NAPÚT 2009/10., 11–12. oldal
Tartalom
Győry Franciska
színművész
Géher István
költő, irodalomtörténész
Jávorszky Béla
író, műfordító (Budapest, 1940. január 14.)
Miért is lettem műfordító? – teszem föl magamnak a kérdést most, amikor hetven év magaslatáról visszatekintek életem napsütötte, lankásabb tájaira. Anyagi okokból bizonyosan nem, megélni műfordításból abban a bizonyos „átkosban” sem lehetett, pedig akkor még a mainál jóval bőkezűbben bántak a műfordítással. Megszállottság kellett hozzá, konokság, mert munka sem került magától, különösen a kis nyelvterületeken küzdött meglepően sok eszkimó azért a kevés zsákmányért, amit a könyvkiadás egy finnhez hasonló irodalomból évente kiizzadt magából.
Ifjúkoromban sok minden érdekelt, de ezek közt akkor még nem szerepelt szépirodalmi művek fordítása. Ornitológus, majd térképész akartam lenni, rövid ideig rádióműszerész is; igaz, tizennégy évesen írtam már verseket, s emlékezetem szerint abban az időben született első „igazi” opusom, Friedrich Schiller Der Ring des Polykrates című versének viszonylag jó formaérzékről tanúskodó fordítása. Gimnáziumi éveim alatt afféle deklasszált polgári család sarjaként legszorgalmasabban nyelveket, németül és angolul tanultam, később törökül is, s csak viszonylag későn lökött egy véletlen a finnek és a finn kultúra irányába. Érettségi táján maradt rám néhány könyv egy elhalt nagynéném hagyatékából, köztük Szinnyei Józsefnek az 1880-as években kiadott finn tankönyve és kisszótára. Ez a könyv véglegesen megpecsételte a sorsom, mert jóllehet elavult volt és nehéz, én egzotikusnak, lebilincselőnek találtam, és úgy éreztem, ez a borongós északi világ az, ami leginkább megfelel vonzalmaimnak. Ebből a könyvből kezdtem el finnül tanulni (akkoriban még nem is volt más), és az ebből merített kezdetleges tudás segítségével létesítettem első kapcsolataimat finn levelezőtársakkal. Majd finn vasutasok meghívására 1963-ban sikerült kijutnom egy hónapra Finnországba. (A fiatalok kedvéért teszem hozzá: Nyugatra abban az évben adtak ki először magánútleveleket, így azt a tényt, hogy egyedülálló, a hadsereget még meg nem járt fiatalemberként útlevelet kaptam, joggal tekinthettem valóságos csodának. Emlékszem, vonattal utaztam Berlinen és Stockholmon át, s csak Trelleborgban, a svéd határállomáson kezdtem hinni, hogy valóban kiengedtek a kalitkából.) Egy biztos, ezen az 1963-as úton szerettem bele végképp és visszavonhatatlanul Finnországba. Elvarázsolt a rend és a tisztaság, a harsogóan zöld erdők és az áttetszően kék vizek, az égbolt leírhatatlan mélysége, a felhők kontúrossága. És a szó hitele, az, hogy elhiszik, én – én vagyok, és nem kell egyre-másra papírokkal bizonygatnom személyazonosságomat.
És ezen az úton került a kezembe Pentti Saarikoski akkor megjelent verseskötete, a Mi történik tulajdonképpen?, mely olyan hatással volt rám, hogy egy egész életre elszegődtem a modern finn líra fordítójának.
Mit mondhatnék dióhéjban az életemről? Miután az egyetemről sikeres felvétel után ideológiai okokból kizártak („felvételét később hatálytalanítottuk, mert az IB jelentése szerint környezete vallásos”, ez állt a persze csak jóval később megismert minisztériumi dossziéban), kenyérkereset után kellett néznem, beruházó lettem, majd nemzetközi referens, s ez nem kedvezett irodalmi buzgólkodásomnak. Több mint húsz éven át napi nyolcórai munka mellett dolgoztam finn és svéd fordításaimon. Engem is meglep, milyen sok regény, vers, dráma és hangjáték magyarítása került ki a kezem alól ez alatt az idő alatt. Ha ma az íróasztalom fölött lévő könyvespolcra nézek, egy sor finn, svéd és észt regény és verseskötet bámul vissza rám. De mellettük ott látom azokat a finn és svéd költő barátokkal (Hannu Launonennel, Folke Isakssonnal és Bo Carpelannal) közösen kiadott magyar versválogatásokat (a Kassák Lajos, Nagy László, Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, öt erdélyi költő életművéből készült kötetet, két versantológiát, kötetnyi magyar népdalt), melyeknek társfordítója voltam. Különösen emlékezetes marad számomra a svéd Nagy László-kötet, melynek darabjai több mint egy éven át utazgattak Vaxholm és Budapest között, míg ki nem alakult a híres hosszúversek végleges svéd nyelvű formája. És a fordítás mellett írtam két esszékötetet, bemutatva Észak-Európa kisebbségeit és a Baltikum előttünk sokáig ismeretlen világát.
1990, a rendszerváltozás éve gyökeres fordulatot hozott az életemben. A politikai változások ugyanis az MDF-ből egyenesen a Külügyminisztériumba sodortak, onnan pedig még ugyanazon év őszén tovább nagykövetnek Finnországba. A Helsinkiben töltött négy évet (ahonnan 1991-től a három balti országban is akkreditálva voltam), majd három tallinni évemet (1999–2002) a sors különös adományának, életem nagy kalandjának tekintem, még akkor is, ha irodalmi munkát ez idő alatt nyilvánvalóan nem végezhettem. Átéltem viszont egy sor varázslatos találkozást, testközelből ismerhettem meg négy országot, amire magánemberként sohasem lett volna lehetőségem. Végignézhettem három kis ország újjáépülését, államiságának újrateremtését, beutazhattam minden szegletét, osztozhattam örömükben és bánatukban. Még ma is elfog a szédülés, ha a Lettországban élő maroknyi lívvel, legkisebb rokon népünkkel való találkozásokra gondolok, amikor egy mazirbei tanya udvarán megterített hosszú vendégasztal mellett egy egész néppel kezet szoríthattam. Kalandozásaimnak mind a kétszer a szocialisták tisztogatása vetett véget.
Mit mondhatnék még? Több mint ötven évvel ezelőtt, 1958-ban jelentek meg első műfordításaim. 1964-ben nősültem, azóta élek boldog házasságban. Talán nem hiú remény, hogy egy keveset fordíthatok még, ennyit remélhetőleg megengednek a mennyei hatalmak.
