NAPÚT 2009/10., 146–147. oldal
Tartalom
Sütő Éva
formatervező iparművész
Szabadi Judit
művészettörténész
Szersén Gyula
színművész (Budapest, 1940. november 22.)
„Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”
(Radnóti Miklós: Töredék)
Már dúlt a második világháború, mikor megszülettem. Édesapám (kerékpár- és varrógépműszerész) a háború előtt egy katonai járműszervizben dolgozott, így azonnal behívták a hadsereg kerékpáros felderítő-zászlóaljához műszaki szolgálatra. 1946 őszéig (ekkor engedték el Ausztriában egy amerikai hadifogolytáborból) igen ritkán láttuk egymást.
Édesanyám tíz-egynéhány gyermekes családból származott, itthon intézetben, majd külföldön (Belgiumban), nevelőknél tanult, s mint varrónő dolgozott a háború végéig. 1945 januárjában, a bunkerben szülte húgomat, két év múlva, harminchárom évesen, hosszú, súlyos betegség után elhunyt. Én hatéves voltam, húgom kétéves. Apámat többször atrocitálták, „persona non grata”-ként kezelték volt állása, valamint amerikai fogsága miatt. Végül nagyapám magáncégénél dolgozott, gyári kazánokat és vaskéményeket szereltek. Rákosszentmihályon, egy kétszobás, nullkomfortos kertes házban, iszonyú nehéz körülmények között, szolgálólányok gondoskodtak rólunk 1950-ig, apám második házasságáig.
Apácák neveltek az óvodában, egyházi iskolában kezdtem az elemit. Voltam kiscserkész, ministráltam, apám a kórusban énekelt. Első tíz évem e vallásos környezetben meghatározó lett pályámon is. Érett fejjel visszagondolva: a szertartások, szentmisék vizuálisan, színházi élményként is megjelennek képzeletemben. A nyomorú és szürke hétköznapok után az ünnepnapi templomi jelenlét mindig katartikus érzést váltott ki. A díszes oltár, a gyertyák, csillárok fényei, a miseruhák, egyházi rekvizitumok, az orgonazene, a kórus, a szószék retorikája, a bibliai történetek, az együtt éneklés és a templomi csönd és fegyelem még most is nosztalgikus vágyat, cselekvési szándékot indukál bennem.
1948-ban az egyházi iskolákat államosították. Megszűnt a cserkészet is. A szellemi táplálékot a plébánia könyvtárából merítettem a továbbiakban.
„Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.”
(József Attila: Kész a leltár)
Móricz Zsigmond: Rokonok |
„Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek,
Könnyű elbánni külső elleninkkel,
Ha kivesznek e belső bitangok,
Félre most lant, futok a toronyba,
Megkondítom azt a vészharangot!”
(Petőfi Sándor: A nemzethez!)
Hatásosnak bizonyult, mert délután gondolkodás nélkül elhurcoltak lakásunkról másfél és tizenkét éves húgaim mellől. Ötünket az osztályból a kapitányságon izgatással és a MÚK! (márciusban újra kezdjük) mozgalom szervezésével vádoltak. Végül is a tanári kar áldozatos és karakán kiállása tette lehetővé (amiért a mai napig hálásak vagyunk), hogy érettségizhettünk. Ám az úgynevezett „káderlap” ekkor még élt. Három évig nem vettek fel a főiskolára. Ezalatt megjártam a „Hadak útját”. Voltam gyógyszergyári segédmunkás éjszakai műszakban, délután a Metró Clubban Jancsó Adrienn balladakurzusán, este Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában tanultam, később a Déryné Színházban díszletmunkás, majd fellépti díjas színész, aztán mindenes a Közlekedési Múzeumban, végül 1960-ban segédszínész a Vígszínházban. Az amnesztia után, 1961-ben felvételt nyertem a főiskolára. Sikeres vizsgaelőadásaim eredményeként szerződtetett a Nemzeti Színház 1965-ben.
Innen már pályám állomásai nyomon követhetőek, értékelése nem az én feladatom. Hűséges típus lévén mintegy negyven évet szolgáltam színházamban. Hármas törvényem kísért és kísér a mai napig: pontosság, kondicionáltság, naprakészség. Ilyen volt számomra az elmúlt század, „megrakodva búval és örömmel”. Mégis soraimat József Attila szavaival zárom:
„Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz,
Magaddal is csak itt bírhatsz,
Oh lélek! Ez a hazám.”
