NAPÚT 2009/10., 111–112. oldal
Tartalom
Domonkos István
író, költő
Benkó Sándor
előadóművész, mérnök
Bereczky Loránd
művészettörténész (Békés, 1940. augusztus 12.)
Akármilyen idős az ember, nem az elmúlás felé néz, még akkor sem, ha visszafelé tekint. A múlt felidézése lényegében önvizsgálat és erőgyűjtés az elkövetkezendőkre. Pontosan tudható, hogy lényegesen kevesebb van hátra, mint amennyi eddig volt, de abban a hiú reményben ringatja magát az ember, hogy ha visszatekint a megélt élményekre, tartalmasabbá teheti az elkövetkezőket. Akkor is, ha csak egy nap, egy év – vagy remélhetőleg több év – adatik meg az életet megtartó kegyelemből.
Nos, hét évtized tetteit számba véve számomra a legnagyobb érték, hogy minden siker és kudarc, minden öröm és megpróbáltatás ellenére nem felejtem el az embereket becsülni és szeretni. Normális kapcsolatok nélkül nincs emberhez méltó lét, s ha nem tudom mindenkiről a legjobbat feltételezni – még egy-két csalódás után is –, akkor nincs értelme az egésznek. Állandóan gyanakodni, védekezni, előnyös helyzetből mást megtaposni semmi örömet nem adhat. De érdekes emberek társaságában lenni, barátságukat őrizni és a létükben, munkájukban benne rejlő lényeget tisztelni – ez emelheti a teremtés szerinti akarat szintjére az ember lényegét. Nem az általános, ezért megfoghatatlan és értelmezhetetlen viszonyokról beszélek, hanem arról a normális, egymást segítő kapcsolatról, amely mindannyiunk hasznára létrehozott értékek megteremtésében, feltárásában, megőrzésében és továbbadásában társsá tesz bennünket.
Az emberi szeretetnek köszönhetem talán, hogy pályám során rengeteg személyes megnyilvánulást kaptam, és olyanok tanító barátságát tudhatom magaménak, akiknek a nagyságához nem fér kétség, és akiket mindig tisztelettel, olykor kis irigységgel hallgattam. A kapcsolat általam fontosnak tartott mozzanata mellett az elmúlt hét évtized eredményének tudhatom azt, hogy érzékenyen voltam képes reagálni az értékekre, és megadatott nekem, hogy föl tudtam fedezni és el tudtam fogadni az értékeket. Lehetett egy szó, egy írás, egy kép, egy zenei foszlány, de a lét himnuszai voltak és a fényt képviselték.
Mit tudhatok még magaménak? Talán azt, hogy vezetőként elég gyakran rájöttem, az a legfontosabb, hogy megtanuljak szépen és egyértelműen kérni, és hogy a mások által elért eredményeknek örülni tudjak anélkül, hogy ki akarnám őket sajátítani. Talán ennek köszönhetem, hogy amikor a közigazgatásban dolgoztam, akkor megalapozódó barátságok fennmaradtak, amikor a politikába keveredtem, ember tudtam maradni, és az utóbbi majd három évtizedben, kulturális közintézmény vezetőjeként nagyszerű kollégáimmal együtt szolgálni tudtuk a magyar kultúra ügyét. Örökül tudok hagyni, többek között munkatársaim jóvoltából, egy működőképes intézményt, s talán ez sem kevés.
Utálom a gyűlölködést, a bármilyen külső akarat hasznára serkentett művi vetélkedést. Barátja vagyok a vidámságnak, a jó kedvnek, a jó ételnek, és tisztelem a nőket. Ha kell még egy pozitívumot mondanom: büszke vagyok rá, hogy a hetven év során soha nem szakadt meg a természethez való kötődésem, egy virág, egy fa, egy felhő és a természet bármely élőlénye a maga természetes szépségében még mindig erőt tud adni.
Ezek az elmondottak általában igazak. Tökéletes ember nincs. Az én legnagyobb bűnöm a lustaság. Nagyon sokszor lettem sarokba szorítva, mert elszalasztottam a határidőket, későn vettem komolyan a feladatot, és más érdekelt akkor, amikor a feladatra kellett volna koncentrálni. Az is szinte bűnnek tekinthető, hogy a fent említett hibámból következő minden gondot és problémát, bajt és feszültséget gyönyörűen meg tudtam magyarázni, azaz akkor is képes voltam az „ideológia gyártására”, amikor csak egyszerűen be kellett volna vallani a mulasztás bűnét. Szinte elképzelhetetlen, hogy mennyi szerteágazó emberi magatartási hiba következett a fent elmondottakból. Szégyellem őket. Egészen biztos, megbántottam embereket, vagy azzal, hogy nem értettem őket, vagy azzal, hogy nem akartam megérteni őket, így hát csak egyet tehetek, hogy a hetedig X küszöbén mindenkitől elnézést kérek, azoktól, akiket akarva-akaratlanul megbántottam.
Tudok még hibákat, de félek velük szembesíteni magamat; azt hiszem, ha én nem mondom, mások sem jönnek rá. Csak azt mondhatom, hogy örülök az életnek, örülök, hogy magyarnak születtem, örülök, hogy itt élhetek, ebben az országban, hogy ennek a kultúrának lehetek a részese. Ha köszönettel tartozom, akkor elsősorban szüleimnek, családomnak, munkatársaimnak, barátaimnak – és természetesen ellenségeimnek is. Jó lenne harminc év múlva is emlékezni.
