NAPÚT 2009/10., 50–51. oldal
Tartalom
Dallos Jenő
karikaturista
Vágvölgyi Ilona
jelmeztervező
Vathy Zsuzsa
író, újságíró (Pápa, 1940. április 15.)
Igenek, nemek. Íróvá válásom azzal kezdődött, hogy felvettek a Veszprémi Vegyipari Egyetemre. Most nem térek ki arra, a szerencsés véletlenek milyen sorozata kellett ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Felvettek, és tizenkilenc-húsz évesen, elmerülve a szabad gyökök, benzolgyűrűk, kettős kötések, a fizika, a diszkrét geometria bájában – matematikaprofesszorunk, a nemzetközi hírű Fejes Tóth László kedvenc kutatási területe volt –, egyszer csak rájöttem, nem értem, mit beszélnek a tanáraim és diáktársaim, de ők sem értik, amit én mondok vagy mondani szeretnék.
Komoly meghasonlást okozott ez a felismerés, és anélkül, hogy felfogtam volna, mit teszek, elindultam egy másik irányba. Itt nem a természettudományok, a logika, az ok-okozat törvényei voltak érvényesek, hanem a képzeletéi. Észrevettem, azzal, ha leírom, amit érzek, gondolok, sejtek, egy másik világ nyílik meg számomra. Egy új dimenzió.
Így lettem író. Negyedik éve dolgoztam a Százhalombattai Kőolaj-finomítóban, amikor első novellám megjelent. Témája az akkori NDK-ban eltöltött négy hónap élményei, történései voltak – Erfahrungsaustausch, ahogy a szakmában nevezték –, mert természetesen nemcsak az olajfinomítást tanulmányoztam, hanem bejártam Goethe, Schiller, Heine, Hölderlin, és Bach, Wagner hazáját is. Wartburgba és Merseburgba is elmentem, ahol magyar királylányok legendáit őrzik.
Huszonhét éves voltam, és olyan boldognak, szabadnak éreztem magam, amilyennek még soha. Minden új volt és érdekes, olyan dolgokat láttam, amilyeneket korábban sehol, az utazni, világot látni öröme először csapott meg. Hogy nem mehetek Nyugat-Berlinbe? Minek mennék? Amikor még Drezdát, Lipcsét se láttam.
Két évvel később hasonlóban volt részem – én még az utazástól megfosztott generációhoz tartoztam, akik kiéhezve kutatták, hova, hogyan mehetnének el, hogy a világról és önmagukról többet tudhassanak –, akkor Károlyi Mihályné dél-franciaországi alapítványán kaptam helyet, Illyés Gyula ajánlásával. Itt egy másik világgal, a nyugat-európai magyar emigráció egy részével ismerkedhettem meg, és a szabad világgal, ami olykor-olykor együtt jár a pénztelenséggel is, s ez megfosztja az utazót sok minden látásától.
Azért így is láttam néhány dolgot. Egy kint élő magyar egyszer kivitt a vence-i temetőbe, megállt egy sírnál, rámutatott. „Egy lengyel íróé” – mondta. Gombrowiczé volt, könyveit vagy húsz évvel később olvashattam. De jártam a házban is, ahol József Attila lakott, nővére által finanszírozott franciaországi útján.
A két külföldi út legfontosabb tanulsága számomra – a boldog csavargás mellett – az volt, hogy sérülékenységem, érzelmi kötődéseim alkalmatlanná tettek volna bármilyen emigráns életre, s ha íróként mégis azt választom, rossz választás lett volna. Az emigráns magyar írók, költők ezután még nagyobbra nőttek a szememben.
Külföldi tanulmányútjaim ezzel véget értek. Bár 1985 után többször kértem, kértünk családommal, mindenekelőtt német ösztöndíjat, egyszer sem kaptunk. 2003-ban, amikor Berlinbe kellett mennem, hogy Angyalhíd című könyvem megfelelő részéhez anyagot gyűjtsek, férjem, Lázár Ervin állta a háromhetes német út „ösztöndíját”, gyerekeim pedig német diákismerőseiken keresztül olcsó szállást szereztek. Jó volt így.
A materialista-tudományos világnézet, amelyben felnőttem és sok velem egykorú fiatal felnőtt, nemcsak azért volt elégtelen számomra, mert az életutam más irányt vett, hanem azért is, mert Istenhez való viszonyom ötven éven át – túlságosan hosszú ideig – a háborgás, töprengés, tagadás pályáját járta. Végeredményét tekintve azt is mondhatnám, hogy bizonyos „evolúciós utat” járt be.
A XIX. és XX. század materialista felfedezései és elkötelezettsége után ma már csaknem biztosra vehetjük, hogy a szellem és az anyag nem szétválasztható.
Nem tudjuk Isten létét bizonyítani, de nem tudjuk a nemlétét sem. Legfőbb Lény tehát van, kell lennie, de a képzeletünkre van bízva, milyennek gondoljuk el. Csak annyi bizonyos, hogy nem emberi lény.
Aki a szeretet értelmét, erejét nagyra becsüli, azt is mondhatja, hogy az istenhit akár az Isten iránti szeretetből is születhet. Azért hisszük, hogy létezik, mert akarunk hinni valakiben, aki ismer és szeret bennünket. Akarunk egy olyan lényt tudni, akire rá van bízva a világ és az ember.
Mit szeretnék még (majdnem) hetven év után? Amíg a kíváncsiság az emberek iránt el nem múlik belőlem, szeretnék írni. Mint eddig, novellákat, kisregényeket. És szeretnék egy vékony, kicsi könyvet is még, amiről csak annyit tudok, hogy nem rólam, nem az én életemről szól.
Hogy az utóbbi évtizedek változásai, a tömegdemokrácia, a tömegkultúra, a közlekedés döbbenetes fejlődése, az információk tömege, a hírközlés, az egymásra nem figyelés, a jólét mint életcél hogy változtatja meg a világot? Figyelem, nyomon kísérem, de nem vonom le a tanulságokat, nem teszek rá kísérletet, hogy felvázoljam a jövőt. Legyen ez a gyerekeink dolga.
