teljesítettük. Végzéskor a pedagógia tanszék kérte, hogy maradjak bent, de ennek az a feltétele, hogy lépjek be a pártba. Nem léptem, nem maradtam. Aztán jött 1968, amikor azt hittem, hogy világosabb lesz a világ körülöttünk, s azt gondoltam, hogy ne csak a partvonalról kiabáljak be, hanem menjek be a csapatba, s ott legyek legény. Tévedtem. Így éltem két évtizedig – nem volt könnyű.
Ekkor és ilyen előzmények után jutottam arra a nem túlságosan emelkedett meggyőződésre, hogy nem siránkozni kell, hanem meg kell keresni a lehetőséget, a kiskaput, ahol tehetünk ’erőnk szerint’. Hogy milyen minőségű ember leszek és milyen minőségű – közvetlen – közegben, az mindenekelőtt rajtam múlik. (Apám erre figyelmeztet.) Ezért mentem a Fogarasba forgatni ’mint gazdag turista’, akinek professzionális felszerelése van (így nem kellett forgatási engedélyt kérnünk a románoktól). Így született meg a Másfél millió lépés Magyarországon című filmsorozat ötlete, amelyet aztán – Rockenbauer Palinak köszönhetően – országos siker követett. De az Ablak gondolata is ezekből a gyökerekből táplálkozott (az építkezése pedig zenész mivoltomból). Az Ablakot mint felelős szerkesztő közéleti, közérzeti szolgáltató műsornak neveztem. Látványosabb lépés, nagyobb lépték volt, amikor már a Napzárta, a ’cipzár’ felelőse lettem. Többször elgáncsoltak, de mindenkor sikerült felállnom. Így lettem intendáns, alelnök, majd tévéelnök. Ez utóbbi posztraba úgy kerültem, mint Pilátus a credóba. Európában a közszolgálati televízió azonos a nemzeti televízióval. Mások is tudták ezt, s ezért nagyon gyorsan, mindenáron el kellett engem távolítani a tévéelnöki székből (mert már jól haladtam előre), nehogy a végén még megcsinálja ez az ’őrült’, amit akar. A tévéelnöki ’bukás’ után még elkészítettem a Szent István vándorlás (az Országos Kék-túra mentén) című filmsorozatomat, voltam egy kicsit – kevés sikerélményt felhalmozó – televíziós kurátor, most pedig nyugdíjasként élek.
De a fenekemen most sem tudok nyugton maradni, mert a Magyar Turistaegyesületet (1948-ban betiltották, majd 1989-ben újjáalapítottuk) változatlanul vezetem, mert hiszem, hogy a polgári természetjárás olyan kultúrát teremtett és hintett el az országban, amelyet még több évtized alatt sem lehetetett nyomtalanul szétverni. És ugyan mennyi idő kell a teljes visszaállításához?
Úgy látom, hogy van még mit tennem hetvenévesen is.
