NAPÚT 2009/7., 40–43. oldal
Tartalom
Szörényi Lászl
Zsidi Paula
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
Tóth József
Óbudai mozaik. Az előkelő római villák díszes mozaikpadlóit csodálva jutnak eszembe azok az emlékdarabkák, amelyekből összeáll óbudai működésem képe. Több évtizede kötődöm ehhez a kerülethez, ahol a kétezer éves emlékek keverednek a XX. századdal. Milyen sokszínűség! De nemcsak tárgyi emlékekben, hanem a mai itt élő emberek vonatkozásában is ez a sokféleség jellemző, hiszen az egykori kisvárosi „őslakosság” mellé a hatvanas évektől kezdve mindenhonnan, mindenféle ember özönlött ide – megsokszorozva a lakosság létszámát. A változás a belső-óbudai részeken kezdődött, a kis földszintes, leanderes udvarú, dohos falú házak ledózerolásával… Sokan annyira kötődtek ezekhez, hogy lelki betegként költöztek át a részükre kijelölt új kelenföldi lakásokba, mások meg ehelyett a temetőt választották… A szocialista iparosítás szívta, a tsz-ek szervezése pedig lökte a fiatalokat a főváros üzemeibe. Kellettek az új lakások! Óbudán pedig még volt hely… Így nőttek ki az egykori zöld mezők, kaszálók helyén a szürke panelerdők. Ezekbe költöztek a szerencsés új lakók. Mert akkor nem beszélt senki fanyalogva a panellakásokról, hanem örültek, hogy a gettószintre leromlott pesti bérlakásokból, putrikból átköltözhettek az itteni – sokuk számára szokatlan – összkomfortos lakásokba. Általában a többgyermekes családok élveztek előnyt. Kellett tehát a megfelelő kulturális infrastruktúra is: bölcsődék, óvodák, iskolák… Ez már az én „szakterületem” volt: fővárosi tanfelügyelőként, majd a kerület művelődési osztályvezetőjeként nyakig benne voltunk az intézmények fejlesztésében és ami ezzel együtt járt, a felszerelésük, pedagógusokkal való ellátásuk biztosítása tengernyi problémát jelentett. Hiszen a gyorsan növekvő gyermeklétszám ellátásához bizony sok „képesítés nélküli” kollégát is alkalmaznunk kellett. Ezek jó része később kiváló szakemberré, lelkes óbudai lokálpatriótává vált.
Ők voltak a helyi kisközösségek szervezői. A sok, egymás számára idegen szomszéd szülőként kezdett egymással ismerkedni. A sok idegen „jövevény” lassan óbudai gyökereket eresztett. Ennek szinte jelképe volt az a kis liget, ahol néhány lakó nyárfarönköket mélyített le a földbe, hogy szalonnasütő helyet alakítson ki. És mi történt? A farönkök gyökeret eresztettek, kirügyeztek és egy kis fasorrá nőttek.
A panelházak előtt néhol egy-egy kis kertet alakítottak ki, virágot tettek az ablakba stb. Elkötelezett természetbarátként és aranyjelvényes túravezetőként természetesen szorgalmaztam az intézményeink fásítását, csinosítását. (Ezt tette a századelő nagy iskolaépítője, Bárczy főpolgármester is!) Ismert sláger volt abban időben az, hogy „Nálad sincs virág az ablakon…” Ezt a lehangoló dalt többször felidéztem, amikor megdicsértem a virágosító, fásító kollégákat. Példaként emlegettem Dobszai Sándor igazgatóhelyettest, aki évtizedekkel ezelőtt, kezdő pedagógusként hársfát ültetett a csillaghegyi Fodros utcai iskola elé, és nyugdíjba vonulásakor erről így vallott:
– Ha a Széchenyiek Nagycenken hársfasort ültettek, legyen nekem is legalább egy hársfám…
A Szentendréről hozott ujjnyi csemete 1955 óta szépen megnőtt és ma is hirdeti egy nagyszerű nevelő emlékét.
A leglelkesebb természetbarát-környezetvédők talán az óvodások voltak – óvónők, gyerekek együtt alakították ki a kis kertecskéiket, gondozták, szépítették „munkahelyüket”.
Meggyőződésünk volt, hogy aki kiskorában megszokja az építést, az később sem válhat vandál rongálóvá. Sajnos arra is volt példa, hogy a gyerekek által ültetett fákat a „felnőtt” fiatalok csak úgy, szórakozásból kitördelték…
A lakótelepi szürkeség elleni küzdelem jelképe lett az a „Napmadár” című kompozíció is, amelyik az Arató téri iskola falát színesítette.
Az új lakóhelyhez kötődést szolgálta a kiadványunk, amelyet a népművelési csoportunk állított össze az óbudai műemlékekről, történelmi nevezetességekről. A helyismeretet tartottuk a honismeret első lépcsőfokának, amely a HAZA megszerettetéséhez, értékeinek védelméhez, gyarapításához, vagyis a jó hazafivá neveléshez vezethet.
Ehhez kapcsolódott az iskoláinknak meghirdetett „Természetbarát Kupa”, amelyet évente a legaktívabban túrázó iskola nyert el.
1982-ben alapítottam az „Ezüstfokos vándordíj”-at azoknak a fővárosi túravezető-kollégáknak, akik régóta, folyamatosan viszik kirándulni a gyerekeket. A kitüntetettek neve ezüstcsillagra vésve ott díszlik a fokos nyelén. (Ezt a kitüntetésformát a rendszerváltás után országossá bővítettük.)
Az országismereten túl példaértékű nemzetközi kapcsolatok, cseretáborozások jöttek létre. Ezek egyik lelkes szervezője volt Tallár Imre, a Kerék utcai iskola igazgatója, aki hozzá hasonló nagyszerű kollégáival rendszeresen vitte iskolája tanulóit szlovákiai sítáborokba, nyáron pedig a sóstói táborban voltak együtt a zólyomi, besztercebányai magyar és szlovák gyerekek a mieinkkel. Meggyőződésem, hogy azokat, akik gyerekként részt vettek ezekben a közös táborokban, ma már felnőttként sem lehet semmilyen nemzetieskedő demagógiával egymással szembefordítani!
A Zápor utcai iskolában Vörös Károly igazgató a francia nyelvtagozatra alapozva építette ki a „francia kapcsolatot”, amely lehetővé tette, hogy az óbudai gyerekek és pedagógusok eljussanak a távoli bretagne-i partokig… Így volt igazán értelme tanulni a francia nyelvet! Ugyanilyen jó nyelvi alapozást jelentettek a Kőrösi Csoma Gimnáziumból szervezett diákutazások, amelyeket Vigh Péter igazgató és a szovjet vendégtanárok szerveztek. Ugyanitt kell megemlíteni Leél-Őssy Sándort, a geológia kiváló tudós-tanárát és lelkes természetjárót, valamint Román Gyula testnevelőt, táborszervezőt.
A kulturális kapcsolatok ápolása terén is sok kiváló szakemberünk volt. Közülük mindenképpen meg kell említeni Till Ottót, a nemzetközileg is elismert zenepedagógus-karmestert, akinek szakmai kapcsolatai éveken keresztül lehetővé tették az óbudai iskolai énekkarok nyugat-európai szerepléseit. Hozzá hasonlóan eredményes kollégánk volt Bánhidy Frigyes, az Óbudai (akkor Martos Flóra) Gimnázium zenetanára, zeneszerző-karmester. Az egykori Szent Cecília Tanítóképző „aranytorkú leányai”-ról már Kodály is elismerően beszélt. Bánhidy kolléga sikeresen folytatta ezt a munkát, és folyton megújuló kórusával még a Lappföldre is eljutott. (Sokoldalúságát jelzi, hogy mindezek mellett lelkes vadász is volt…)
Az új békásmegyeri Veres Péter Gimnázium igazgatója, Tiszavölgyi István, aki korábban az Árpád Gimnáziumban alakította ki nagyszerű iskolatörténeti hagyományrendszerét, most itt az új iskolában fogott hozzá hasonlóhoz. Elismert szakmai kapcsolatai révén több tudományos tanácskozást hozott ki a gimnáziumába, ahol szemet gyönyörködtetően természetbarát környezet és egyedülállóan fegyelmezett, udvarias diákok fogadták a látogatót – népi motívumokkal szolidan díszített egyenruhában!
Kiváló intézményvezető kollégáimat sajnos itt mind nem tudom elsorolni, de néhány „apróságot” még meg kell említenem velük kapcsolatban, mert jól jellemzi nevelői, vezetői egyéniségüket, ami kisugárzott, példaképül szolgált munkatársaiknak is.
A már említett Vörös Károly felesége mesélte, feltűnt neki, hogy a férje által mosásra hazahozott fehér tanári köpeny kb. derékmagasságig feltűnően maszatos… A magyarázat abban rejlett, hogy a folyosón sétáló, mindig nyugodt, mosolygó igazgató bácsit a kisdiákok állandóan körülrajongták, és a kis praclijukkal még meg is simogatták, ameddig felérték…
Egyik sétám alkalmával arra lettem figyelmes, hogy Kovács Lajos, a Dolgozók Gimnáziumának igazgatója a mogyorófák alatt szorgalmasan szedegeti össze a termést. Érdeklődésemre elmondta, hogy ezt ő pedagógiai eszközként használja: tanóráin az okos válaszokat egy-egy szem mogyoróval honorálja, és aki öt szemet összegyűjt, kap egy ötöst.
Egyik alkalommal a Harrer utcai iskolában egy éjszakai betörőt fogott a gondnok kutyája: amikor a hívatlan látogató észrevette a termetes farkaskutyát, felmászott előle az ablakba és onnan kiáltozott segítségért, amíg megérkeztek a rendőrök… Ezt az esetet Kocsis János igazgató nagyszerűen felhasználta: a tágas zsibongóba összehívott gyerekeknek a kutyáról, az ember leghűségesebb társáról mesélt el néhány érdekes történetet, aztán pedig az iskolát védő Basa kutyának – a gyerekek üdvrivalgása közben – egy tálcán két szál kolbászt nyújtott át…
Az intézményvezetők mellett sok kiváló pedagógust ismertem, akik újszerű taneszközöket készítettek, szemléltető anyagokat, gyűjteményeket állítottak össze, verset írtak, tudományos folyóiratokban publikáltak. Egyszer talán a katonákéhoz hasonlóan emléket állítanak majd kőből, ércből „AZ ÓBUDAI PEDAGÓGUSOKNAK” is.
Addig is „ércnél maradandóbb” az az emlék, ami egykori tanítványaik szívében él…