NAPÚT 2009/9., 66–70. oldal
Tartalom
Dr. Füsti-Molnár Szilveszter
Szempontok az ecclesia semper reformanda elvének érvényesítéséhez
Dr. Szathmáry Béla
Kálvin és a kálvinizmus aktualitása a világban és az egyházban
Dr. Koncz Sándor
Református örökségünk
Hazánk, egyházunk nagy barátja, helyzetünk értője, fáradozásaink méltánylója, akinek felesége ősei révén a magyar Felvidék leánya, Osterhaven Eugene A református tradíció szelleme (Grand Rapids, 1971, 190 lap) címen könyvet írt. A szerző a Western Theological Seminary professzora Holland-Michiganben. Többször járt nálunk. Eszmecseréivel gazdagított bennünket. Ugyanezt teszi most, amikor műve mindnyájunkat segítő gondolatait összefoglalásban közreadjuk.
Az elmúlt 10-12 év alatt sokszoros centenáriumok figyelmeztettek református örökségünkre. [Az írás 1971. március 7-én készült! Lásd: az írás végi jegyzeteket. A Szerk.] 1959-ben volt Kálvin születésének 450., valamint az Institutio végleges szövege kiadásának, a genfi egyetem alapításának, a franciaországi református egyház első zsinatának és a francia református hitvallás elfogadásának 400. évfordulója. 1960-ban a skót „Reformációs Parlament” és a skóciai, 1961-ben a belga és holland hitvallások, 1963-ban a Heidelbergi Káté, 1966-ban a Második Helvét Hitvallás voltak 400 évesek. Közben 1964-ben Kálvin halálára emlékeztünk. 1967-ben magyar református egyházunk első zsinatának négy évszázados fordulóját ünnepeltük. 1968-ban hollandiai református testvéreink első nemzeti zsinatára gondoltunk a quadricentenárium alkalmából. Ez események önmagukban elegendők lennének református tradícióink számbavételére. A modern idők azonban az igen nevezetes dátumokon túl sürgetnek, hogy mai ökumenikus korszakunkban a református örökségből az alapvetőt, a dinamikust útmutatásként kiemeljük.
A református egyház semmiképpen nem valami különös isteni kijelentés. Nem rendelkezik olyan speciális revelációval, amit Isten más keresztyén egyháznak ne adományozna. Hisszük azonban, hogy Isten kegyelméből a kijelentés világába a református egyházi sajátosság nyújtja a legtisztább, legmélyebb bepillantást, mert az őskeresztyénekkel, az apostolokkal, Izráellel van kontinuitásban. Szánjuk és bánjuk, hogy református keresztyén egyházunk sem él úgy, ahogyan Isten igéje alapján működnie kellene. Ha azonban jobban hiszünk és Istennek egyre átfogóbban engedelmeskedünk, akkor Isten Szentlelkének „megfelel” a református örökség „lelke”.
A református hit központja ugyanis Isten jelenlétének mély megértése és a Neki szentelt élet. Mindkettő a Szentlélek által van. Az, ami református, reformáció vagy reformálódás, egyedül Isten igéje szerint történhet. Azt a kijelentést, amit Isten az egész egyháznak adott, legvilágosabb felfogásban laikusok, teológusok, nemzedékek, korszakok számára a reformáció, a reformálódás, a református közvetíti.
E gondolatokat elemző igazságokat egybefoglalóan mutatjuk be. Nem a könyv egyes fejezeteit ismertetjük tehát. Inkább az eszmélkedés egészére, annak tanulságaira hívjuk fel a figyelmet. Mégpedig kettős aspektusban. Az egyik: a reformáció történeti értékelése. A másik: mai gyakorlati érvényesülése. Bizonyos szokásos filozófiai iskolázottság alapján fogalmazhatjuk úgy, hogy a „való” és a „kellő” világra tekintünk. A reformáció valóságára. És állandó igényére.
Ecclesia reformata
A reformált egyház történeti szükségesség volt és az ma is. Világosan Luther egyik magdeburgi élményéből ez egészen érthető. Templomban látott ábrán, vízen evezve hajó halad a menny felé. Benne a pápa, bíborosok, érsekek, püspökök, szerzetesek, papok ülnek. De egyetlen „laikus” sem. A vízben ellenben csak laikusok kapaszkodnak azokba a kötelekbe, melyek a hajóról a vízbe lógnak. Vannak, akiket tart a kötél. Akadnak, akik elsüllyednek. Ahogyan a hajóban egy laikus sincs, úgy a vízben egy pap se. – Isten úgy rendelte tehát, hogy a hitből való megigazulás egyetemessége reformálja az egyházat.
Félreértenénk a reformációt, ha azt az emberi szellem lázadásának fognánk fel az abszolút hatalmú római egyház ellen. Vagy a szabadgondolkodás idői felbukkanásának, mely megnyitja a hitetlenség kapuját. A reformáció visszatérés az Úrtól kapott, apostoli kornak megfelelő egyszerű egyházhoz. Éppen ezért Jézus Krisztus egyháza nem református. De az igazi egyház az időben mindig Isten igéje szerint református. De az igazi egyház az időben mindig Isten igéje szerint reformált. Luther reformációs jelentőségét kiemelten az adja, hogy a „Roma locuta, causa finita” elhajlás helyére az Ó- és Újtestamentum Szentlélekben ható egységét, az Írás elégséges elvét tette. Az üdvösséghez nincs másra szükség, egyedül arra, ami a szent iratokban van. A Biblia autoritása nem függ külső, egyházszervezeti tekintélytől, hanem azt önmagában hordja. Az egyház, a corpus fidei a Szentlélek inspirációja által dinamikus.
A lutheri reformációt Isten rendeléséből követnie kellett Kálvinnal „a második reformációnak”, mert Luther, még inkább azonban a részben őt követő, de nem tőle származó torzulások, főleg a csak befelé forduló irányzatok „a kifelé lévő világ” iránt negatívak voltak. Az állam, a társadalom, a kultúra számára Kálvin genfi egyháza „modell” gyanánt kínálkozott a szervezkedő reformált egyház felé. A „második reformáció” alkalmazását francia, német, magyar, olasz, angol, spanyol, lengyel, holland teológusok szétviszik. Szemléletesen kifejeződik: az egyház úgy Krisztusé, hogy hitben, Krisztussal közösségben embereket egyesít. Apostoli és egyetemes ezért. Benne Krisztus népe közötti jelenléte a fontos. Az egyház tehát test. Nem csupán Krisztus mennyei, hanem földi teste. Így pedig szervezet, emberi, szociológiai jelenség, közösség – „Gemeinschaft-Gesellschaft” –, azaz abban isteni-emberi jelleg-együttes, ahogyan Isten kijelentését népének adja. Az organizáció, sákramentum, egyszerű szertartás Bibliával ápolt egysége mindezek alapján döntő.
Ecclesia reformanda
„Ecclesia reformata quia semper reformanda est.” Annak, ami református, a történeti jellege igazában: a mindig szükséges megújulás. Az az egyház református és az egyház azért református, mert állandóan reformálni kell. A reformáció szükséges kontinuitás.
Az egyház minden körülményben a Krisztusé. És nem valamelyik felekezeté. Krisztus egyháza pedig református, ha Isten igéje szerint él. Hiszen református az, ami Isten igéje szerint való. Isten Szentlelke az egyházat az igéje szerinti életre újítja meg. Az ecclesia reformatában ezért marad fő probléma: az ecclesia reformanda. Ebben az alakulásban már nem annyira az az irányszabó, hogy a reformáció kialakult egyházaiban valamelyik például lutheránus vagy kálvinista legyen, hanem az, hogy abban a felekezetben, ami az egyház: az egyház evangéliumi maradjon. Az evangéliumi igény a reformáción kívüli egyházakra értelemszerűen vonatkozik és misszióilag minden másra.
A református tradíció lelke lehetetlenülne, ha a hit teológiai értelmezése nem váltana ki etikai konzekvenciákat. Minél élesebb a hit teológiai értelmezése, annál szembetűnőbbek az etikai követelmények. Az egyház forradalmisága tulajdonképpen abban rejlik és fejeződik ki, hogy az egyház a maga bizonyságul szolgáló életével a társadalomban annak javára él.
Isten kegyelméből coram Deo, azaz Isten-előttiségben létezünk. Istenhez való viszonyunkat az Ő előtte hódoló élés tudatossága jelzi s ez maga az imago Dei rajtunk. Isten képét nem csupán a teremtés, hanem az elhívás, áldás, imádság, szenvedés, az Istenre vonatkozó elmélkedés, a helyes értelmezésű, de igen szükséges „lelki gyakorlás”, az ige, a szentségek, az üdvösség által hordjuk.
„Vasárnapok alkalmazása”
A perfekcionizmust elutasítva, igyekszünk arra, hogy Isten előtt a Szentlélekben gyökeredző életünket éljük. Az egyre megszentelődőbb élet a hitből történő megigazulás kisugárzása úgy, ahogyan azt főleg Hermann, Kohlbrügge, Böhl fogalmazták. Lényegében: az úr napjának, „az igehirdetési vasárnapoknak az alkalmazása a keresztyén élet”. A mindennapokban Krisztus nem „ünnepi megváltó” csupán, sokkal inkább „hétköznapi példa”. Isten törvénye nem „égi” kijelentés, hanem földi előírás. Isten elhívása amikor a mennyei üdvösségre szól, egyúttal útbaigazít annak földi gyakorlására. Arra a személyközi kapcsolatra, mely a keresztyénséget nem elvont gondolkodásnak, nem felelősséget elhárító gyakorlatnak fogja fel, hanem a jó és rossz közötti választás lehetőségében a szociális rend határozott szolgálatának.
A keresztyén felelősségnek meggyőződéses szava van a kiengesztelődésre, megbékélésre, társadalomellenes bűnökre, a jóvátételekre, valamennyi égető kérdésre, a kor szociális, faji, osztály, szegénység, gazdasági rendszerek, túlnépesedés, természeti erők felhasználása, nemzetközi rend, állam, nevelés problémáira. A keresztyén felelősség úgy is érvényesül, hogy látjuk: a szekuláris világ alapvető problémáit vallással, hittel nem lehet, de nem is így kell megoldani. A megoldásokat értelemmel szükséges felmérni és elősegíteni. A református örökség éppen abban nem kapcsolja szét az egyházat és a társadalmat, hogy hirdetett igazságaival a társadalomban hat. A társadalom pedig hallgat az egyház szavára, amennyiben az – Isten szava. A református reformáció küldetése és feladata ökumenikus korszakunkban az az egyetemes, apostoli, bibliai hozzájárulás, melyben Isten jelenlétét a Neki szentelt életben érti meg a szekuláris ember.
Mi, magyar reformátusok a könyv méltatásánál értékeljük, hogy Osterhaven professzor azért ajánlja művét Nagy Barna (1909–1969) és „tiszteletre méltó alma matere”, a sárospataki református akadémia (1531–1951) emlékének Magyarországon, mert úgy ítéli, hogy személy és intézmény a református tradíciót jól reprezentálták. Nagy Barna munkásságát a Supplementa Calviniana körüli működésében külön is hangsúlyozza. Kiemeli azt a mintegy ezer lapot, melyek az Ezékiel próféciájáról szóló beszédeket tartalmazzák. Amelyeket ő fejtett meg s tett át eredeti gyorsírásból gépírásba.
Teológusok, laikusok, diákok egyaránt érthetik e könyv elválaszthatatlanul egybefonódó kettős üzenetét. A reformáció a reformált egyházban történeti tény. A reformálódó egyházban örök igény.
Dr. Koncz Sándor (1913–1983) tábori lelkész, sárospataki teológiai tanár, egyetemi magántanár, alsóvadászi lelkész, sárospataki levéltáros volt. Két jelentős könyvén kívül (Kierkegaard és a világháború utáni teológia. Miskolc, 1938; Hit és vallás. A magyar református vallástudományi teológia kibontakozása és hanyatlása. Debrecen, 1942) számos tanulmányt, cikket publikált. Sok igehirdetése, tanulmánya, jegyzete kéziratban maradt. Ezek feldolgozása, a korábbi fő művek újraközlése folyamatban van.
Az itt közölt tanulmánya eredetileg megjelent In: Református Egyház XXIII. évf. 4. sz., 1971. ápr., 84–85. o.
Eugene Osterhaven (1915–2004) évtizedeken át küzdött Amerikában a Sárospataki Református Kollégium újraindításáért, majd segítette a Kollégiumot. Életéről lásd: Szabó Csaba: Volt egyszer egy csoda. Osterhaven professzor emlékezete. In: Zempléni Múzsa, IV. évf. 4. szám., 2004. tél., 84–87. o.
Dr. Koncz Sándort 1941-től többször behívták katonai, tábori kórházi, tábori lelkészi szolgálatra. 1942-től Marosvásárhelyen volt (angol nyelvet is tanító) hitoktató lelkész, a Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskolában. 1943-tól 1946 októberéig „Európa roppant térségein mozogtam”, mint írta egyik emlékezésében. Tábori lelkész volt az oroszországi Gomeltől a németországi Hannoverig. Parlamenterként részt vett a szövetségesekkel való frontvonali fegyverszünet létrehozásában és a bergen-belseni koncentrációs tábor felszabadításában. 1947–1952 között Sárospatakon volt teológiai tanár. A Sárospataki Református Kollégium Theológiai Akadémiájának megszüntetésével és Gimnáziumának államosításával hátratételt szenvedett. Alsóvadász fogadta be, ahol 1965-ig református lelkész volt. Ezt követően a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei Levéltárában dolgozott Sárospatakon, és helyettesítő lelkészi szolgálatot végzett számos településen és alkalommal.
Dr. Koncz Sándor életének, munkásságának, lelkészi-tanári-tudósi-közírói-szervezői magatartásának hét főbb, összefüggő jellemzője volt: 1. Töretlen hit. 2. Tudományos, ezen belül teológiai és filozófiai megalapozottság. 3.Az értelmes hit és a cselekvő erkölcs szerves egysége. 4. Módszeres, praktikus életszervezés. 5. Szerette és ismerte az embereket. 6. A „hittel és humorral” életszemlélet és magatartás; amint azt számos anekdota és megemlékezés őrzi. 7. Végtelennek tűnő, ám 70 év alatt felőrlődött szellemi és fizikai munkabírás.
Posztumusz írásait rendszeresen közlik a Napút, a Zempléni Múzsa és a Széphalom folyóiratok, amelyekben – jegyzetekkel kiegészítve – a fentiek bizonyságaival találkozhatunk.
Írásos életművének áttekintését lásd: Dr. Koncz Gábor (szerk.): Dr. Koncz Sándor 1913–1983. Életrajzi vázlat és bibliográfia. Készült az Alapítvány a Magyarországi Németajkú Gyülekezetért. Protestáns Fórum támogatásával. 2000, 51 o. E támogatásért ez úton is köszönetet mondok, hiszen segítségével indulhatott el Koncz Sándor műveinek szisztematikus feldolgozása és a válogatott írások közlésre való előkészítése. A hivatkozott életrajzi vázlat megtalálható: Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtár.
Már digitalizált munkái 2010 tavaszától a Magyar Kultúra Alapítvány honlapján is olvashatóak lesznek www.mka.hu. Az életmű gondozója tanácsokkal és anyagilag is szívesen segít a disszertációs, illetve szakdolgozati témát keresőknek, a szellemi hagyaték egy-egy részével foglalkozni akaróknak. Dr. Koncz Gábor, e-mail: mka@mka.hu