NAPÚT 2009/10., 113. oldal
Tartalom
Bereczky Loránd
művészettörténész
Vári Éva
színművész
Benkó Sándor
előadóművész, mérnök (Budapest, 1940. augusztus 25.)
Meleg nyári este igyekszem haza, a Bocskai útra. Hónom alatt szorítom kincsemet, egy ajándékba kapott friss Armstrong-lemezt.
„Ambassador Satch”, látható a hófehér borítón, amelyen Louis Armstrong egy aktatáskával áll büszkén. Feltéve lemezjátszómra csodálatos világba csöppentem, felemelő érzés volt Louis-t hallgatni!
Miért nem trombita van a kezében? Gondolkodom, és csak négy évtizeddel később tudom meg, hogy példaképem elfelejtette elvinni a fotózásra hangszerét, ezért az éppen nála lévő táskával kapták le. Az már csak hab a tortán, hogy a táska tele volt marihuánával, amelyhez többször nyúlt az álomcsapat!
Fél évszázaddal, azon belül majd negyedszázad profi pályafutással néhány újságíró hitetlenkedik, amikor elmesélem – soha ki sem próbáltam a szert.
Miért nem voltam kíváncsi? Miért nem akartam még jobb teljesítmény reményében legalább egyszer megpróbálni, mire megyek vele?
Valószínű azért, mert kiegyensúlyozottan, sok pillanatában boldogan élhettem az életem. Szerettem, élveztem, amit csináltam, a közönségem pedig szerette, ahogyan csináltam.
A napokban rendeztem bakelitlemezeimet egy későbbi Benkó-gyűjtemény számára. Legbecsesebb darabja még mindig a ma is jó állapotban lévő Armstrong-lemez. A legelső példányt ronggyá játszottam. A magnetofon megjelenésekor rögtön szalagra rögzítettem, és azon hallgattam. Az első amerikai turnénkon egy újat vásároltam, és azt azóta csak nézegettem.
Ma megtörtem ezt a hagyományt. Egy pohár jó vörösbor társaságában leültem, feltettem az örökös példaképet a lemezjátszóra, és végigpörgettem az elmúlt ötven évet.
Boldogság érzete fogott el. Nem hiába zenéltem át az életem. És ami a leglényegesebb volt – ugyanaz a gyenge, gyönyörű borzongás fogott el, mint akkor, az első meghallgatáskor. Ma is szeretem, ma is imádom, a dixieland az én világom!
