NAPÚT 2009/10., 106–107. oldal
Tartalom
Tamás Menyhért
író, költő, műfordító
Ifj. Koffán Károly
festőművész, grafikus
Nagy Imre
irodalomtörténész (Pécs, 1940. július 25.)
Amikor megszülettem, édesanyám az Imre Ottó kettős keresztnevet adatta nekem, ez szerepel személyi okmányaimban is. Később azonban, középiskolás koromban hagytam, hogy az Ottó név lekopjon nevemről, amit ma már bánok. Mert jó érzés ugyan olyan Nagy Imrék közé kerülni, mint a reformkori költő vagy a kiváló hősszínész, Ádám első alakítója, a neves zsögödi festőt nem is említve, ám a mártír miniszterelnök árnyékában meghúzódni már-már szerénytelenségnek tűnik. (Legalábbis a rendszerváltozás óta érzem ezt, miután e név megtisztult a ráégetett bélyegtől, illetve a kimondás tilalmától. De én még 1956–57 telén úgy jártam iskolába, hogy a Nagy Lajos Gimnázium falára öles betűkkel felmázolt felirat alatt kellett elhaladnom nap nap után: „Kötelet a hazaáruló Nagy Imrének!”) Azzal nyugtatom magam, hogy irodalomtörténészként én vagyok az egyetlen Nagy Imre.
A névben sors rejlik, és ezt vállalni kell. Mert a sors (a csillagok, a Gondviselés) más módon is küld jeleket. Születésem helye, a pécsi Hadapród (ma Honvéd) utca végén áll a Pius-templom, körülötte az egykori jezsuita gimnázium. Ide íratott be anyám hatéves koromban (a tandíjat orosz hadifogságban lévő apám helyett nagyanyám fizette), s akkor még álmomban sem gondoltam, hogy itt ismét egy láthatatlan kéz intézi ügyemet. Mert elég rosszul kezdődött: az első napokban elszöktem az iskolából. Amikor ez kitudódott, egy jezsuita páter bevitt a szobájába, s ahelyett, hogy megszidott volna, elmondta (nekem, a kisdiáknak), hogy bizony néhányszor ő is szeretett volna elszökni, de Istennek terve van az emberrel, s a kötelesség parancsa alól nem lehet kibújni. Szavai életre szólóan hatottak rám. Mert 1948-ban ugyan államosították a jezsuita iskolát, de én maradtam mint az ide helyezett gyakorlóiskola diákja. Később a Tanárképző Főiskola került e falak közé, itt kezdtem felsőfokú tanulmányaimat, majd 1980-tól a főiskola oktatója lettem. Ma ugyanebben az épületben található a Pécsi Tudományegyetem, amelynek immár professzora vagyok. Hű maradtam tehát a helyhez, s talán a hely szelleméhez is. Több mint hatvan éve itt élek, minden folyosóhoz, teremhez, a park minden fájához személyes emlék fűz. A „cégek” változtak, én szinte ugyanannál az íróasztalnál ülök ma is. Mint az anekdotabeli ungvári ember, aki négy-öt állam polgára volt, pedig ki sem mozdult a városából. És ha ehhez hozzáveszem, hogy a szomszéd lányt vettem feleségül, akkor elmondható, hogy az egész életemet leélhettem volna egy ötszáz méter sugarú területen.
Persze azért ez nem volt ilyen egyszerű. Az ELTE-n szereztem középiskolai tanári diplomát 1966-ban magyar nyelv és irodalom szakon, s ugyanitt lettem bölcsészdoktor 1969-ben. Disszertációm témájául a tragikus sorsú reformkori drámaíró, Czakó Zsigmond munkásságát választottam. Témavezetőm a kiváló Jókai-kutató, Nagy Miklós volt. És ez ugyancsak sorsdöntő választás volt, mert fő kutatási területemmé a magyar dráma és színház története vált. Három könyvet publikáltam e tárgykörből: Nemzet és egyéniség. Drámairodalmunk az 1810-es években (Argumentum, Budapest, 1993), Ágistól Bánkig. A dramaturgia nyelve és a nyelv dramaturgiája (Pannónia, Pécs, 2001), Iskola és színház. Csokonai vígjátékai és a magyar iskolai komédia (Balassi, Budapest, 2007). Jelenleg Katona József drámái kritikai kiadásának munkálatait végzem. Az irodalomtörténeti tevékenységet igyekszem összekapcsolni egyfelől modern elméleti szempontokkal, másfelől filológiai kutatással. Hiteles értelmezés csak autentikus szövegen alapulhat. Ezért vállaltam el Bessenyei György fő művének, a Tariménes utazása című regénynek a sajtó alá rendezését kritikai kiadás formájában. Mivel a mű több kéziratban, illetve másolatban maradt ránk, és mindegyik szöveg csonka, a teljes regényt szinte bekezdésről bekezdésre haladva kellett összerakni. Filológust próbára tevő, egyszersmind gyönyörű munka volt (Balassi, Budapest, 1999). E kutatás tapasztalatait külön könyvben is összefoglaltam: Utazás egy regény körül. Bessenyei Tariménese (Pannónia, Pécs, 1998). Ez a másik fő kutatási területem: Bessenyei György életműve. (Talán mondanom sem kellene: negyven éve a Bessenyei György utcában lakom.)
Munka közben szinte észre sem vettem, hogy az egyetemi kettős ranglétrán szépen kapaszkodtam „fölfelé”. Kandidátusi címet szereztem, majd habilitáltam, s 2006-ban az MTA doktora lettem. Ezzel párhuzamosan adjunktusból docenssé avanzsáltam, majd 1998-ban a köztársasági elnök egyetemi tanárrá nevezett ki. 2005-ig egy ciklusban tanszékvezetője voltam a pécsi egyetem klasszikus irodalomtörténeti tanszékének. Könyvek között élek, kevés közvetlen társadalmi tapasztalattal rendelkezem. Valami vallomásféle az elmúlt évszázadról mégis megmutatkozhat abban, hogy tanszékvezetőként elindítottam a Thienemann-előadások című előadás- és könyvsorozatot a pécsi egyetem jogelődje, az Erzsébet Tudományegyetem legendás professzorának emlékére (eddig négy kötet látott napvilágot), mert úgy vélem, azt kell folytatnunk mai módszerekkel és szempontokkal, amit Thienemann Tivadar, Kerényi Károly, Fülep Lajos és társaik a két világháború között megalkottak. Drámatörténészként izgalmas feladat volt számomra, hogy másodállásban 1998-tól 2007-ig a veszprémi Pannon Egyetemen is professzorkodtam, s Bécsy Tamás utódaként vezettem a színháztudományi tanszéket. A pécsi és veszprémi kettős tapasztalat kellett ahhoz, hogy tudjam: az írott és az előadott dráma két különböző jelenség, de a drámatörténeti kutatás elválaszthatatlan a színháztörténeti szempontoktól. Meghirdetett kurzusaimban ezért mindig kitérek a művek színházi utóéletére.
Most látom, hogy talán legutóbbi könyvem címe is afféle vallomás: Iskola és színház. Színház az egész világ, mondja a közismert szállóige. De ugyanez elmondható az iskoláról is. Legalábbis az én életem tanúsága szerint.
