NAPÚT 2009/10., 42–47. oldal
Tartalom
Bakallár József
festőművész
Dallos Jenő
karikaturista
Furkó Zoltán
író, szerkesztő (Biharkeresztes, 1940. március 28.)
Visszanézve, már több mint félutamból, először a melegítő, szép emlékek kerülnek felszínre. A sors az elmúlt évtizedekben elém tárta mindazt, amire ifjan vágyhattam: folyamatosan publikáltam folyóiratokban, az Akadémiai és a Szépirodalmi Kiadó munkatársa voltam, ahol két kitűnő ember, Hazai György és Illés Endre baráti körében dolgoztam. Létrehoztam az Ajtósi Dürer Könyvkiadót, és néhány könyvem is megjelent. San Diegóban többször is találkoztam Márai Sándorral. Nagy élmény volt Washingtonban A. C. Klay, Sziklay Andor baráti vendéglátása, rálátása a világ legrejtettebb eseményeire, hiszen ő a magyar kultúra és Márai híve volt, pályáján pedig amerikai kormányszolgálatban töltötte életét, miközben szorgosan kutatta a világban a „magyar lábnyomokat”. Két könyvében, amelyeket itthon megjelentettünk, szinte pőrén mutatja be a történelem belső mozgását, személyesen pedig olyan helyekre jutottam be vele, amelyeket közönséges halandó másként csak távolról közelít.
Mindemellett igazi szerelmem volt a rádió- és a televízióbeli munkám.
Ajándék volt az a sok év is, amit az egyetemeken tanítottam, hiszen a munka örömét leginkább a fiatalok körében lehet érezni. Látni, amint a középiskolából odaérkező szinte gyerekifjak egy év alatt közös erőfeszítéssel kezdenek gondolkodó felnőttekké válni. Gazdagodtam és felfrissültem a fiatalok újdonságot hozó varázsától, de látható volt életküzdelmük, olykor drámai sorsuk is. A tanár köztük élve megszenvedi tehetetlenségét is, mert nem tud segíteni a hibás társadalmi hatások leküzdésében, tanítványai méltatlan helyzetének megváltoztatásában. Ám az igazi beteljesedés: a gyerekek és unokák csodája és az egy életre választott és megtalált társ öröme. Most eljött a „hetvenkedés” ideje, amikor jobbára már csak a szépre, a jóra emlékezünk.
„Színház az egész világ”, de a „játéktér”, a történelmi helyzet igazán kedvező sosem volt. Generációm korán őszülő képviselői, különösen hetvenes társaim tudják, hogy a háború, a forradalom, társadalmi bizonytalanságok korában, nehéz küzdelemben maradtunk talpon és lehet, hogy éppen a (gondviselés védőernyője alatt) megért hetven év a legnagyobb teljesítményünk.
Sokszor gondolok arra, hogy milyen jó is lenne felemelni a telefont, és tárcsázni Fábri Zoltánt a Hidász utcában, Farkas Ferencet tőle nem messze, a Nagyajtai úton, Greguss Zoltánt itt, a szomszédomban, az Andrássy út sarkán, és összefutni Huszárik Zolival kedvenc könyvesboltunkban az Astoriánál, és újra beülni Kondor Bélával a Váci utcai presszóba, s felmenni Korniss Dezsőhöz az Erzsébet híd mellé. Az angyalokat megfestő Kondor állandó szomorúsága derűre fordult, amikor Schéner Mihály művésztársa a forgalmas Váci utcán a Muskátli nevű presszó utcai ablakába ült, tar fejére hetykén Lenin-sapkát tett, és az arra járó kelet-európai turisták döbbenten nézték a hasonlóságot, mintha a nagy tanítómester kelt volna életre. Mi pedig iszogattunk és nevettünk, Hogy van, továris!, mondogattuk röhögve. Oh les beaux jours: azok a régi szép idők…, mondhatnám ma már, de az az igazság a maga teljességében: valójában sem az „idők”, sem a körülmények nem voltak szépek!
Itthon a hatvanas évek hűvös társadalmi klímájában a magyar olvasó Krúdy Gyula történeteivel szabadult ki a szigorú valóság világából. Amikor Huszárik Zoltántól megkérdeztem, miért viszi filmre a Szindbádot, azt felelte: „Ebből az idegen, hideg életből Krúdy zsenije irányt mutat az érzelmek és a napi kis élet fontosságának felismerésében, ezt a betonvilágot szükségszerűen követni fogja egy új érzelmesség.” A Szindbádban, nagyszerű filmjében sikerült Latinovits Zoltán személyében megtalálnia a magyar Odüsszeuszt, aki ugyan nem királyi személyt alakít, de a nők előtt ő az élet királya, ami a legtöbb egy férfiéletben. A Magyar Rádióban Török Tamás rendező sokszor szólaltatta meg történeteit, nagyon sokan hallgatták Krúdy-fantázia című hangjátékait. Latinovits ezekben is kulcsszerepeket kapott.
Debrecenben jártam egyetemre, a hatvanas években, amikor a régi idők nagy professzorai még tanítottak, de a színház is igazi élmény volt. Ott játszott Márkus László, Latinovits, egy ideig Mensáros László, Bárány Frigyes, Szendrő József és Hoffman Géza, a Hofi néven feltörő sikeres humorista. Mi, egyetemisták szerettük a színházat, a Csokonai Színház pedig befogadott minket, a színészek is szívesen üldögéltek velünk a Bika étteremben, és jóízű történetekkel traktáltak. Sok évfolyamtársam statisztaszerepet kapott, én a dramaturgia rejtelmeivel ismerkedtem, és lefordítottam Ionesco Impromtu de L’Alma című remek egyfelvonásosát. A rendezőnek, Lengyel Györgynek tetszett a darab, még nyilvános olvasópróbát is tartottak belőle, de mint a pártállam szellemétől idegen abszurd, sőt egy emigráns szerző munkája, bemutató nem lehetett belőle. Viszont mint fordító beleláthattam a színpadi cselekvés mélyrétegeibe, a rendező és a színész pedig ismerkedhetett egy modernebb, újszerű szcenikai elképzeléssel. Szép volt és igaz volt, de az is, hogy a jeles színészek javarészt büntetésből voltak ott, mert Mensáros ötvenhatért vezekelt, Latinovits örökös renitensségéért, Hofi pedig még nem talált önmagára. Később mind szárnyra keltek, pesti színházakba kerültek, nagy filmszerepeket kaptak, és a rádióban rendszeresen találkoztunk.
A hatvanas években a rádió irodalmi osztályán szinte naponta vettünk fel rádiójátékokat. A legjobb színészek napi vendégeink voltak, szerették a mikrofon előtti munkát. Itt nincs maszk, nincs díszlet, csak az emberi hang: itt mutatkozik meg leginkább a színész nagysága. Mint szerkesztő közelről éltem át a szerepeket Básti Lajos, Páger Antal, Greguss Zoltán, Őze Lajos, Bessenyei Ferenc, Mádi Szabó, Madaras József, Kozák András, Koncz Gábor, Kállay Ferenc, Ruttkai Éva, Tolnai Klári, Sulyok Mária és mások körében. Kortársaim jól tudhatják, hogy az aranykor őáltaluk jött létre a magyar színi világban. Miközben a művészet varázslatos mezein jártunk, nagy drámák árnya is ránk vetült. Mensáros egy felvétel előtt elmesélte azt a szörnyű látványt, ahogy Domján Edit véres testére talált, miután hosszabb ideig nem jelentkezett, és rátörték az ajtót. Latinovits emberi drámájának is csendes tanúja lehettem, előbb azonban elmondom, amit kevesen tudnak. Mi a rádióban nagyon szerettünk vele dolgozni, és akkor is foglalkoztattuk, amikor máshol letiltották. Halála előtt már csaknem kiszorult a színpadokról, ekkor az irodalmi osztály akkori vezetői felajánlottuk neki, hogy felvesszük rádiórendezőnek. Rövidnek szánt szanatóriumi kezelése után vártuk, hogy belép közénk. Sajnos a vonat elé vitte végzete. Életének több fordulatát közelről láthattam. Ott voltam a Vígszínház Rómeó és Júlia előadásának bemutatóján, amikor szerelme Ruttkai Évával a forrpontján volt. Izzott körülöttük a levegő, a színpad valódi dráma színtere volt. S aztán egy rádiójáték felvétele előtt szólt, hogy legyünk pontosak, mert a repülőtérre megy, Éva jön haza, úgy emlékszem, Amerikából. Zoli most is koncentráltan dolgozott, de szinte lángolt, a várakozás, a találkozás közelsége szinte szétrobbantotta. Személyiségéről egy másik élményem: kint volt a moszkvai filmfesztiválon egy Fábri-film, az Isten hozta, őrnagy úr! bemutatóján. Én mint rádiótudósító az előadások szünetében a Vörös téren sétálgattam, és émelyegve néztem, hogy egy menyasszonyi ruhába öltözött nő, férje karján, a násznéppel övezve, a Lenin-mauzóleum előtt áll és az esküvő fénypontjaként bemegy megtekinteni a bölcs vezér hulláját. Bizarr szokás. Ekkor a hullámzó tömegben valami beszippantotta, ellenállhatatlanul vonzotta tekintetemet, és a sok száz ember közül egyszerre kiemelkedett Zoltán szép és bánatos feje. Kisugárzása volt, ilyet addig még sosem tapasztaltam. Mintha más dimenzióban lenne, mint a tömeg.
Kapcsolatunk csendes, baráti volt, de nem olyan közeli, mint például Greguss Zoltánnal. Viszont egyszer mint szerkesztőt kisegített a bajból. Harold Pinter Szegény jó Frici című jelenetét készültünk felvenni. A főhős, Frici már az aggkori elmeszesedés végén jár, feleségével fekszik az ágyban, és felriad:
– Te ki vagy? Mit keresel itt?
– Nem emlékszel, én vagyok Mary, a feleséged!
Frici felkel és a szekrényhez megy, és abból kiesik egy csontváz.
– Ez meg mi?
– Nem emlékszel, ő Joe, akit féltékenységből megfojtottál!
Valahogy így pergett a jelenet, Török Tamás a férfi szerepét Körmendy Jánosra, a feleségét Tolnay Klárira osztotta ki. Eljött a felvétel napja, Klári pontosan érkezett, ültünk a Pagodában vele, a rendezővel és az ügyelővel, és Körmendy nem jött. Egy idő múlva az ügyelő hívta a színész számát. A felesége vette fel a kagylót. Elmondta, hogy János nem kapott diszpót, és Szentendrén van, ahol nem tudjuk elérni – akkor még mobiltelefon nem létezett. A helyzet számunkra drámai volt, mert a műsor már adásra volt tűzve, benne a rádióújságban. Éreztem, hogy most nagy botrány van születőben, a szerkesztőnek fejét veszik. Ekkor megjelent Latinovits. Szervusztok, mordult ránk, kávét rendelt Rudi bácsitól, az örök pincértől és újságolvasásba mélyedt. Félve mondtam Tamásnak: – Nem próbálod meg felkérni, hogy ugorjon be? – Nem, nem – mondta őszinte ijedtséggel –, többet sohasem állna velem szóba! Persze tudtuk, hogy nagy sértés ilyenkor másik művészt felkérni. Tétováztam, de nagy volt a tét. Mint egy alvajáró, odamentem Zolihoz, kezemben a szöveggel. „Tudod, bajban vagyok, ne haragudj, tudnál segíteni?” Meg sem várta mentegetőzésemet, látta Tolnayt és Török Tamást sápadozni, azonnal felfogta, hogy beugrásról lehet szó. „Mutasd!” Átvette a szöveget és beleolvasott. „Mehetünk, hányas stúdió?” Bent felvétel előtt egyszer elolvasta a darabot, és úgy eljátszotta, hogy többször le kellett állni, mert Klári a nevetéstől nem tudta tovább mondani a szerepét. A rádiótörténet egyik legparádésabb alakítását adta elő, remélem, az archívumban még megtalálható a felvétel.
A stúdiókba Bessenyei Ferenc mindig berobbant, mint egy valódi dúvad, és tréfálkozott. Greguss Zoltán frenetikus szavaló volt, Ady, Villon és Gyóni Géza utánozhatatlan előadója. Ez utóbbi Csak egy éjszakára című háborús verse a leghitelesebben az ő előadásában szólalt meg. Televíziós szerkesztő időmben egy külön versműsort vettem fel vele Párizsban járt az ősz… címmel.
A színészek a közönség szemében irigyelt, csillogó életet élnek, de nincs szomorúbb látvány, mint az elhagyatott színpad a sikeres előadás után. A színészklubokban az előadás után sokszor kiüresedve néznek maguk elé a világot jelentő deszka hősei, akik itt már többnyire keserű emberek. Paradis artificiel – mesterséges paradicsomba menekül, aki ilyenkor a pohár fenekére néz. Nem könnyű fáradtan visszahozni egy kis csillogást a színpad fényeiből!
Este és éjszakai felvétel után igen lehangoló volt a rádió nappal lüktető, eleven Pagodája is. Greguss Zoltán is nehezen viselte el a mikrofon előtti koncentrált és átélt alakítása után a rátörő magány csendjét. A robbanékony ember nemrég még drámai hősként tündökölt, és most az utca magányos embere, tele szereplési vággyal, megélt bizarr történetekkel. Feszíti a belső tűz, feloldódni, kitárulni és leengedni akar. Belekarol a szerkesztőbe, aki Pesten tőle néhány háztömbnyire lakik és rákiált: – Druszám, gyere, bedobunk valamit itt a szomszédban, aztán hazasétálunk! – Feleletet sem várva, vasfogó karolásával vitte magával a fáradt szerkesztőt, aki boldogult úrfikoromban én voltam. Megindult a krúdys bolyongás, törzskávéházakból személykávéházba, füstös kocsmából elegáns presszóba, Zoltán pedig feléledt, harsogott, mesélt régi időkről, filmekről, szerelmekről, gyáva hősökről és nagy lakomákról. Idegeneket vont be a társalgásba, lumpokat és szenvedőket itatott át energiájával, az élet apró eseményei parádés előadásában színessé váltak és fontossá. Istenáldotta öregedő barátom a hetvenes és nyolcvanas évek szürke és fojtó pesti éjszakáját köröttünk vibráló csodává varázsolta. Végül úgy három óra körül „csak egy kávéra” felcipelt P. utcai lakásunkra, ahol utánozhatatlan mennydörgő hangon Adyt és Villont szavalt, és Gyónit, Csak egy éjszakára! Kisfiaim kíváncsian dugták be fejüket a másik szoba ajtajából, hallgatták életük legjobb rögtönzött versmondását. Feleségem dédelgette, gyorsan kisütött valamit az éjszakai háborgatónak, és mindnyájan boldogan fejeztük be a nap hátralévő néhány óráját. Ó, azok a boldog és szép napok! Nemcsak Zoltánnak, hanem sok más író, művész, színész barátnak köszönhetően, kiléptünk a történelemből. Isten áldja őket, többnyire már fenn, az égi mezőkön!
A filmrendező Fábri Zoltán őszinte, megtisztelő barátsága is az élet nagy ajándéka volt. Nekem, az irodalmárnak, művészettörténésznek ő a szakma tökéletességét megtestesítő alkotó volt, eszménykép, hiszen nemcsak film- és színpadi rendező, de festő, díszlettervező és írástudó ember volt egy személyben. A múló élet drámai pillanatait, szépségét és keserűségét több oldalról is képes volt ábrázolni, kifejezni, megragadni. Sok évtizedes kitartó és felhőtlen barátságunk már első találkozásunkkor definiálódott: – Úgy irigylem a gyönyörű magyar nevedet! – mondta zengő hangján. – Lehet, de mikor kisiskolás voltam, minden gyerek épp ezért szórakozott velem, mert akkoriban egy népmesét tanítottak az elemiben, amelyben a furkó üti a bikát – válaszoltam. Ő eredetileg Furkovits névre hallgatott, ezért is tüntetett ki figyelmével. Sokat beszélgettünk H. utcai lakásán, olykor átmentünk dumapartira a tőle kőhajításnyira lakó Farkas Ferenchez, a zeneszerzőhöz, aki sok magyar filmhez költött zenét, ő zenésítette meg Az ember tragédiája rádióváltozatát is. Kérésére vittem el San Diegóba Máraihoz az ő Casanova-színdarabjára írt operáját, amit később itt az Operában be is mutattak. Régi nagy idők tanúi, szellemóriások, társaságuk feledhetetlen élmény volt, szerencsémre mindkettőjükkel film- és rádióinterjúkat is készítettem, és lapokba is írtam róluk.
1997-től több éven át az MTV sorozatdramaturgiáját vezettem, oda tartozott a Szomszédok és a Kisváros többmilliós nézettségű műsora. Miközben ezek sikeresen futottak, megpróbáltunk kimunkálni egy olyan programot, amely előbbre vihetné a tv értékmentő munkáját is. Ennek keretében megszületett egy Erdélyben játszódó, az ottani színészek és helyi stúdiók munkáját is felhasználó filmsorozat terve, amelyhez az akkori alelnök, Horváth Lóránt közvetítőkocsit biztosított volna. Beke György erdélyi íróval írattunk egy tervezetet A Szatmári család címmel. Új szín és látókörbővítés lett volna, és sajátos módon a kint forgatott adások a felmérések szerint még olcsóbbak is lettek volna. Körbeutaztam fél Erdélyt, mindenütt nagy lelkesedéssel kapcsolódtak volna a munkába. El akartunk indítani egy derűs irodalmi tévéjáték-sorozatot is, amelyhez forgatókönyvek készültek Bárány Tamás, Gyurkovics Tibor, Kertész Ákos, Szakonyi Károly kis, remekmívű írásaiból és a magyar klasszikusoktól. Ebbe rendezőként Bacsó Péter csatlakozott, és megújuló törekvéseink szimpatizáns támogatója volt Makk Károly is. Jó visszagondolni azokra a lelkes eszmecserékre velük, amelyben akkor még a munka reményében órákat tervezgettünk. Bacsó például ismerte a rádiós Candide hangjátékunkat, és írt egy szellemes tervezetet Magyar Candide címmel, ebben Candide egy szegedi olajbáró lányának nevelője, és a történet az olajszőkítés abszurd világába dobja az örök optimistát. Makk Károllyal egy esetleges Márai-rendezésről tárgyaltunk, de vállalta volna a Zsaroló zsaruk társadalomkritikai sorozatának rendezését is. A szerkesztőség körül kialakult holdudvarban a legjobb írók és rendezők köre fényeskedett, azt reméltük, hogy a tv a formálódó politikai élet temploma lesz. 2000-ben azonban, amikor a regnáló polgári kormány tömeges elbocsátásokkal szétverte a teljes televíziós dramaturgia műhelyeit, már látszott, hogy ahol mi a megújulást munkáltuk, számukra az nem szentély, hanem vadászterület volt. Amikor a székházat is eladták, akkor még valóságosabbá vált a sandaság: azt mondták, hogy korszerűtlen az épület, majd kint (a prérin!) álompalota vár az alkotókra. Milyen alkotókra és milyen könnyűszerkezetes tákolmányok? Itt, a belvárosban patinája, hangulata, szellemi vonzása volt a gyönyörű, nemrég felújított épületnek. Csak a csatornarendszer cseréje 350 millióba került, s ezt a pompás épületet verték dobra, majd visszabérelték milliárdokért. Az ott dolgozók hiába tiltakoztak, nem volt hatásos érdekvédelmi szervezetünk, a szakszervezet csak arra volt jó, hogy vezetőik mint védett személyek elkerüljék az elbocsátásokat.
1980-tól húsz évig az MTV irodalmi szerkesztője voltam, műsoraimban szerepelt Avar István, Mádi Szabó Gábor, Sinkovits Imre, Szigeti András, Greguss Zoltán, Agárdy Gábor, Bárány Frigyes, Szabó Sándor, Kozák András, Madaras József, Benedek Miklós, Tolnay Klári, Béres Ica, Pécsi Ildikó és még sokak. Írók a műsoraimban: Balázs József, Bertha Bulcsú, Beke György, Bárány Tamás, Cseres Tibor, Cs. Szabó László, Illés Endre, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Ligeti Lajos, Ördögh Szilveszter, Sőtér István, Szentkuthy Miklós, Vészi Endre, Weöres Sándor és sok felvidéki, délvidéki és erdélyi magyar író. Akkoriban Katkó István sorozatában, a Nyitott könyvben szinte hetente került feldolgozásra egy-egy jó novella. Csendesen visszagondolunk az eltöltött időre, a meghalt barátokra, Zolnay Palira, Iván Palira, az örök izgága Mihályfy Sanyira, az Indul a bakterház és az Ábel a rengetegben rendezőjére, a tragikus életű Belohorszky Pálra, írókra, színészekre és gyártásvezetőkre, titkárnőkre, akik sokszor családi életüket áldozták a munkájukra. Az interneten az mtvnevsor.hu ugyan megörökíti munkánkat, az archívum őrzi, talán nem dobják ki azt is.
Menj és ne nézz hátra! Mögöttünk a Szépirodalmi Kiadó eltakarított romjai, az eltűnt régi Akadémiai, az MTV eladott székháza és filézett műsorfolyama, haldokló periodikák, megszűnő kiadók, a lepusztult régi rádió! A jövendő hetvenesek, ma még húszasok és harmincasok előtt áll az újjáépítés kötelessége. Rendelkezésükre áll ebben az új, nagy hatású eszköz, az internet és az interaktív televíziózás. Jó olvasni a Napút köteteit, hiszen dokumentálja, hogy a hetvenes korosztályokban sok elhivatott és közös célra törő ember van.
Hogy ez a három-négyezer ember a tudományosságnak, a művészetnek, az irodalomnak, a kereskedelemnek, a földművelésnek, iparnak, közlekedésnek milyen fokán áll, attól függ az, hogy a nemzet milyen helyet foglal el a nagy népek sorozatában – mondta 1925-ben, a Magyar Rádió indulásakor Klebelsberg Kunó. Figyelmeztetett rá, hogy ennek az értékes magnak is kell műsorokat készíteni. Lehet, hogy ma már, az információk korában, ez több is „néhány ezernél”. Azon kellene munkálkodni, hogy legyen nekik fórum és lehetőség jó példát teremteni, és felemelni a magyarságot.
