NAPÚT 2009/10., 148–150. oldal
Tartalom
Szersén Gyula
színművész
Hambuch Vendel
újságíró, történész
Szabadi Judit
művészettörténész (Pápa, 1940. november 24.)
Nem voltam még ötéves, amikor Budapest ostromát közvetlenül megéltem. A Fő utcában, egy Bauhaus stílusú modern ház pincéjében zsúfolódtunk össze, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg a falakat, kőporfelhőbe borítva valamennyiünket. Mint megtudtam, a németek egy lőszerrel megrakott vagont toltak a Duna-partra, melyet bombatalálat ért. A szemben álló házat a földdel tette egyenlővé a robbanás, mindenki odaveszett. Itt lelte halálát Gulácsy Irén írónő is. A mi első emeleti lakásunk romhalmazzá vált, később a törmelékek alól a szüleim kiástak, amit tudtak; ezzel rendezték be későbbi otthonunkat egy öreg, körfolyosós házban. De emlékeztem arra is, hogy az utolsó „élelmiszerkészletünket”, az egy zsák krumplit elvitték az oroszok, és egyébként is folytonos rettegésben éltünk miattuk, mert a férfiakat malenkij robotra összefogdosták, innen szökött meg több ízben is édesapám. Egy dolog azonban nagyon tetszett: más ennivaló híján földimogyoróval etetett bennünket, gyerekeket édesanyám, ami nagyon ízlett nekem ebéd és vacsora helyett is.
A diktatúra szegénységben és félelemben töltött évei után felemelő élményként égett belém az 1956-os forradalom: láttam a Körtéren az összetört kirakatokban a bankókkal teli ládákat az elesettek hozzátartozóinak való adakozás tanúiként, és láttam a Műegyetem kertjében a felkelők frissen hantolt sírjait. Könny és gyász, de a szabadság fuvallata mámorító érzés volt.
1959-ben érettségiztem, és 1964-ben diplomáztam magyar nyelv és irodalomból és művészettörténetből az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Pályám a Corvina Kiadóban indult, ahol képzőművészeti könyvek szerkesztőjeként kezdtem dolgozni. A kiadóban igazi szellemi műhelybe jutottam, melynek megvolt az a politikai pikantériája is, hogy mintegy lerakatává vált a Rákosi börtöneit megjárt olyan kiváló embereknek mint Justus Pál, Balabán Péter, Pődör László, Tarisznyás Györgyi. A Corvina nobilis és nyitott intézmény volt, ez utóbbit az is szavatolta, hogy az úgynevezett tiltott művészeket illusztrátorként alkalmazta. Bejárt a házba Csernus Tibor, Lakner László, Gyémánt László és az 1956-os szereplése miatt a Képzőművészeti Főiskoláról eltávolított Koffán Károly is. Hosszú diskurzusokat folytattunk a művészetről, és megnyíltak előttem a műtermek is, melyek a születőben lévő festményekkel és az ott lapozgatott nyugati monográfiákkal és folyóiratokkal olyan fontos szerepet játszottak a felkészülésemben, hogy szívesen neveztem ezeket az éveket „az én egyetememnek”. A műtermekben ugyanis betekinthettem az alkotás folyamatába, sőt véleményre is késztetve lettem, és ettől kezdve természetemmé vált, hogy személyes kapcsolatba kerüljek a művekkel. A kortárs művészettel való találkozásom részbeni hozadéka volt az 1969-ben, 1970-ben, 1972-ben általam koncipiált Képzőművészeti Almanach, melyet avantgárd szellemisége és „kozmopolita” jellege miatt botrányok közepette betiltottak.
A Corvina igényes szellemi és magas etikájú emberi légköre kedvezett az alkotómunkának: 1966-ban megrendeztem Gulácsy Lajos emlékkiállítását, kitartó kutatással összegyűjtve a művész halála óta (1932) szétszóródott és a háborúban megtizedelt, valamint a hamisítványoktól összekuszált festményeit, és l969-ben megjelent első könyvem ugyancsak Gulácsy Lajosról. Gulácsy eredeti festői személyisége és sokrétű életműve igazi nekem való téma volt; ebből következett, hogy az évtizedek folyamán több ízben is visszatértem hozzá, többek között a szépirodalmi írásait kötetbe gyűjtve (Virágünnep vége, 1989) egészen a 2007-ben publikált monografikus igényű könyvemig.
Ugyancsak a corvinás időkben veselkedtem neki egy nagy lélegzetű munkának, mely a magyar századforduló művészetével, a szecesszióval foglalkozott. A hazai művészettörténet felderítetlen területe volt ez, így az alapkutatások is rám hárultak. A könyv szintetizáló jellegű korszak-monográfia lett, kitekintéssel az európai rokon jelenségekre. Német és angol nyelven is megjelent.
Az évek folyamán igazgatók jöttek és mentek, és az 1980-as évek közepére a kiadó elérte szellemi mélyrepülését, melynek során a korábban egyik fő profilt jelentő képzőművészeti könyvkiadás már csak megtűrt státusban, a perifériára szorítva kornyadozott. Itt már több keresnivalóm nem volt, útjaink elváltak. 1986-tól 1990-ig Soros-ösztöndíjasként hidaltam át négy, alkotói szempontból termékeny évet, de tudtam, hogy soha többé nem megyek vissza a Corvinába.
Pályám második nagy szakasza, csaknem napra annyi, mint az első, a Képzőművészeti Főiskolához fűződik, ahol 1985-től tanítottam. 1993-tól a főiskola művészettörténeti tanszékének tanszékvezetőjeként folytattam oktatói munkámat. 1996-tól habilitált kinevezett egyetemi tanárként és tanszékvezetőként dolgoztam ugyanott, illetve az időközben egyetemmé akkreditált oktatási intézményben. Nagyszerű kihívás volt az oktatói munka, mely szinte észrevétlenül a szakmai érdeklődésemet is más irányba fordította. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott munkásságomban a XIX. század európai művészete: egyrészt az 1890-es évek művészi-szellemi áramlata, a szimbolizmus, majd időben visszafelé haladva a romantika. Mindkét irányzat elsősorban az egyetemes művészet összefüggésében érdekelt, amihez külön kérdéskörként Manet művészete járult. Igaz, ezt a változást már előkészítette 1983-ban a párizsi Grand Palais-ban Manet retrospektív tárlata, akinek addig eredetiben egyetlen képét láttam: a Baudelaire kedvesét. A festmények keltette élményről itt most nem tudok beszámolni, de arról igen: itt történt meg, hogy a festészet történetét a magam számára a modernizmus aspektusából végiggondoltam, átélve és megértve azt a nagy szemléletbeli átalakulást, amely a modern művészetet útjára indította. Manet témaötletét az 1990-es évek elejéig dédelgettem magamban, ebből született meg Manet „A modern élet heroizmusa” című könyvem.
Ezekben az években viszonylag sokat utaztam, és csaknem valamennyi helyszínre eljutottam, ahol az egyetemi óráimon szereplő művészek tevékenykedtek. Ezek az ismeretek is hozzásegítettek akadémiai doktori disszertációm alapgondolatához, melyben a XIX. század festészetében a női akt metamorfózisát kísértem végig Goyától Munchig. A Venus isteni szerepköréből kihullott lemeztelenített nő különböző változatai az odaliszktól a prostituáltig, az érzéki hetérától a bábuvá degradált figuráig alkalmasak voltak arra, hogy a kor szellemtörténeti és történetfilozófiai aspektusai is kirajzolódjanak általa.
