NAPÚT 2009/10., 131–132. oldal
Tartalom
Csete Ildikó
textilművész
Cyránski Mária
szobrászművész
Berkovits György
író (Orosháza, 1940. október 21.)
Mikor megkérdezte tőlem egy irodalomtörténész: Kleist öngyilkos lett, maga nem lesz öngyilkos? – azt válaszoltam, rendkívül nehéz kérdés. Egy kritikus faggatására – nem érzel hasonlókat, mint a figuráid? – azt feleltem, ha esetleg arra célzol, hogy ironikusan látok, akkor talált.
Az irónia az a tükör, amelyben tükröződöm, ezt nem én találtam ki.
Eme kérdéseket, mint gondolom, nyilván könyveim váltották ki – a négy regény, a három szociográfia-, a két esszé-, egy novellás- és egy drámakötet, és az a regény is majd kiváltja, merem remélni, amelyet most írok –, bár öngyilkos szereplő egyikben sincs.
Az újságírást annak idején a vele járó kötetlenség miatt választottam, könnyed és bohém foglalatosságnak, eléggé el nem ítélhető módon. Elsősorban riportokat írtam. Még névjegyet is nyomattam, jó polgári szokás szerint, rajta, hogy én újságíró vagyok.
Nem tudom, szégyelljem-e.
Ám hogy világosabban lássak, egyáltalán, hogy lássak, a kutatást választottam, a kiábrándulás után, később, de mivel képtelen vagyok betagozódni, inkább egy magányos munkára, a szociografizálásra szavaztam. A szociográfiát partizán műfajnak gondoltam, és ebben otthon éreztem magamat. Egy botrányos világot tapasztaltam meg, a viszonyok meghökkentettek.
Eszemben sem volt politizálni, sem pró, sem kontra, hacsak az nem számít politizálásnak, hogy később aláírtam minden rendszerellenes petíciót.
Nagy szavak, ejnye, ámde az ilyen szavak jellemzőek valamifajta értelmiségire.
Akkor már novellákat és regényeket írtam, megismerve, mint kezdtem volt hinni, a külvilág révén magamat. Regényeim némely olvasóm szerint nyugtalanítóak, nincs bennük semmi végső érvényesség. Ez a jellemzés megtetszett.
Bennem sincs semmi végső érvényesség.
Úgy viselkedem, mint regényeimnek hősei, kívülállóként; ezt sem én mondom, még a változások forgataga sem bírt rá, hogy hajlandó legyek a politikai sodrásban elmerülni. Megkérdezték ismerőseim: mi az, illegalitásba vonultál, éppen most, mikor a legalitásban volna a helyed? Vonogattam a vállamat.
Inkább csak írtam, figyelemmel kísérve a múlt kataklizmáit, a jelen hamisságait, torzításait, szándékozva megtalálni mindebben az egyén szerepét, sajátos és különös tapasztalataival.
Örök civil is maradtam.
Ma nem úgy létezünk, nem úgy élünk, nem úgy haladunk a halálig, mint eddig, új játékokat játszunk, ahogyan például a színdarabjaimból és esszéimből is, merem remélni, kitűnik. A tét más, mint a régi játékainké. És már nem a halál, hanem az élet a legfőbb botrány. Azonban a legfőbb botrányt jókedvűnek, derűsnek és nagyvonalúnak, sőt felszabadultnak élem meg.
A végső kérdésekkel szeretek foglalkozni, csak sokszor nem tudom, mik azok.
Azt tartják rólam, hogy mint író, olyan művész vagyok, művész, hajjaj, speciálisan jómagam, akinek az arcán szemüveg, a szívében meg ősz van. Mire csak annyit mondhatok, hogy a szemüveg oké, viszont az én szívemben tavasz, nyár és tél is van.
A tét: értjük-e magunkat még.
