NAPÚT 2009/10., 108–110. oldal

Tartalom

Nagy Imre
irodalomtörténész

Domonkos István
író, költő

Ifj. Koffán Károly

festőművész, grafikus (Budapest, 1940. augusztus 1.)

    Feleségemmel, Cyránski Mária szobrászművésszel, három hónap különbséggel, egy évben születtünk. Így együtt készülünk jubileumi kiállításunk megrendezésére.
    Mire megismerkedtünk egymással a Képzőművészeti Főiskolán – ma egyetem –, meglehetősen kialakult álláspontunk volt céljainkról, a művészet értelméről, a magunkkal szemben támasztott minőségi igényről, mibenlétéről. Hivatásként éltük meg vállalásunkat, és nem törődtünk anyagi előrejutásunkkal. Ami később helyrehozhatatlan tévedésnek bizonyult. Nem keletkezett tőkénk új és eredeti elgondolásaink kivitelezéséhez. Az én esetemben ez azt is jelenti, hogy munkáim döntő többsége, kiállításaim után, saját tulajdonomban maradt. Vagy ami nincs nálam, kevés kivétellel, barátaimnak ajándékoztam.
    Más tényezők is hozzájárultak ehhez. Szüleim akaratából a keresztségben örököltem apám, Koffán Károly nevét, így az „ifj.” előtag, bármily kort érjek is meg, rajtam ragadt.
    Mert magam is képzőművész lettem.
    Pedig először más pályára szerettem volna menni. Sok minden érdekelt, így a műtörténet mellett a matematika, a fizika, az ábrázoló geometria, a természettudományok, a földrajzi felfedezések. A Budai Barokk Kamarazenekarnak brácsistája voltam. Szabadnak kellett maradnom, ha nem akartam mindezt feladni. Apám sokoldalúságának példájára szinte magától adódott, hogy a szabadság szimbólumaként végül, második gimnazista koromban, a képzőművészlétet választottam.
    Apám élete és munkássága még harmadik gimnazista koromban meghatározta későbbi sorsomat: 1956-ban a Képzőművészeti Főiskola Forradalmi Bizottsága elnökének választották. Elbocsátották tanári állásából, családját megbélyegezték. Amikor 1958-ban oda felvételiztem, a felvételi bizottsághoz delegált minisztériumi tisztviselő vétót akart emelni felvételem ellen. Előre tudtam, hogy nem rajtam fog múlni, ezért a felvételin, az esélytelenek nyugalmával, addigi életem két legjobb munkájával rukkoltam elő. (A biztonság kedvéért párhuzamosan a Műegyetem Építész Karára is felvételiztem – maximális pontszámmal. Onnan „hely hiányában” utasítottak el.)
    Csak később tudtam meg, hogy a főiskola tanári kara nem értett egyet a minisztériumi direktívával, és levelet írtak a miniszterhez. Szerintük 1958-ban a legjobb festő tanszaki felvételi munkákat én készítettem. Minthogy magánemberként a kiküldött tisztviselő is csatlakozott az indítványhoz, végül is felvettek. Így a Műegyetemen elutasított fellebbezésemre már nem válaszoltam.
    1965-ben egy műterempályázat eredményeképp Dunaújvárosban kötöttünk ki. Érkezésünkkor hunyt el Weiner Tibor, a város főépítésze, a városi tanács vb kulturális elnökhelyettese. A gondolatot, hogy miért is építette műteremlakásait, magával vitte a sírba. Pedig a mi pályázatunkat még ő bírálta el. Ebben pedig szerepelt, hogy szeretnénk Dunaújváros művészeti életének megteremtésében aktív szerepet játszani. Weiner botcsinálta utóda a kulturális poszton inkább félt a szabadkőműves páholy létrejöttétől, semhogy rendeltetés szerint fordította volna a város javára az itt élő művészek szakmai képességeit. „A létminimum szintjén tartom a művészeimet, hogy a markomban legyenek!” – büszkélkedett. Nem véletlenül, súlyos éhezéssel kezdődött itteni életünk.

Apám

    Én hasznát láttam előrelátásomnak, hogy főiskolás koromban, a festő főtanszak mellett, fakultatíve felvettem a tanári szakot is. Ábrázoló geometriából már növendékkoromban tanársegédi feladatokat láttam el. Professzorom ajánlással bocsátott utamra: „Koffán Károly határozott geometriai tehetség. Műegyetemi alkalmaztatását a legmelegebben ajánlom. Krocsák Emil.” Azon az Építész Karon kezdtem tanítani, ahonnan annak idején hely hiányában elutasítottak. Olyasmit tanítottam, ami mérhető, és sem tartalmát, sem eredményeit nem lehet elvitatni. Mégpedig olyan minőségben, hogy későbbi munkahelyem, a Dunaújvárosi Főiskola, melynek kezdettől vezető tanára voltam, őszintén ragaszkodott hozzám. Megvédtek, amikor Dunaújvárosban a pártbizottság elbocsátásomat kezdeményezte. Megvédtek akkor is, amikor „megbízhatatlanságom” korlátait kijátszva mégiscsak nagyobb művészeti munkához jutottam – a főiskola keretében szerződéses munkaként –, és megpróbáltak jogot formálni vétójukhoz. (Dunaújvárosi fedett uszoda színdinamikai és designfeladatai. Az eset dokumentálva a főiskola közleményeiben. A létesítmény elnyerte az 1977-es építészeti nívódíjat, amelynek indoklása kitért az én ott megoldott feladataimra is.)
    Feleségemmel ma már városalapítóknak számítunk: 1965-ben, érkezésünkkor, még csak kamaszkorában volt az 1950-ben alapított város, és hatvanéves lesz, amikor mi a hetvenediket töltjük be. Ma már mindketten Pro Cultura Intercisae díjasok vagyunk, itteni munkásságunk alapján. Pályázatunknak megfelelően következetesen léptünk fel, összefogtuk a város építészeit és képzőművészeit egy klub jellegű egyesületben. Kezdeményezésünkre elismertettük a Képző- és Iparművészeti Lektorátussal az itt folyó beruházások két ezreléke arányában – a törvény szerint – 15 műalkotás központi költségvetésből való elhelyezését. Létrehoztuk az első Dunaújvárosi Tárlatot, szabad iskolában tanítottuk a tehetséges fiatalokat, akik ma az itt élő művészek derékhadát képviselik. Közülük három Munkácsy-díjas. Még növendékkorukban velük rendeztük meg a Kör ’74 kiállítást, amely olyasféle vihart váltott ki, mint annak idején a balatonboglári kápolnatárlatok. A következő évit betiltották. (2004-ben rendeztünk erről emlékkiállítást a Kortárs Művészeti Intézetben.)
    Az én munkásságomban természetes vonulatot képeznek azok a rajzaim, amelyeket növendékeim jelenlétében, az ő okulásukra rajzoltam. Modelljeim megválasztása már magában állásfoglalás: a Nemzeti Galériában Bartók-portrém van, Kondor Béla posztumusz honlapjára az én róla készült rajzomat választották, stb. Minthogy 1946-tól 2006-ig minden esztendőben iskolába jártam, hol engem tanítottak, hol én tanítottam, mindig volt szabad iskolám, önként kínálkozott a nyári három hónap tűzzománcozásra. 1995-től számítógépes grafikával is foglalkozom, amelyben geometriai kutatásaim tanulságait foglalom össze. Művészetelméleti kérdésekkel foglalkozó dolgozataim közül talán a Leonardo da Vinci és a téridő kontinuum, geometriai, térelméleti írásaim közül a Reliefterek címűt említeném. Írtam egy kétkötetes, majd hatszáz oldalas, felsőfokú geometria-tankönyvet.

A lap tetejére