NAPÚT 2009/10., 101–103. oldal
Tartalom
Tolnai Ottó
költő
Málnási Ferenc
pedagógiai író, tankönyvszerkesztő
Marinovich Endre
közgazdász (Budapest, 1940. július 10.)
„Budapesten születtem, 1940-ben, tehát még időben ahhoz, hogy 1956 forradalmát és szabadságharcát tudatosan éljem át. Történelemtanáromat akkoriban Antall Józsefnek hívták. Életem legtartalmasabb része, hogy 1991-től haláláig Antall József, ezután Boross Péter miniszterelnök kabinetfőnöke lehettem. Tanult mesterségem szerint közgazdász vagyok, dolgoztam vállalatnál, hivatalban, itthon és külföldön. Tudományos minősítésem lehetővé tette, hogy 1994-től a felsőoktatásban adjam át korábban megszerzett ismereteimet hallgatóimnak. A Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Karának tanára vagyok.”
Az idézett életrajz-tömörítvény az Antall József 1315 napjáról és a Boross Péter 216 napjáról készített politikatörténeti könyveim borítóján olvasható. Ebben a néhány mondatban csaknem minden fontos adat és esemény benne van, de életutamról, „magántörténelmemről” természetesen lényegesen több a mondanivalóm.
Édesapám elmondása szerint, amikor 1940. július 10-én arra készült, hogy életében először találkozzék fiával, a Keleti pályaudvar környékén forgalmi akadályba ütközött, ugyanis ünnepélyesen búcsúztatták Teleki Pál miniszterelnököt és külügyminiszterét, akik Münchenbe indultak, hogy Hitlerrel és Ciano olasz külügyminiszterrel a magyar–román konfliktus megoldásáról tárgyaljanak. Feszültségekkel és konfliktusokkal terhelt időket élt át a világ, Lengyelország egyik felét már bekebelezte a német nemzetiszocializmus, másik felét a szovjet kommunizmus. Nyugat-Európában is kemény háború dúlt. Winston Churchill éppen születésem napján készítette el azt a fegyveres erők főparancsnokának és a vezérkari főnöknek szóló miniszterelnöki feljegyzését, melynek tárgyaként a német invázió brit partoknál történő elhárítására való felkészülést jelölte meg.
Horvát névvel voltam és vagyok Magyarország közszolgája, de nemcsak én, hiszen felmenőim apai ágon csaknem mindannyian a magyar államot szolgálták. Volt közöttük közigazgatási ítélőbíró, rendőrkapitány, kincstári jogügyi igazgató, vámtiszt, miniszteri tanácsos, hivatalvezető. „Igazi beamterfamília, köztisztviselők” – állapította meg az egyik rokonom nekrológját író zsurnaliszta. Nem érzékelem pontosan, hogy mennyi ebben az elismerés, és mennyi benne a szellemi szabadfoglalkozást űző újságíró lekicsinylő vállveregetése. A magam részéről – negyedik generációsként ebben a sorban – büszkén vállalom a köztisztviselő mellett a beamter megnevezést is, és felelősséggel állítom, hogy az állam szakszerű működtetése elképzelhetetlen a napi politika hullámveréseit figyelmen kívül hagyó és azon felülemelkedő professzionális hivatalnokok nélkül.
Persze a szovjet típusú, osztálygyűlöletre építő diktatúra időszakát mindannyian – a tágabb és a szűkebb család is – megsínylettük. Szüleim generációja számára a legkevesebb a politikai okokkal indokolt hivatalvesztés volt, ami önmagában is igazságtalan, de évtizedek távlatából nézve nem is olyan nagy ügy, ha a kitelepítések, internálások, börtönbüntetések viszonylatában szemléljük.
Az egyén szempontjából viszont akár tragikusnak is mondható, hogy tanult, tapasztalt és rátermett embereket fosztottak meg hivatásuktól, életpályájukat alkotóerejük kiteljesedése idején törte derékba a politika. Ismerjük el, nem egyedi ez a családtörténet, ilyen középosztálybéli sorsokat tömegével produkált a XX. század.
Édesapámnak azonban ennél több jutott. Nemcsak tűzoltótiszti állásától fosztották meg 1951-ben, hanem két évvel később, Sztálin halálakor, egy rossz helyen elmondott jó viccért – politikai izgatás vádjával – öt és fél év börtönbüntetésre ítélték.
Apai ágról tehát a köz ügyei, a „res publica” iránti elkötelezettséget kaptam, édesanyámtól pedig a betű szeretetét, de nemcsak olvasmányként, hanem úgy is, hogy azokat – korábban kézírással, manapság már inkább számítógépen – magam formálom szavakká, mondatokká, ebből kikerekedő dolgozatokká.
Nyilván ezért történt az is, hogy közgazdász szakmámban a számokkal szemben az írásban rögzíthető, értékelhető és elemezhető jelenségek vonzottak, és ez vitt a leghosszabb ideig ellátott munkakörömbe, a Külkereskedelmi Minisztérium sajtóosztályára. Ez tett meg az athéni kereskedelmi kirendeltség „íródeákjává”, a kötelező jelentések állandó fogalmazójává. Budapesti kollégáim később jóízű beszélgetésekben emlékeztek arra, hogy mennyire élvezetesnek tartották a görög nemzetgazdaság eseményeiről beszámoló szövegeim irodalmi fordulatait.
Pályám csúcsa az 1991 és 1994 közötti időszak, amikor miniszterelnöki kabinetfőnökként dolgozhattam. Nem akármilyen időszaka volt ez a hazai közelmúlt történetének. Jelen lehettem a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatásának aktusán, és ott voltam Brüsszelben 1991. december 16-án, amikor Magyarország társulási megállapodást kötött az akkor még Európai Közösségnek nevezett Európai Unióval.
1994-től és jelenleg is az ország egyik legnagyobb állami felsőoktatási intézetének vagyok a tanára. Kollégáim megtiszteltek azzal, hogy egy ciklus időtartamára, 2001 és 2006 között az intézmény első számú vezetőjének választottak.
Még nem egészen hetvenévesen a közügyek szolgálatát főiskolai tanári megbízatásom mellett több civil szervezetben is változatlanul teljesíteni szándékozom: az Antall József Baráti Társaság elnöke, a falumban, Csömörön működő és a világkommunizmus áldozatainak emléket állító Gloria Victis Alapítvány kurátora, a Közép-Európai Club Pannónia társelnöke vagyok, és immáron negyvenöt vízi szezon óta vitorlás versenybíró a Velencei-tavon és a Balatonon.
Ahhoz, hogy mindezt a Teremtő által meghatározott végső időpontig harmóniában és kiegyensúlyozottan folytatni tudjam, hozzásegít a környezet: mindenekelőtt feleségem, Szennyessy Judit, de az a ház is, amelyben lakom, amelyet az ősi családi telken tizenkét évvel ezelőtt saját kivitelezésben építettem.
