NAPÚT 2009/10., 40–41. oldal
Tartalom
Dárday István Gábor Mária
filmrendező
Bakallár József
festőművész
Jung Zseni
fotóművész (Berezány, ma: Ukrajna, 1940. március 25.)
Rendhagyó élettörténet. Nem akartam életrajzot írni, és mégis egypár dolgot közölnöm kellene, mert csak úgy lesz érthető személyiségalakulásom, szemléletem, pályaválasztásom és hovatartozásom.
Egy volt államban születtem, a Szovjetunióban. Anyám magyar, apám oroszországi német volt. Mielőtt még a térdén lovagoltathatott volna, börtönbe vetették és kivégezték. Így volt ez Sztálin idejében. Ránk, a négy testvérre és anyánkra kitelepítés várt. Nem volt elég, hogy németek vagyunk, a tetejében még magyarok is. Kazahsztánból hétéves koromban Magyarországra kerültünk. Itt jártam orosz iskolába. Ateista nevelésben volt részem. Az orosz nyelvet megtartottam, az ateizmust elvetettem. Magyarországot szeretett hazámnak elfogadtam.
Sokat voltam egyedül, amiért utólag hálás vagyok. Az egyedüllét megtanított szemlélődni, gondolkodni, önállóan tevékenykedni, sőt dönteni. Így aztán nem ismerem az unalmat és a magányt, csak ha rossz a társaságom. Gyerekkorom nem volt éppen boldognak nevezhető. Vitamin- és szeretethiány jellemezte. Ezért tartom nagy becsben mindkettőt most. Szakmát – a fényképészetet – véletlenül választottam, de megszerettem, mert van benne valami varázslatszerű. Az üres anyagra fénnyel képet varázsolunk – persze van közte egy kis technika és vegytan, de a varázslat a lényeg. Kicsit lusta, de kedves munkatársaimtól tanultam a legtöbbet, mert hagytak dolgozni, nem nyesegették szárnyacskáimat. Gyakorlat teszi az embert. Kiállításaimat, díjaimat nem azért nem sorolom fel, mert blöffölnék, hanem mert untat, és lusta is vagyok hozzá. Most dolgozom a negyedik önálló albumomon, mert úgy érzem, ez a kedvencem. Lukács Sándor színművész-költő méltónak találta képeimet arra, hogy verseket írjon melléjük. Na, a hencegésből ennyi elég. Tőlem már ennyi is sok.
Anya vagyok, sőt nagyanya. Szeretteim jelentős helyet foglalnak el az életemben. Ez egy asszony sorsában a legtöbb. Ha csak ez van, már az is szép élet. A szakmámról annyit mondanék, hogy örülök annak a véletlennek, ami hozzá vezetett. Méghozzá azért, mert az anyag, amivel dolgozunk, maga a tökéletesség: a fény – annak teljes hiánya a nemlét. Mi mindnyájan a fényt keresve az árnyékot fedezzük föl, ami maga az élet. Az árnyékok gazdag tónusában van elrejtve a forma. Ezt a szakmát komolyan szolgálni annyit jelent, hogy hivatássá emelni.
Öt éve annak, hogy hűtlenül elhagytam azt a lélegzetelállítóan gyönyörű Budapestet. Az igaz, hogy gyönyörű, de a szó szoros értelmében már nem tudtam benne lélegezni, ez lett elválásunk valódi oka. Falun, Honton építtettem házat, de a kertet én alkottam. Végre megtaláltam a második igazi hivatásomat, mint annak idején, gyermekkoromban, a második igazi hazámat Magyarországon. A kert és a csend annyira inspirál alkotásra, tevékenységre, hogy elfelejtek félni az öregségtől, a haláltól, a magánytól. Dolgozom, tanítok, képet „varázsolok” és unokázom. Hogy milyen századnak és milyen századfordulónak vagyok gyermeke? Hát olyannak, ahol kaptunk hideget-meleget eleget. És hazugságból is jutott bőven. Megtanultunk hallgatni arról, amiről beszélni kellett volna. Szembesültünk azzal, hogy az ideálok jó esetben tákolmányok, rossz esetben gazemberek. Történelmet nem csináltunk, de benne éltünk. Megtanultunk sorok közt olvasni, magunkat kinevetni és tisztességes embernek maradni.
