NAPÚT 2009/10., 132–134. oldal
Tartalom
Berkovits György
író
Sárközy Tamás
jogász
Cyránski Mária
szobrászművész (Budapest, 1940. október 21.)
A világháború utáni Kruspér utcában, házunk emeletén, könyvrestaurátor dolgozott egy csodálatos, nagyméretű Michelangelo-albumon. Szüleim felvittek hozzá, hogy megnézhessem. Olyat azóta sem láttam, a Gellért-hegyi sziklakápolna pálos szerzeteseinek könyvtárába tartozott. Annyira megfogott, hogy végleg döntöttem: szobrász akarok lenni. Az iskolában már jobban rajzoltam, mint osztálytársaim. Addig-addig, hogy nyolcadik általánosban egy korosztályos pályázaton festményemmel, a Műcsarnokban rendezett kiállítás keretében, országos második helyezést értem el.
A díj egy nyári, tóalmási művésztáborozásból és a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba való felvételből állt. Szüleim már elkéstek aggodalmukkal, hogy ugyan miféle sorsot vállalok magamra, mert én mindenképp éltem elnyert felvételi jogommal.
Nagyon vékonyka voltam, kicsi testsúllyal, ám valamit tudhattam, mert nemcsak egy tanár figyelt fel munkámra: először a díszítőszobrász szakra kerültem, és szinte megbántottam tanáromat, amikor átkértem magamat a szobrász szakra. Itt Somogyi József tanított, és a gimnázium fennállásának 180 éves jubileumi kiállításán, a Nemzeti Szalonban, az énáltalam készített figura is szerepelt a gimnázium e műfajbeli eredményei között.
Számomra az emberi figura nem egyszerűen tanulmányi feladat volt. Éreztem, hogy a képzőművészet az idők során azáltal szerzett rangot – valamikor egyszerű mesterség volt a sok közül –, hogy egyesek olyan fokon tudták művelni, hogy már szellemi hatóerővel bírt, a lélek tájait járta. Éppen ezért semmi köze a díszítményhez, a külsőségekhez.
Michelangelo az Utolsó ítéletében, hatalmas léptékben, az emberi élet drámáját, tragikumát festette meg. Rembrandt mindezt egyetlen alakban, önarcképein, sűrítetten idézte meg. Mindkettő megrendít, és bennük magunkra ismerünk.
Rembrandt öregkori arcképéből a korlátoltság légkörében élő, saját értékét ismerő, érző ember tekint ránk, a mai ember, a mindenkori ember tekintete, mindent tud, mert egyidős velünk. Nem hal meg, kíséri az utána jövőket, bennünket, és akik utánunk jönnek. A remekműnek ez a jellemzője.
Kikből áll a közönség? Akik jelen vannak, akik érdeklődnek, akiket a művek magukkal tudnak ragadni. Nem minden ember része a közönségnek. Az ideológusok tévedése, hogy megpróbálták a szobrászt, a festőt felhasználni eszméik bizonyítására. Igazi tévedés volt előre kitervelt szándékot erőltetni a művészetre, mint pl. tették a „szocreál”-lal! Utólag most mindent összemosnak, és egyszerűen a figuratívot sorolják a szocreál körébe. Minden azon múlik, hogyan, milyen szándékból születik a mű. Nem véletlen, hogy a „megbízások”, a „feladatok” eredményeztek meggyőződés nélküli, kényszeredett, kilúgozott műveket. Csak hálát adhatok a sorsnak, hogy munkáim döntő hányada nem megbízás, ezért viselheti magán a magam iránt támasztott igényt, a belső indíték őszinteségét. Mégpedig úgy, hogy a köztérre szánt munkáim döntő többségben megnyerték maguknak a mecenatúra vaskalaposait is. Így kerülhetett elhelyezésre Dunaújvárosban egykori diplomamunkám, a Hajnal. A város, ahol addig minden a központi akaratból létrehozandó „vas és acél városa” eszmét szolgálta, a benne lakó emberre gondoló, mégpedig jelmez nélküli, általánosított alakkal gazdagodhatott. A város első köztéri aktszobra volt. Evvel annyira egyedülállót tettem, hogy a sok évvel későbbi, Lighea című szobrom a Fabó Éva uszoda előtt, Dunaújváros második köztéri aktábrázolása lett. Más elhatározásomból korábban megkezdett munkámat a férjemmel közös műtermemben látták meg az uszoda tervezői.
A férfi szobrászok többnyire az „elejtendő vadat” látják a nőben. Kevés olyan mű született tőlük, mint a festő Rembrandt Vízbe lépő fürdőző nő – felesége – képe, amelyben valami más is megjelenik. Ha én is inkább efelé hajlok, az nem véletlen. Az előítélet, amely többek közt a „szobrásznő” és a „feminizmus” közé egyenlőséget tenne, távol áll tőlem. Az én nőalakjaim nem férfitagadók azáltal, hogy munkásságom középpontjának tekintem őket. A terhesség, az anyaság vagy egyszerűen az öntudatra ébredés – mint amit tulajdonképpen a Hajnal is ábrázol – nem az amazon férfitagadása. Hiszem, hogy amit teszek, rendkívül fontos. Éppen evvel mérem magamat, munkám minőségét.
Férjemmel, ifj. Koffán Károllyal, 1965-ben kerültünk Dunaújvárosba. Tetszett a kihívás: szinte a semmiből valamit teremteni. Ám első munkám mindjárt az akkor elhunyt Weiner Tibornak, a város főépítészének emléktáblája lett, akivel személyesen már nem is találkoztunk. A vele való szakmai együttműködés lehetőségének elvesztése kiszolgáltatottá tett az elképzelés nélkül maradt, politikaivá silányult folytatásnak. Amellett, hogy éheztünk, mégis szakmai választ adtunk a helyzetre: Dunaújváros köztereinek díszítésére dolgoztunk ki programot hat akkor itt élő képzőművész és hat építész összefogásával, a „kétezrelékes törvény” alapján, központi költségvetésből. Ennek keretében került elhelyezésre a már említett diplomamunkám is. A város az üzemeire hagyta foglalkoztatásunkat. Kidolgoztuk a velük kötendő szerződésformát, és bár minimális jövedelmet jelentett, állandó bizonytalanság mellett, a szakszervezeten keresztül, mégis ez lett a mintaképe az országban másutt létrejövő támogatói, alkalmazói szerződéseknek. A bizonytalanságot az értékmegállapítás hiánya okozta. Teljes munkaerőnkre számítottak, és azt nem a szakma elfogadott értékein minősítették. Több mint egy évtizedet kellett várni, amíg egységes fizetéseinket átadott munkáinkkal valamilyen értékmegállapító zsűri vetette egybe. Ma már ez sincs, de helyette máig nincs még „civil” megoldás, műkereskedelem. Ezt korán felismerve másutt is kerestük a megoldást. 1975-ben sikerrel pályáztam meg a Derkovits-ösztöndíjat, amire nagy szükségem volt: második gyermekem, fiam született, és abban az időben még nem volt gyes. (Művészek számára később sem.)
Mára mintegy 28 egyéni kiállításom volt, 22 köztéri szobrom, reliefem áll, számos alkalmi érmet készítettem. Munkáim megtalálhatók magánlakásokban és közgyűjteményekben egyaránt. Munkásságomért elnyertem Dunaújváros legrangosabb elismerését, a Pro Cultura Intercisae díjat (2008).
Két gyermekemtől, Esztertől és Balázstól két-két unokám van.
